A sárga motor

Eshetne már, gondolta Barát. Főleg a zöldségek miatt. Hátralépett az ablaktól, majdnem bele a macska tányérjába. A függöny csak egy vékony csíkot engedett látni a kertből. Negyvenkilenc napja ugyanazt a csíkot. A két szélső barackfának is jót tenne egy zuhé. Sok ez a negyvenkilenc nap, fene győz locsolni. Lóg a lába, minden nap ez van, de soha nem ér le a földig.

Hallotta, ahogy a kertkapu nyikordul, ez nem az az időpont, amikor a Hegedűs rá szokott törni, baráti alapon. Bár az utóbbi időben ő is inkább kiszámíthatatlan. Összevissza jár, mintha jó dolgában nem tudna valami rendet parancsolni magára. Most mégis úgy érezte, ismeretlen lesz a jövevény. Egészen biztosan. A veranda ajtaján a zörgetés sem hasonlított senkiére. Új szokása volt megpróbálni kitalálni az érkezőket. Kíváncsian nyitott ajtót, s azon csodálkozott, miért is nem lepődik meg, hogy egy lány áll előtte. Az a típus, akiről nem lehet eldönteni: tizennyolc lesz vagy épp huszonnyolc múlt. Fekete frizurája jól eltalált rövid fazon lehetett hónapokkal ezelőtt, most a hosszú haj felé tartó bizonytalan folyamat egyik pontján rögzült. Vagy csak az tűnt fel, hogy a lány bőrig volt ázva? Arcszíne a Grimm-mesék válogatott hősnőit idézte, csíkos felsője ugyanakkor félreérthetetlenül tapadt tökéletesen gömbölyű hasára. A szülés előtti utolsó idők jeleként a csíkok előrekanyarodtak a térben, majd engedelmesen visszahajlottak, akárcsak a rövid mellénydzseki steppelt mintái.

– Tudna segíteni? – kezdte a csapzott kismama, anélkül, hogy köszönt volna. – Nagyon muszáj lenne – sandított hátra, a kapu felé.

– Ma nem dolgozom – válaszolt Barát legalább ugyanolyan határozottan, mikor meglátta a sárga motort a félig nyitva hagyott kertajtón túl. Aztán eszébe jutott, hogy az autószerelő cégér, mióta ideköltözött, nincs is kint. Talán a faluban mondták neki. Jobban megnézte a lányt, de a keze már a kilincsen volt. A motoros látogató sarkon fordult. Nem indult el, az utcából odalátszó darabot figyelte. Barát ekkor látta meg a nyakát. Kék, zöld foltok borították hátul, néhol sötétlilák. Nem tudta levenni róluk a szemét.

– A... motornak van baja? – fixírozta az ütés- vagy szorításnyomokat.

A lány – válaszul – már kint is termett az utcán, és mosolyogva tolta befelé a járgányt. A pocak ellenére egész fürgén mozgott. A motor kicsi volt, a férfi jól ismerte a típusát. Át akarta venni a kormányt, hogy segítsen, de a lány szelíd erőteljességgel taszította tovább a járgányt, nem engedte át az irányítást. Barát ráhagyta.

– Hol ázott meg ennyire?

– Szentkirály után.

Azóta tolja... akarta kérdezni. De csak ennyit sikerült:

– Ott már esik?

A lány bólintott, és leparkolt a kocsibeállóra.

– Akkor tudna vele valamit csinálni? – nem sürgetően kérdezte, nem is kíváncsian. Barát felvonta a szemöldökét, végig farkasszemet nézve a lánnyal. Az emberek többsége nem tudott tárgyilagosan kérdezni. Valami akarás és annak minősége mindig nagyon érződött azon, ki hogyan kérdezett. Furcsa, gondolta, ez itt az előbb még azt mondja, muszáj, de ahogy kérdez, egyáltalán nem tűnik úgy, mintha tényleg akarna bármit is.

– Meglátjuk – válaszolta, szeme sarkával tartva a pocakos betolakodót. Hallgattak egy darabot.

– Lány lesz – mondta amaz, megbirizgálva a hasát. Barát a homlokát ráncolta. Kedve támadt a gyanakvás mellett bosszankodni is egyszerre. Próbálta elhessegetni magától – nem ment. Alaposan szemügyre vette a járgányt. Látszott, hogy a probléma pofonegyszerű, a megoldás kézenfekvő. A gyújtásnál elvágták a vezetéket, méghozzá nagyon ügyetlenül. Ezt a motort egy analfabéta kötötte el. Barát nem nézett hátra. A lány elértette ezt is, a hosszú hallgatást is, amelyhez nem társult akció; nagyon óvatosan áthelyezte a testsúlyát egyik lábáról a másikra, és lehajtotta a fejét. Mint akit rajtakaptak. A férfi észrevette ezt, és magában mosolygott.

– Elég komoly, azt hiszem – fordult a vendéghez végül, gondterhelt arcot mímelve. A filmekben látta, hogyan tartanak néha efféle hatásszünetet. A lány azonban hirtelen elsápadt, és nagyon lassan a hasához nyúlt. Barát megfogta a karját, el ne ájuljon itt neki. Ebből a tréfából nehéz lesz jól kijönni. – Azért néhány óra alatt megvan – lódította, és közben bánta az egészet. Nem lett volna több meló, mint öt perc. Maga sem tudta, mit akart az előbb: leckéztetni, nyulat ugratni, sebezni, gyönyörködni vagy gyötrődni.

– Üljön le addig odabent – dünnyögte. A lány azonban összeszorította a száját, és konokul megrázta a fejét.

– Nézem, hogy csinálja – suttogta. – Ha nem baj – tette hozzá óvatosan. Barát sóhajtott, majd megvakarta a tarkóját, és kacifántos arcot vágott hozzá. Felnézett az égre. Na? Egy csepp hullott a homlokára. Majd az orrára. A harmadik, tizenkettedik, százötödik már olyan gyorsan követte az elsőket, nem lehetett őket egymástól megkülönböztetni.

A lány ettől bezzeg megfogadta az előbbi invitálást, fürgén az ajtóhoz ugrott. Barát még mindig a csillagokat borító felhők sötét masszájára meredt. A nevetés rövid lökéshullámokban kezdte rázni, előbb hangtalanul, majd félelmetes kacagásba fordulva. A sárga motort az eresz alá állította, a zsebéből előkapott kis fogó segítségével olyan lassan bűvölte a vezetékeket, ahogy csak tudta. A háta minduntalan kilógott az esőbe, észre sem vette. Rég volt ennyi ideje megfigyelni színt, alakot... apró réseket, találkozásokat az anyagban. S még így sem volt több az egész tíz percnél.

A verandaajtó üvegén át látta, hogy a lány eleinte tanácstalanul áll odabent, majd leveszi a kardigánját, és sétálgatni kezd a szobában. Még csak negyvenkilenc napja, hogy nő ide be nem tette a lábát. Zavartan hátat fordított azoknak, akik odabent sétafikáltak, kettő az egyben. Most újra az arcát érte az eső. Toporgott, nyújtózott, visszafordult a ház felé. Az ablakhoz lépett, és újra az üveghez nyomakodott. A lány most a nagy hasát fogta, mintha az le akarna esni, alulról támasztotta a jobb tenyerével. Közben módszeresen beszélt a saját köldökéhez. A szája mozgásából látta, meg bólogatott hozzá. Egyszer halványan el is mosolyodott, végül megállt a távolabbi ablak előtt, a behúzott függönyösnél, a kertre nézőnél. Újra magyarázott a pocaknak egy adagot, aztán felvett valamit az ablakpárkányról. Barát beleverte a fejét a keret külső oldalába. Azt hitte, már minden fényképet kidobott Hannáról. Meglódult, hogy kitépje a lány kezéből. De legalábbis kiszedje, lökte be az ajtót haragosan. A küszöb lelassította. Most udvariasan elkéri, és szépen megmagyarázza, hogy...

Ugrásra készen várta, míg leteszi. Mindjárt odább megy. Akkor aztán széttépi, és kidobja a képet. De legalábbis elrakja mélyre, a szekrény legeslegaljába. A pincében! A lány már a másik falnál állt, a könyvespolcon legeltette a szemét. Hosszan elidőzött az egyes soroknál, minden gerincet egyenként megnézett, átgondolt, mintha az összes szerzőt és címet örökre a retinájába akarná égetni. Hogy még a gyerek is átgondolhassa odabenn. Barát is szemügyre vette saját könyveit, igyekezve a kívülálló figyelmével vizsgálni azokat. Az éveken-évtizedeken keresztül gyűjtögetett mágikus tárgyak, a szent tudás megannyi kis ereklyéje hirtelen idegennek hatott. A mélységesen filozofikus művek egy csapásra túllihegett sznobságnak tűntek, az intellektuálisan komikusak érzéketlen bohóckodásnak. Barát zavartan a farzsebébe csúsztatta a képet, anélkül, hogy egy pillantást vetett volna rá. Érezte, hogy nedves a papír a lány kezétől. Érezte, hogy esővizes a nadrágzseb, kívül is, belül is.

Eszébe jutott a macska, újra kilépett, hogy megkeresse. Bocsánat, egy pillanat, gondolta. Nem mondta. A garázsba nézett, hátha ott rekedt az állat, de nem találta. A hátsó bejáratnál, a lábtörlőn sem. Útközben a lyukas ereszcsatornából egy jó adag víz zúdult a nyakába, egészen a gatyájáig utat törve magának. Káromkodott. Akkor látta, az ablakon át, hogy a macska a szobában dörgölőzik a lányhoz, az meg simogatja. Bezörgetett neki, mire a lány mosolyogva integetett. A másik keze doszt is a macskát gyömöszölte, hát nemcsak terhes, de hülye is? Integetett neki, hogy el, el, mármint a macskát, dobja, hajítsa, messze, a lány csak mosolygott, erre Barát komoly pantomimba kezdett, nagy lendülettel pocakot imitált magának, elszántan mutogatta, hogy baba, odabent, veszélyes, gyilok, nyak-snitt... Közben ázott, ázott, ázott. A lány odabent már kacagott az előadáson, kezeit az szája elé kapta, úgy nevetett. Elegánsan odasétált az ablakhoz, telehuholta az üvegtábla közepét, és fordított betűkkel, hogy Barát el tudja olvasni, ráírta: NEM LESZ BAJ. A házigazda dühösen legyintett, s fejcsóválva hátat fordított. Ekkor látta meg a szárítókötélen kint hagyott ruhákat, teljesen eláztak. Mérgében akkorát rántott a madzagon, hogy az biztosan leszakadjon, és az összes trikó kivétel nélkül a sár poklába kerüljön bűnhődni. Miért is...? Ahogy a gravitáció engedelmesen beteljesítette a bosszúhadjáratot, Barát meglepődött. Csak nézte hitetlenül a sok ronggyá ázott fehérnemű színeváltozását.

– Most meg mi van? – ordított a trikókkal, aztán nekiállt egy törött ládába összeszedegetni őket.

Amikor újra belépett az ajtón, a lány már bevackolta magát a kanapé sarkába. Talált magának két pokrócot, abba burkolózva aludt. Barát némán téblábolt. Hirtelen minden túl zajosnak tűnt, amit csinálhatna. Még a légzése is. Végül leült, és csendben várt, amíg fel nem ébredt a lány. A motorról érdeklődött. Barát csak bólintott, hozott neki egy pohár vizet. A mosogatónál állt, mikor a verandaajtó kilincsét lenyomták. Negyed tizenegy lehetett, ezt a kertre tapadó ablakcsík színéből ítélte meg. Úgy vélte, az éjszakának is vannak különböző színei.

– A kocsma bezárt – szabadkozott a belépő Hegedűs, széttárt karral, szintén köszönés helyett. – Amíg Ibi kitakarít.

Barát intett a fejével, hogy üljön a kanapé távolabbi végére. A Hegedűs – aki Barát emlékei szerint valaha tényleg hegedült – a kint tomboló eső ellenére alig tűnt vizesnek. Látszólag nem lepte meg a lány sem, otthonosan kezdett csevegni felé. – Ideadná a mai újságot? A virágcserép alatti lesz az. Mindig odateszi a frisset – bökött Barát felé. A lány figyelmesen nézett a Hegedűsre, komolyan itta a szavait. Lassan felállt a napilappal, és odalépett a kanapéhoz.

– Kösz – amíg a férfi átvette az újságot, egy futó pillantást vetett a pocakra – Végre egy jó kifogás, hogy ne gyújtsak rá – vigyorgott, s megkönnyebbülten belesüppedt a tallózásba. Nem nézett fel a gazdasztrájkból, úgy tette hozzá: – A mosdó jobbra van.

Barát csak nézte, ahogy a lány engedelmesen eltűnik a megadott irányban. A Hegedűs már a haláleseteket ismertető oldalt tanulmányozta, s Barát felé bökte a lapot vigyorogva. – Hanna még nincs benne – tájékoztatta – Sem a gyógyegér.

– Hagyd már a francba – mordult Barát – Úgy csinálsz, mintha a te feleséged lett volna. Itt is úgy csinálsz, mintha a te házad lenne. Ez is mi volt... – intett a mosdóajtó felé... Hozz fel legalább egy szódát, ha már ennyire otthon vagy az egész istenverte szétcseszett szar életemben.

– Miért nem mégy pszichiáterhez?

– Francos francokat! Még hogy Hanna azt higgye... – kezdte volna emelni a hangját a házigazda, ám a lány kilépett a fürdőszobából.

– Azt hiszem, az eső betett nekünk – mentegetőzött. – Nem tudom pontosan, milyennek kellene lennie, de mintha fájások lennének... – tette hozzá bizonytalanul.

– Szültél te már? – nézett Barátra a Hegedűs jelentőségteljesen – Csak mert... rezeg a léc, hogy most fogsz... – vállveregetés. – Na, szevasz, Ibi már biztos kinyitott – vigyorgott Barátra. Miközben megemelte nem létező kalapját, már kívül is volt az ajtón. A fejét még egyszer visszadugta, csak hogy közölje: – Esőben motorral azért vigyázzatok!

Barát már meg sem hallotta, tanácstalanul méregette a lányt. Az sem jobban, sem rosszabbul nem nézett ki, mint addig, csak épp erősebben fogdosta a hasát. Hát inkább úgy döntött, kiáll a kocsival a garázsból. Miközben tolatott kifelé, elsodorta a motort, az felborult. Káromkodva ugrott ki, de a lány már összegörnyedt. Kis tétovázás után a motort hagyta inkább a csudába.

Az út a legközelebbi kórházig végtelennek tűnt. Fél kezébe a lány kapaszkodott önhatalmúlag, közben Barát – maga sem tudta, honnan – hangosan fújtatva játszotta neki elő a lassú, nyugodt légzést, és mindenféle szlogeneket duruzsolt, magyarázott, amitől úgy gondolta, csökken a feszültség a jármű belsejében. A saját lányai születéséről mindig külföldön vagy vidéken értesült, még az első házassága idején. Azt sem tudta most, mivel csinál jót vagy rosszat. Egyszerűen felrobbant volna, ha semmit nem csinál.

Az ablaktörlőgumik és az eső sámándobja monoton kíséretet játszottak egymás alá. Barát egyszer félrerántotta a kormányt egy szoborrá dermedt róka elől, aki hipnotizáltan meredt a fényszórókba. A lány ezalatt fájásba torzult arccal várta a következő három percnyi megváltást: az életrettegés kicselezte a halálfélelmet.

Az út végtelennek tűnt a legközelebbi kórházig. A lánynak hálistennek volt tajszáma, ideiglenes lakcíme. Ő maga keresztapává lépett elő. Majdnem szomszédként mutatkozott be, de még idejében eszébe jutott, azt sem tudja, hol kellene laknia. A mese többi ingoványos fejezetét rábízta a sűrűn levegő után kapkodó lányra. A gyermek apukája pesti koordinátákat kapott, valami céges ügy miatt, de csak távirati stílusban. Barát meg sem próbálta kitalálni, az igazság fájától milyen távolságban hullanak földre a szavak. Helyette aggódva nézte, ahogy a kerekes asztal eltűnik a szülőszoba ajtónyílásában. Ő is megszült egy sóhajt, amitől nem lett könnyebb semmi. A kávéautomatával szemben választott magának egy világoszöld, kitámasztandó falat.

– Kicsit korábban jött a baba, de rendben lesz. Megfigyelésre bent tartjuk őket pár napig. Az ablakon át benézhet rájuk. Biztos, hogy jól érzi magát... ööö... apuka? – az alacsony szülészorvos a korfui nyaralásból eshetett haza, a színéből és a strandpapucsából ítélve. Barát sarkon fordult, és elviharzott, mit sem törődve a földbe gyökerezett doktorral.

Hazaúton el kellett haladnia régebbi, Hannával közös otthona előtt. Amióta egyirányúvá tették a Bokor utcát – senki sem értette, miért –, csak ezen a hülye áron jutott haza, mindig újra és újra bosszankodva, ahányszor a város felől érkezett. Otthon felállította a motort. Nem lett baja. Sokáig üldögélt a fekete udvarban, mozdulatlanul. Egyszer csak kitolta az eresz alól az idegen járművet, és a hátsó kapun át a szántóföldre gurította. Fel, az emelkedő tetejéig. A legmagasabb ponton körülnézett. A házak saját korahajnali párájukban szuszogtak. A nap óvatosan kapaszkodott a horizont alatt. Még ki sem bukkant Mádáék fészere mögött, de már messziről elkezdte felgöngyölítetni maga előtt a sötétséget.

Barát nem adott gázt, amikor legurult a dombról. Szikkadt napraforgók, tarlós földfoltok rohantak el a szeme előtt. Könyökkel érkezett az esőtől kissé megduzzadt, lustán mozgó Szereda-patakba. A motor már pár méterrel korábban kicsúszott alóla. Hátára fordult a vízben, és hagyta, hogy komótos fűcsomók sodródjanak el a füle mellett, hagyta, hogy időnként a szája is megteljen habbal, orra némi sárral. Ez az eső nemrég még fent volt az égben, hunyta le a szemét. Ott járt isten közelében ez az összes nyavalyás hideg víz. Legalább egyszer már biztos, hogy ott járt, nevetett. Felült, kitapogatta a farzsebében az egykori fényképet. Valami papírmasszát érzett az ujjai között. Körülötte oszladozni kezdett a sötét.

Másnap bement a kórházba. Vitt egy kis virágot. Az épület felé nagy lendülettel haladt, de ahogy meglátta a zöldes portafülkét, majd az üveges bejáratot, veszített erejéből. Egyre lassabban haladt, a lépcsőn már szinte szégyenlősen ment fel, minden fordulónál megállt, és ugyanazokat a kérdéseket tette fel magának gondolatban. Egyiket sem tudta megválaszolni.

A kórterem folyosóra néző üvegablakán át látta, hogy a lány nincs egyedül. Egy férfialak ül az ágya melletti széken. Kopott kabátos. Hirtelen feláll, az ablakhoz megy, élesen gesztikulál, de az arcát nem látni. A beáramló napfény úgy ragyogja körbe haragos mozdulatait, mintha egy kerub volna. A lány bűnbánó arccal fekszik az ágyban. Vagy csak fáradtan. Néz maga elé. A baba nincs ott, biztos az újszülöttek kórtermébe vitték át. Barát letette a virágot a látogatók számára elhelyezett narancssárga, műanyag széksor egyik ülésére, azután a várakozók között átbotorkálva megkereste a liftet.

Hazaérve rendbe hozta a motort. Megigazította a féket, letisztította, sokáig fényezgette a karosszériát. A Hegedűs is benézett egyszer, délután, hülye motoroskendő volt a fején, és mindent kritizált. A lakkozást, az ülés kiképzését, a huzat anyagát, a kipufogó hangját. Csupa lényegtelen dolgot, gondolta Barát, ám nem volt kedve összeveszni. A másik még tett egy-két provokatív megjegyzést az életére is, de ő továbbra sem méltatta válaszra. Mire amaz vállat vont, és otthagyta. Napközben nem evett, így megfeledkezett a kávéról is. Kávé híján pedig elmaradtak a cigaretták. Alkonyattájt a hátsó kapun át újra kivitte a motort a határba. Már otthonosan indított, mintha hozzá tartozna a gép. Háromnegyed órányi dühödt, majd céltalanná szelídülő száguldozás után a közeli bányatónál kötött ki. A hosszú hőség miatt a víz a szokásosnál jóval alacsonyabban állt. Barát feltolta a sárga motort a part egy emelkedő szakaszára, ahol néhány ottfelejtett, régi bányagép rozsdásodott. Egy darabig nézte, hogyan tükröződik az ég kékje a vízben. Aztán egy hirtelen mozdulattal előre lendítette a gépet. Nem kellett nagy erőfeszítés, egy pillanat múlva a kétkerekű méltó csobbanással adta meg magát az alant súlyosodó víztömegnek. Úgy bukott alá, mintha lassított felvételt játszana. S nem is tűnt el véglegesen. A növekvő iszapfelhő alatt is egyre látszott. Hiába állt ott Barát még órák hosszat, várva, amíg a tó újra megjuhászodik, mélyéig áttetszővé tisztul. A gép egy pillanatra sem vált észrevétlenné. Nem vádolt, nem kérkedett, csak félreérthetetlenül ott sárgállott a víz alatt, félig a tó fenekébe fúródva.

Másnap is kiment, de a motor nem tűnt el. Harmadnap is ott volt. Negyedik napon még el sem érte a sekély partot, távolról látta, hogy a Hegedűs áll fent, és néz le, oda, ahol a motor áztatja magát. Nem ment fel. Csak őrt állt, míg a másik lassan leballag a túlsó oldalon, és elindul a távolabbi partok felé.

Akkor határozta el, hogy újra összeszedi a bátorságát, és megpróbálkozik még egyszer a kórházzal. Telefonon a szülészeti osztály elérhetetlen volt, a folytonos foglalt jelzés a hiábavaló kicsengéssel váltakozott. Ha meg felvette valaki, olyan sokat kellett várni a továbbkapcsolásra a mellé tett kagyló befogta zajokat hallgatva, hogy Barát végül maga vesztette türelmét, s lecsapta. Inkább személyesen, gondolta. De virágot újra nem szedett. Csak meg akarom tudni, minden rendben-e, győzködte magát.

Az úton esni kezdett, azon a környéken, ahol pár napja, éjjel a róka elől elrántotta a kormányt. Egyre sűrűbben esett. Látta a pihenőhelynél, ahol évek óta nem javítják meg a törött aszfaltot, hogy buborékot vetnek a vízcseppek a tócsa felszínén. Akkor most rövid, erős zápor lesz vagy a véget érni nem akaró esőmítosz? Évek tucatjai alatt sem sikerült megjegyeznie, melyik diagnózis alapja a buborék-tünet.

A kórház előtt még üvöltözött vele a parkolóőr, Barát nem akart díjat fizetni azért az öt percért, amit bent tölt. A beállók mind foglaltak voltak, egyszerűen odaállt két kocsi fara elé, keresztbe, nem törődve a háta mögött fröcsögő további fenyegetőzéssel. Felrohant a lépcsőn, egy lendületből mind a hat emeletet. A szülészeten csengetni kellett, várni, várni, várni, aztán meg morgott a főnővér, hogy nem is szülni jött, hova ilyen türelmetlen.

Az osztályra átérve benézett az üvegablakon, ahol minap a hosszú kabátost látta gesztikulálni, a lány arcizmait pedig vezekelni. Az ágy üres volt, a takaró sima, akár a bányató felszíne. Újra a főnővért kereste, ő viszont rásózta Barátot egy fiatalabb kolleginára, aki unottan kérődzve rágógumiján, elkísérte a nővérpultig.

– A zúr arról érdeklődne... miisa neve? – próbálta áthidalni Rágógumis a kommunikációs szakadékot Barát és a lázlapokat találomra töltögető, pultban könyökölő nővértárs közt. Barát először nem is értette egészen, a mondat melyik fele szól neki és melyik a függvényfirkálgató fehér köpenyesnek.

– Hogy hívják? – sürgette Rágógumis.

– Barát István.

– De... nemmagát... – Rágógumis horkantva felnevetett, megvillantva a nyelvpiercingjét. – Akit keresni teccik.

Barát gondban volt, merthogy a nagy sietségben ő maga rá sem nézett a lány papírjaira azon az estén. Pedig ő adta az egyik ügyeletes kezébe. Ha látott is valamit, összefolytak a betűk. Annyira izgatott volt ott, hogy minden simán menjen... Amíg lehetett, fogta a lány kezét, akit akkor már – alkalomhoz illően – mindenki anyukázott. Anyuka hagyja a hálóinget, anyuka tartsa vissza, anyuka koncentráljon, anyuka vegyen nagy levegőt, anyuka nyomjon. Anyuka, anyuka, anyuka. Még hogy anyuka. De a nevét csak nem tudta.

– Fekete fiatalasszony volt. Alacsony. Csíkos pólós. Huszonhatodikán jött be, éjszaka.

– És nemtuggya a nevét.

– Nem.

– De nemmaga a zédesapa? – újabb piercinges röhincsélés – Csak viicceltem. Barb! Tevoltál kedden a zészakás! – határozza el gyorsan Rágógumis, a Lázlaposra meredve.

– Szart. Rita volt – bukkan ki egy fej a teakonyha függönye mögül, majd Barátot megpillantva hozzáteszi – Bocsi...

– Rita nincs benn – szögezi le a Lázlapos, oldalra hajolva a rágó elől, amit Rágógumis épp most hajít a kuka mellé.

– Kedd déjszaka? – kérdez rá közben Barátnál. Gondosan megnyálazva az ujját, visszafelé kezd lapozni egy óriási könyvben. Rágógumis is odahajol, szurkol.

– Öcsém... – nézi – Nézzedmá’ teis, Magdó.

Magdó odagyűlik a függöny mögül, erősen olvassák a nagykönyvet, most már hárman.

– De biztos kedvolt? – böködi a piercingjét, rágógumi nélkül, hitetlenkedve a Rágógumis.

– Kedd.

– ‘S éészaka? Csakmer kedden éészaka a fűse nőtt. Kilenckor jött egy császár. Osztán hatig semmi. Akkor egy halva... az dúúrva lehetett rendesen... asztán meginsemmi... és félhéttől jönnek sorba’ töksokan. Négy... nem, öt maajnem eccerre.

Barát lehajtotta a fejét. A nővérkék segítőkészen unszolták magukat, meg őt is, hogy nézzék át a szerdát és a hétfőt is, hátha a férfi tévedett. Meglesz az a kismama... de nem volt olyan eset, ami hasonlított rájuk. Az életkor, az időpont, vagy egy-egy kisebb komplikáció, egy „apás szülés” megjegyzés rögtön kizárta mindegyiket. A szobába is más volt bejegyezve. Aztán hirtelen eszébe jutott a doktor. Amikor megkérdezte tőle, jól érzi-e magát. Elolvasta a kitűzőjét, mielőtt elrohant. Világosan emlékezett rá: Both doktor. Ezt meg is osztotta az nyomozóvá lelkesült ifjú hölgyekkel.

– Both doktor nincsen – ingatta a fejét Magdó elgondolkodva.

– Botond van, a Kisbotond. De az tutinemvolt, szabinvan szerdájig.

Egyetlen éjszaka alatt a vízszint annyira megemelkedett, hogy a motor már nem látszott. Amíg állt a magaslaton, újra szemerkélni kezdett, abbahagyta, újrakezdte. Visszanézett fentről a ház irányába, de eltakarták a dombok. Vajon ott ül-e még a macska a garázs tetején. Talán fel-felfordítja a fejét, talán azon elmélkedik, fog-e még esni. Hirtelen mozdulattal felpattan, nyújtózik... Elképzelte. Aztán lement a vízhez, hátha csak fentről nem látta jól, hogy megvan a motor. Végigjárta a partszakaszt. Sehonnan nem csillantak fém alkatrészek, a gumiabroncs feketéje sem rajzolt ki sötétebb foltot a felszín alatt. Támadt egy ötlete, hogy leúszik, de már a víz érintésének gondolatára is borzongott.

A kocsmába vezető út utolsó métereit futva tette meg. Az ajtó nyitva állt, a nyár végi fülledt, nehéz, eső előtti levegő alig mozdította a legyek távoltartására szolgáló színes, műanyag szalagokat. A boxok üresen ásítottak, Kocsmaferi poharakat törölgetett a söntésnél, néha a lenémított tévére sandítva, ahol motorversenyzők faroltak ki és csapódtak be a sárba. A zuhogó esőben alig láttak ki a foltos bukósisak rostélyán, egymásnak ütköztek, borultak, repültek, síri csendben.

– A Hegedűs? – kérdezte Barát, körbefuttatva a szemét a félhomályon. Épp csak megállt az ajtóban, az egyik műanyag szalag a vállán akadt. Kocsmaferi óvatosan letette a poharat.

– Nincs – mondta a pohárnak. Aztán erőt vett magán, ránézett régi cimborájára. Mintha álomból ébresztgetne valakit, kissé nyújtva a szavakat, rászólt: – Barát... Tudod, hogy nincs itt. Már nem lehet.

Barát zavartan lenézett a cipőjére, a ráragadt sárdarabok méretét vizsgálta. Visszalépett a lábtörlőre, és elmélyülten fenegetni kezdte a talpat a gyékényhez.

– Egy hosszúlépést, bor nélkül? – ugratta Feri. Barát azonban összeszorította a száját, és megrázta a fejét. Álltak egy kicsit, nézték egymást. A kocsmáros elmosolyodott, és a kerthelyiség felé bökött a fejével.

– Gyere, segíts beszedni a padokat. Megint esni fog.

Vissza a tetejére