Esőkeresők

Desiré és az eső
a címe a dalnak,
amit harminckét éve dúdolok.
Két szereplője van:
Desiré meg az eső,
az eső zuhog, és Desiré benne áll.
Lemos az eső Desiréről mindent,
kalapot, ruhát, fűzőstől cipőt.
Egy meztelen test –
Desiré csak ez.
Ez milyen eső?
Ez komoly eső.
(Bereményi Géza: Az eső)

Ismerem ezt a hűvös leheletet, gyerekkoromban a homlokomat támasztottam az ablaküvegnek, onnan áradt széjjel a kijózanító nyugalom. Ez komoly eső. Egyenes eső. Ugyanaz a tiszta eső.

Az Esőkeresők esője. Desiré esője, záporban kószáló kamaszok esője, örök vagabundok esője. Lemossa „környezetem és családom, szociális / körülményeim, s vele minden / bizalmatlanságom, / mások múltját, mit rám raktak”, hogy álljak csupaszon, önmagámban.

Bőrig ázni. Nem is bőrig, hanem rögtön, amúgy franciásan, egyenesen csontig (etre mouillé jusqu’aux os), büszkén az esőnek feszülni, felemelt fejjel élvezni, ahogy a hajamból a víz az arcomba, a nyakamba csurog. Mert nem vagyok cukorból. Vagy mégis? Valami felolvad, valami leázik. Környezetem és családom, szociális körülményeim s vele minden bizalmatlanságom. Ott hordom, cipelem őket a testem határán, a farmerben, a kiskosztümben, saruban és fekete lakkcipőben. Jelen vannak a tar kopasz koponyámban, a festett hajamban, a parókámban, a kalapomban, a jamaicai sapkámban.

Az egyik legizgalmasabb és legádázabb küzdelem zajlik itt, a testem határán. Ki az úr a határon? Azt tehetem a bőrömmel, a hajammal, a ruhámmal, amit akarok? Azt teszem a bőrömmel, a hajammal, a ruhámmal, amit (kicsodák?) akarnak tőlem? S micsoda harc folyik ezért a határért ott, legbelül! Én mondom-e meg, hogy magamat milyennek mutatom, milyen bőrt és milyen kalapot és milyen modort viselek, vagy a bennem élő ősöknek és szokásoknak, tudatos és tudattalan parancsoknak, mások múltjának engedelmeskedem?

Szülő és gyerek között az egyik legszimbolikusabb küzdelem, kamaszok élet-halálkérdésnek megélt nagy viadala zajlik ezen a határon, és ugyanez a küzdelem ismétlődik meg odabent, a felettes-én és az én között. A tét valóban hatalmas: itt dől el, hogy van-e jogom és lehetőségem a testem határán, vagyis ott, ahol a környezettel találkozom, önmagamat láthatóvá tenni, megjeleníteni. S hogy ez az önmagam vajon környezetem és családom, szociális körülményeim összessége-e, vagy van itt esetleg valami más is, ami valóban én vagyok.

Az esőfüggöny oltalmában, a tiszta Egyenes Esőben tökéletesen értelmezhetetlenné válik a társadalmi hovatartozásom, jelmezem, modorom, iskolázottságom. Csak az Eső és Én: ez az intim és végtelenül egyszerű viszony végtelenül egyszerű válaszokat kínál a legalapvetőbb emberi kérdésre, arra, hogy: én mi vagyok?

Az Egyenes Eső nem simogat, nem nyaldos, nem csábít: pontosan mutatja meg, hogy meddig tartasz: ez vagyok én, és ez az eső. S itt most, az esőfüggönyben ketten vagyunk egy, a világ mi vagyunk. Nem az úszó ember idilli, már-már léten túli feloldódása ez, nem a Thalassa múltba és nem-létbe mutató, csábító magzati élménye. Egyenesen állni az Egyenes Esőben valóság, az én-re való rácsodálkozás élménye, maradandó tudások forrása.

Tarkovszkij mélységesen tiszta esőfüggönyei tudják ezt; de az Igazság-Esőbe nincs mindig bejárás. Kilépni az esőbe a legdrámaibb (és az önfeledten gyermeki) pillanatok sajátja, ahogy az Andrej Rubljovban is bentről nézzük a hatalmas, drámai esőket. Aztán a záróképen a félig-feloldozás: a lovak áznak önfeledten. Ott a megtisztító eső, ha szükséged van rá, megtalál.

Ám nem minden eső Igazság-eső. Ott az Ének az esőben fényesen tomboló szerelem-esője, vagy a reménytelenség Seress Rezső-féle szomorú esője. Az eső itt is, ott is jóval több, mint szimpla metafora, ügyes hangulatfestő elem. Mintha az eső az érzések valódi kifejeződése, sűrítése lenne, mintha az eső lenne az igaz, és az emberi alak lenne az illusztráció. S hányféle – csendes és szapora, hisztis, bizonytalan, közönséges, erőszakos – eső van ezeken kívül is.

Egyszerű és bonyolult esők, ám mind tökéletesen pontos jelentéssel: a népdalok termékenység-esőitől, bánat-esőitől („búza bokrosodjon...”, „esik eső, ázik a heveder...”), egészen Hevesi András Párizsi esőjéig: „A párizsi eső csúfondáros és tébolyítóan mozgékony, ugratja, kergeti, hajszolja az utca népét, mint a legénységet a gonosz tiszt. Eláll, megered, eláll, megered, valami őrjítő, kibetűzhetetlen ritmus szerint, hol hosszú esőstráfok veszik célba a járókelőket, hol bolondos kis cseppek okvetetlenkednek.” Kell-e mondanunk, mennyire tökéletesen kottázza ez az eső hősünk meglehetősen kusza identitáskereső küzdelmeit?

És valahogy, ahogy a Párizsi eső hősére, mindig ránk talál a mi esőnk. Nincs ebben semmi misztikus: míg máskor flegmán behajtom az ablakot, unottan előhúzom az esernyőt és ügyet sem vetek a dologra, egyszer csak ott állok az ablakban megbabonázva: nos, ez az én esőm. Ha méla, ha lomha, ha pajkos vagy szertelen, ha vad vagy tomboló, egy biztos: dolgom van vele. Előzékenyen, képben és hangban, szélesvásznú előadásban engem vetít a természet. Csak győzzem követni, megérteni, feldolgozni! (Miközben mások flegmán behajtják az ablakot, taxit rendelnek, lemondanak egy találkozót. Igen, ez az én esőm. Nem kell, tán nem is lehet másokkal megosztani.)

Aztán eláll. Mert mint mindennek, ami igaz, eleje, közepe és vége van.

Vissza a tetejére