„Most pedig láss hozzá
nézeteid simábbra csiszolásához!
Mondj le mások utánzásáról,
s amennyire futja erődből,
okulj az elkövetett hibákból!

Ráesteledett a szóra a mondat.”
(Irányított érdeklődés)

„A természet megújhodását az udvarias / tél készségesen átengedte a tavasznak.” (Többesélyes napfelkelte) Való igaz. S ami erre következett, forró, engesztelhetetlen, mohó júniusi forróság, a 2009-es év mély, felhabzó érvágásai. Most, ahogy előszedtem a Nyikorgó árnyak (Széphalom Könyvműhely, Bp., 2009) postai borítékját, fontos adatokat fedeztem fel újra magamnak: Kisújszállás, a létezés helye, a logosz epicentruma, Szenti Ernő szűkebb pátriája. A postabélyegző felirata enigmatikusan, pontosan jelzi a feladás időpontját: 09-06-09. Akár palindromként is felfogható, akár Szenti költészete. Kezdet és vég között ingázva, nehézkedve a térben, a grammatikában, türelmesen várva, amíg a szavak, fejüket felütve, mondattá forrnak.

Ha ehhez hozzávesszük, hogy 1939 és 2009 között hetven gazdag esztendő van, megállapítható, hogy a Nyikorgó árnyak megjelenése költészettörténeti szempontból is fontos esemény. A költő, grafikus Szenti Ernő új kötetében ennek ellenére sem érezhető az összegzés szándéka. Ez a vonulat ugyanis már a kezdetektől (Léghajón a mélybe, 1992) tapintható, érezhető volt költészetében.

Szenti költészetének kompromisszuma, képlékeny egyensúlya azon a fundamentumon, szilárd meggyőződésen nyugszik, hogy nincs kompromisszum. Kérlelhetetlenül, önmagát akár a végtelenségig ismételve, variálva akarja érteni és megjeleníteni a világot; költői világának, beszédének igazi kockázata éppen ennek vállalásában keresendő. A világ ekképp számára folyamatos küzdelem; a szellem gyötrődése, sokszor az önkínzás nyomait sem nélkülöző tevékenység. Versei ennek a roppant intenzitású tevékenységnek eredményei. Írhatnék részeredményt is, hiszen a felismerést, a világ egyként láttatását módszeres kételkedés követi; Szenti egyik kedvenc szófordulata a már megint és újra; a 2003-as Kőben csöndbuborék kötetnyitó ciklusában ez a frazéma központi, önmagán túlmutató jelentőségre tesz szert, a költői gondolkodás, megszólalásmód alapkategóriájává válik: „Már megint és újra ott, / ahol a sikerre vár / az elkövetett hibák eltusolása.” (Számlálás); „Már megint és újra ott, / ahol az embermelegség / szinkrontolmácsa / hazáig kísérte a végtelent.” (A szegénység csukamájolaja)

Szenti Ernő rendkívül szívesen dolgozik oppozíciókkal. Költészetében rendre felbukkannak az egymásnak feszített dichotómiák. A véges és a végtelen, a káosz és a rend szakadatlan versengésben van egymással. Érdekes, hogy az oppozíciók (a versekben absztrakciókként, elvont fogalmakként szerepeltetve) majdnem mindig metonimikus elrendezettségben, szinekdochikusan jelennek meg. Nem kizárják, feltételezik egymást. Megoszlásuk elvileg kontrasztikus (ahol az egyik, ott nincs/nem lehet a másik); ám ha figyelmesen szemléljük a komponensek viszonyrendszerét, inkább a kölcsönös feltételezettség nexusa ragadható meg. Ez a viszonyrendszer túlmutat a kauzalitáson, ami szintén sokat szerepel Szenti költészetében. Ám az ok-okozati láncolaton túllépve, szinte metafizikai szintre emeli az egymást meghatározó alkotóelemeket. Ez az eljárásmód a keretalkotás szempontjából válik igazán fontossá. Szenti költészete a bináris oppozíciók, meghatározottságok között mozog. Ám mielőtt elriadhatnánk e nyomasztó teoretizálástól, meg kell jegyezni, hogy Szenti lírája rendkívül egyszerű, könnyen leképezhető, dekódolható referenciatartománnyal bír. Az évszakok váltakozása, a nappal és az éjszaka, a konkrét és az elvont, az etikai alapkategóriák szerepeltetése arra enged utalni, hogy e költészet mögöttes, allegorikus tartománya válhat a befogadás effektív terepévé. Bármennyire törekszünk ugyanis, a létértelmet, egyáltalán: bármiféle értelmet megkövetelő versbeszéd pusztán önmagában nem funkcionál. Az absztrakció, a nagyfokú elvonatkoztatás teszi nagyszerűvé a verseket; Szenti megmutatja, hogy a szinte bántóan egyszerű komponensekkel dolgozva hogyan hozható létre az egyetemesség irányába mutató faggatózás.

Költészetében a saját-lét és a közösségi lét egyformán terítékre kerül. Sokszor érezhetjük, hogy ez a líra saját korlátai közé szorul, erre már utaltam a már megint és újra ismétlődő formulájával is. Az önismétlés veszélye kétségtelenül ott kísért a Szenti-lírában. Az ismétlődő motívumok azonban érdekes módon nem a kiürülés, hanem a gazdagodás jeleit mutatják. Egyféleképpen nem lehet. A szem változatlan, ám a látószög folyamatosan változik. Ezért az ismétlések, illetve azért, mert a feltett kérdések, eredmények sohasem bizonyulnak végső, mondhatni stabil, mozdíthatatlan eredménynek. Mindez pedig a lezárt struktúra kérdésessé tételéhez vezet el bennünket. Egy korai versben olvashatjuk: „Fűmaggal bevetett holdudvar / Ez már az ezredik szófuvar // Kedvezményben részesült véletlenek / Csöndavarban szívverés lépeget // Parányi alá csúsztatott teljesség / Körülülték a csillagok az estét” (Szófuvar). A költői indulás fontos mondatai ezek; a mikrokörnyezetből (s mellette a kozmosz örök ígérete), az elképzelten láthatóból építkezve eljutni a kijelentés biztonságáig. A Nyikorgó árnyakban, majd két évtized távolából, a dilemma még mindig dilemma, ám a tapasztalás már a le-zárhatatlanság, kitölthetetlenség alakzataival egészül ki: „Kielégíthetetlen szóköz. / Égbolt hajléktalan pozitúrában. / Szívközelség, bordapózna, / esőcseppnyi végösszeg.” (Záróvonalas bozóttűz) Érdemes felfigyelni a szóköz jelzőjére, mely jól jelzi a beteljesíthetetlenséget, azt az ürességet, amelyet akár figyelmen kívül is hagyhatnánk, mégsem ezt tesszük. A másik lényeges mozzanat a végösszeg jelzője: esőcseppnyi. Ugyanarra a kérdésre tehát különböző válaszok lehetségesek. Nem feltétlenül az idő okán, inkább azok problematikussága miatt.

Szenti Ernő látszólagos egyszerűsége miatt a struktúra lezárhatatlanságának – elszenvedett, költészetté tett – tapasztalata húzódik meg; ezért, hogy időről időre, versről versre motivikus ismétlődéseket találunk. Kudarc és siker között, mondhatnánk, egyik sem elérhető. Ennek a költészetnek a feloldhatatlanság, megoldhatatlanság alakzatai szolgáltatnak játékteret; hiába ugyanis, hogy a struktúra (a világ versbe emelése) lezárhatatlanság, a lírai én legfőbb célja éppen az, hogy rendet vágjon a világ folytonosan változó, mozgásban lévő feltételrendszerében. Rend és káosz vitája ez, nem kérdés. Ezért is érzem precíznek az új kötet címét. Láttunk-e már árnyékot? Gondoltuk-e volna, hogy az árnyék maga a képlékenység? Hol a határ az árnyék és a tapintható között? Nyomon követhető-e az árnyék folyamatos, fel nem függeszthető metamorfózisa? Az árnyék látható változása követhető ugyan, de a szem számára mindez túl nagy erőfeszítést jelent. S ehhez társul a nyikorgás, ami Szenti kedvelt trópusához vezet el minket: a szinesztéziához.

Ebben a kötetben is nagy szerepet kap az írás folyamatának effektív megjelenítése. A szó, a mondat, a gondolkodás mechanizmusai természetes módon épülnek be a szövegek terébe. Nagy szerepet kap a külvilág prezentálása; a büszkén vállalt kun tradíció továbbvitele, az alföldi léttapasztalat. Eszközhasználatában mindazonáltal felfedezhető, hogy az értéktartományok folyamatos kihívásokkal szembesülnek; a gyerekkor, a hagyományok őrzése, a közösségi kultúra már magánbeszédként tűnik elénk. Az idő a mindenkori Szenti-líra alapproblémája; múlt, jelen és jövő triumvirátusa újra és újra összetalálkozik, hadakozik, létesít, semmít a kötet lapjain: „Gondolkodással maradásra bírt élet. / Ez a múlt már akkor is jövő volt, / amikor kifuttattad a pillanat tejét. / Ez a jövő már akkor is a múlt / szerves része volt, / amikor nem engedted, / hogy kifusson a pillanat teje.” (Kifelé rövidülés)

Ezzel szoros összefüggésben: a világ Szenti számára megfejtendő összefüggéshalmaz. Bármennyire is absztrakt, az irracionalitás talajára nem merészkedik el. A világ még uralhatatlanságában is megérthető, befogadó. Markáns álláspont, védhető, ragaszkodik is hát hozzá körömszakadtig.

Világszemlélete, gondolkodásmódja a kötet grafikáival is jól érzékeltethető. Alakjai határozottan lezártak, határuk jól látható. Viszont a figurákon belül már differenciálódás figyelhető meg; amit egynek gondolunk, egyféleképpen látnánk, az belül – talán ezeknek a grafikáknak ez az egyik lényeges vonása; a síkon láthatóvá tenni a belsőt, ami térszerű hatást kölcsönöz, testet ad – bonyolult kapcsolódások, viszonyulások eredményeképpen lesz egyféle. Költészetében is ezt próbálja megmutatni; az egyszerűség-egyneműség mögött meghúzódó sokrétűség, sokjelentésesség költőjeként, gondolkodó emberként olyan úton járva, ami nem feltétlenül a könnyű sikerek záloga. Ám a nehézkedés, a választott irány, hangozzék paradoxul bár, ígéretesebb megoldásokat rejthet; félmegoldásként, megtalált felismerésként is akár.