Eső a Bibliában

A víz, a szél, a vér, az olaj, a gabona, a tűz, a must és a bárány olyan szavak, amelyek gyakran fordulnak elő mind az Ó-, mind Újszövetségben. Nem beszélve persze a nevekről (Isten, Jézus Krisztus, Szent Szellem, Szent Lélek, Mózes, Dávid, Ábrahám, Jákob, Pál, Saul) és a városokról (Jeruzsálem, Damaszkusz, Galilea).

Az eső összesen százhatvanszor szerepel, a kanonikus protestáns szentírás lapjain, ebből 143 az ó-, 17 az újszövetségi előfordulás.

Az eső hol áldásként, hol átokként és ítéletként bukkan fel. De nemcsak mint víz, folyadék, innivaló jelenik meg a textusokban, hanem allegorikus formában.

Ézsaiás próféta (És. 55. 10.) az igéről (a Logoszról) beszél, amikor kinyilatkoztatja Izraelnek: „Mert mint leszáll az eső és a hó az égből, és oda vissza nem tér, hanem megöntözi a földet, termővé és gyümölcsözővé teszi azt, és magot ad a magvetőnek, kenyeret az éhezőnek. Így lesz az én beszédem, amely számból kimegy, nem tér hozzám üresen, hanem megcselekszi, amit akarok és szerencsés lesz ott, ahová küldöttem.”

Isten közli az ő népével, hogy egyetlen esőcsepp sem esik le véletlenül, az Örökkévaló hatalma alatt áll az időjárás éppúgy, mint az emberi természet megváltoztatása ige által. Rendkívül szemléletes kép, ahogy a hó és az eső belemosódik a talajba, úgy oszlik szét az emberi szellemben-lélekben szépen, egyenletesen, így mindenhová jut belőle. Az Úr beszéde az eső, amely véghezviszi a nevelést-oktatást, és „eredményt”, gyümölcsöt terem a múlandó világban, mint időtlen, múlhatatlan entitás.

Az eső olyan toposz, amely nélkül az igéről, a teljességről, a boldogságról és a költészetről elmélkedni emberi halandónak nemigen lehet, ott hatnak benne az igazolt, bevált történelmi tapasztalatok,(1) akár irodalomról, filozófiáról vagy teológiáról legyen szó.

Mózes könyvében (5. Móz. 28. 12.) az áldásmondás központi eleme, vezérmotívuma: „Megnyitja néked az Úr az ő drága kincsesházát, az eget, hogy esőt adjon a te földednek alkalmas időben, és megáldja kezednek minden munkáját. Kölcsönt adsz sok népnek, és te nem veszel fel kölcsönt.”

Joel könyvében (2. 23.) Isten azt is közli, hogy megvan az ideje és rendje az eső „odaadásának”, mint ajándéknak, áldásnak. „Mert megadja nektek az esőt igazság szerint, korai és késői esőt hullat nektek az első hónapban. És megtelnek a csűrök gabonával és bőven öntik a sajtók a mustot és az olajat.”

A szántóföldnek nedvességgel, víztartalommal kell rendelkeznie, hogy a magok csírázni tudjanak benne, ezért a korai eső a szántás és a vetés utáni időben jön, hogy feláztassa, előkészítse a talajt. A nedvesség arra is kellett, hogy a vetőmag elhaljon, elrothadhasson, hogy „füvet, kalászt, azután teljes búzát a kalászban” teremjen (Márk 4. 28). Ebben az esetben az Isten beszéde, az ige a mag és a föld az emberi szív, amibe belehull a Logosz-sperma, ami majdan hatvanszoros gyümölcsöt terem a jó cselekedetek szintjén. (Máté 13. 8.)

Ahhoz persze, hogy legyen csíra, szár, rügy, levél, virág és gyümölcs, a késői eső kellett, amely közvetlenül aratás előtt érkezett, amikor megerősödött a búza, mert az áztató eső nemcsak a földet itatta át, hanem magát a növényt. Az eső Joel esetében az Isten Szelleme, amely beleitatódik a szív anyagába, de magába a termésben is föllelhető lesz.(2) A szellem esője meglágyítja a kemény, bűnnel teli szíveket, hogy be tudjon hatolni az ige magja. Ez ama szellemi zuhany, amely a Messiás érkezése előtt lép be a hívők életébe, hogy stabilizálja őket, megszentelje, örömtelivé tegye számukra a hívő létforma hétköznapjait. A cél, hogy az aratáskor, amikor az angyalok összeszedik a jókat, a hívők a csűrbe (a Mennyek Országába) kerüljenek mint gabonamag, ne polyvaként égettessenek el a gyehenna lángjai között.

A 65. zsoltár 10. versében is ír az örömteli betakarításról: „Meglátogatod a földet és elárasztod, nagyon meggazdagítod azt. Istennek folyója tele van vizekkel, gabonát szerzel nekik, mert úgy rendelted azt. Megitatod barázdáit, göröngyeit meglapítod. Záporesővel meglágyítod azt, termését megáldod.”

A 68. zsoltár 10. szakasza is definiálja az újjászületést a szellem záporesője által: „Bő záport hintesz, óh, Isten, a Te örökségedre, s a lankadót megújítod.”

A teremtés során is nélkülözhetetlen volt az eső mint anyag és eszköz Isten kezében. (1. Móz. 2. 5.) „Még semmiféle növény nem volt a földön, még semmi mezei fű nem hajtott ki, mert az Úr Isten még nem bocsátott esőt a földre. És ember sem volt még, aki művelje a földet. Pára szállott föl a földről, és megnedvesítette a föld egész színét.”

Érdekes, hogy ember sem volt, amíg eső nem esett. Eső és pára kellett ahhoz, hogy az Úr a vörös agyagbábukat finomra tudja „gyúrni”, precízen megmunkálni és belelehelni a szellemet, amely életet adott Ádámnak. (Vagy épp a szellem hordozó-anyaga lett volna az eső?)

Noé idejében pedig közismert módon, ítéletként funkcionált az eső. „Noé életének 600. Évében a 2. hónapban, a hó 17. napján felfakadtak a nagy mélység forrásai, és az ég csatornái megnyilatkoztak. És esett az eső 40 nap és 40 éjjel.”

Ítélet volt Egyiptom számára az eső, amikor jégeső formájában kapta azt, büntetés gyanánt (2. Móz. 9. 25.), vagy a tűzeső, ami Szodomára és Gomorára hullott (1. Móz. 19. 24.).

Józsué könyvében Izrael győzelmét az Emoreusok ellen az Isten által küldött eső katalizálta: „Többen voltak, akik a jégeső kövei miatt haltak meg, min azok, akik fegyverrel lettek meg.”

A Jeremiás 14. 4. szerint maga a föld is retteg attól, hogy nem esik az eső. S ezért a „szarvas üsző is ott hagyja a fiát, amikor megellik, mert nincs fű” az aszály idején. Az eső megvonását minden esetben a bűn (bálványimádás, tobzódás, fajtalankodás, paráznaság, gyilkosságok, házasságtörések) váltották ki, a jogtalanság és az Istenhez való hűtlenség átkot közvetített a népre, ezért sok pogány nép nem kapott esőt.

Sőt Izraelt is esőmegvonással fegyelmezte több ízben az Úr: „Illés próféta ember volt, hozzánk hasonló halandó, imádsággal kérte, hogy ne legyen eső”. (Jakab levél 5. 17) Ez már újszövetségi utalás Akháb király idejére, amikor Illés próféta Jézabel királyné varázslása, Baál-imádása miatt dorgálta meg Izraelt esőszünettel, aszállyal.

Aggeus (2. 17.) prófétánál is előkerül a büntetés halmozottan, horribile dictu: „Megvertelek titeket üszöggel ragyával, kezetek minden munkáját kőesővel és mégse hajoltok hozzám, azt mondja az Úr”.

A Máté evangélium 5. 45.-ben hangzik el a híres szentencia: „Legyetek a ti Mennyei Atyátok fiai, aki felhozza az Ő napját mind gonoszokra és jókra egyaránt, esőt ad mind az igazakra, mind a hamisokra”.

Ebben is az irgalom és a kegyelem szelleme munkál, az Úr előbb odaadja a jót mindenkinek, utána várja a viszonzást, a megtérést (metanoia).

Szintén a Máté evangéliumban van leírva a másik esős példázat, amelyben a bölcs ember kősziklára (a Logoszra) építette a házát, és „ömlött az eső, eljött az árvíz, fújtak a szelek, beleütköztek a házba”, de az nem dőlt össze, míg a bolond individuum pedig homokra épített, és annak a lakását elmosta az eső, szétcibálta a vihar.

Az eső a Jelenések könyvében öt alkalommal fordul elő, legtöbb esetben átokként, a 8., a 11. és a 16. részben jég- és tüzes eső jön le az égből büntetésként az Isten káromlása miatt. Az első angyal trombitál, és utána következik a földindulás, a vérrel elegy szikra- és tűzeső. A föld és az erdők egyharmada megég.

A Jelenések 7. 17.-ben viszont jó hírek: a Bárány, a Messiás azaz Jézus Krisztus élő vizeknek forrásaira viszi ki az elhívottakat, és a „szomjazóknak ad ingyen az Élet vizének forrásaiból”.

Eszkhatológiai könyv a Zakariás is, amelyben megjövendöli a próféta, hogy az az etnikum (az ezeréves királyságban) nem fog esőt kapni, amelyik nem megy fel évente egy alkalommal Jeruzsálembe, hogy hódoljon a királynak. (Zak. 14. 17.)

Ámós könyvében (4.7.) is intés gyanánt van a vízhiány: „De én megvontam Tőletek az esőt, 3 hónappal az aratás előtt, és esőt adtam egy városra, más városra pedig nem adtam esőt. Az a rész pedig, amelyre nem esett, megszáradt.”

A legjobb fegyelmező eszköznek bizonyult az eső a Bibliában, sok megtérés, hitre jutás következett az intések, dorgálások után.

A Sátorok Ünnepe (Szukkót) Izraelben az aratás ünnepe, amelyhez óriási öröm kapcsolódik minden ősszel. Ekkor ugyanis már minden termést begyűjtöttek, leszedtek, megemlékeznek Isten múltban tanúsított jóságáról és gondviseléséről. (3. Móz. 23.) Az emberek leveles ágakból bodegákat építenek, és abban laknak, örömmámorban áldoznak Istennek. Mivel a Sátorok Ünnepét abban a fontos időszakban tartják, amikor az eső utáni vágyakozás a tetőpontjára hág, imát mondanak az esőért. A vízáldozat ceremóniája pedig felejthetetlen élmény. A főpap kis aranykorsót visz a Siloám tavához, és onnan merít több mint egy liter tiszta vizet. A pap a vízzel elsétál a templom déli kapujához, és ott az oltárra önti. Közben a nép ujjongva énekel, ahogy Ézsaiás írja is: „S Örömmel merítek vizet a szabadító kútfejéből”. (12. 3.)

Ahogy a vízáldozat kiöntetik, azzal egy időben a borból készült másik italáldozatot is ráöntik az oltárra. Ez a templomi zene kezdetét is jelzi. A Nikánor kapunál, a Nők Udvarába vezető lépcsőn pedig felolvasásra kerül a Grádicsok Éneke, a tizenöt zsoltár (a 120-tól a 134-ig) a tizenöt lépcsőfokon. Egy-egy lépcsőfokkal lejjebb lépnek, amikor új énekbe kezdenek a léviták.

Az őszi Szukkót tehát az Úr áldásaként megjelenő víz, az eső frenetikus ünnepe, amikor mindenki elégedett és boldog. Az emberek hálaadással hódolnak az Isten és a Bárány (Jézus Krisztus) trónja körül. Mert csak az eső (a Szellem) vezethet el az igazságra és a teljességre. „Az Úr pedig Szellem, és ahol az Úrnak Szelleme, ott a szabadság”. (2 Korinthus 3. 17.)

 

(1) Kulcsár Szabó Ernő: A tudás, mint a nyelv „befagyasztása”, avagy hozzájárulnak-e a sztereotípiák a megértéshez?. Tiszatáj. 2005. május. 64.

(2) Németh Sándor: A hit botránya, Új Spirit, Bp. 2001. 67.

Vissza a tetejére