Karácsonyi eső

kérdem én a drága szerkesztő urakat, mit gondolnak, lesz-e fehér karácsonyunk az idén, zuhog-e hó e sokat szenvedett városra, a lezárt Margit hídra, a fölbontott útburkolatokra, a félbehagyott építkezésekre, az agyonhasznált villamossínekre és a trolik poros tetejére, valamiképp ott a legszívbemarkolóbb látvány a hótakaró, magam sem értem, miért, jó volna tudni, elárasztja-e a béke kuckós hangulata e várost és országot az idei év végén, oly sok viszály után, alatt, előtt, rémlik, hogy tavaly inkább eső hullott, nem hó, maradtunk szürkék, rosszkedvűek, többen úgy vélték, a globális fölmelegedés okozza, némi áttétellel tehát mi, földlakók –

kérdem én a nyájas olvasókat, emlékeznek-e még azokra a régi – ámbár nem is annyira szép – időkre, amikor évnek végéhez közeledvén csapatostul hívták a magamfajta irodalmi kisiparosokat a különféle cigarettafüstös szerkesztőségi irodákból, melyek zöme a Blaha Lujza tér tájékán székelt, a lebontott házban, illetve a mostani luxushotel épületében, jelentkeztek a szerkesztő elvtársak (így, ez volt a megszólítás, sajnálom), hagyományos levélben, avagy a régimódi, fekete házas, tárcsás telefonon – a Magyar Posta tulajdona –, kérvén, járuljunk hozzá az ünnep fényéhez sajátos eszközeinkkel, ringassuk karácsonyi s szilveszteri hangulatba a jónépet, vessük be metaforáinkat, gondolatritmusainkat, virágnyelvünket s a többi fortélyunkat, e fölkérésekre kötelességszerűen igent mondtunk, hiszen valahányan azért dolgoztunk, hogy mondanivalónkat eljuttathassuk minél szélesebb tömegekhez, úgy képzeltük, az ünnepi mellékleteket napokon át olvasgatja a művelődni vágyó munkásság, kéz a kézben a vele szövetséges parasztsággal, no meg a haladó értelmiséggel, jó ebédhez szólt a nóta, meg a piros betűs irodalom, valamirevaló szerző körmölt tehát, tollal, cerkával, esetleg mechanikus írógéppel, a háború előttről maradt Remingtonnal vagy a csehszlovák Consullal –

kérdem én a kedves kollégákat, főként a velem egykorúakat, nem gondolják-e, hogy mi már abban a korban vagyunk, amelyből tág merítés a múlt, fölidézhetjük, mily csöndes mélabú ködözte a karácsonyi-szilveszteri összeállításokat, nagy pelyhekben hullott bennük a magyar költő s író, olykor egy-egy kritikus is, ünnepi megrendüléssel teljesíttetett az ünnepi megrendelés, csilingeltek a sorok közt a száncsengők, ajándékot kaptak az árva kisgyerekek, megoldódtak a családi és munkahelyi konfliktusok, ezen időszakban doromboltunk, szerettük egymást, átéltük, hogy az élet nehéz, de nem reménytelen, persze, fekete-fehér, mint a lapok nyomtatása és a tévénk képernyője, de mégis, boldogan vigyorgó hóemberrel, netán működő csillagszórókkal, utóbbiak azért a mi időnkben már nem föltétlenül ötágúakat hánytak –

kérdem én a megbecsülendő előfizetőket, ugye, nem tévedek, nagy megbecsülésnek örvendtünk a sajtóban mi, a lélek mérnökei, mindezt elsodorta a fapados kapitalizmus, az akkori havi- és hetilapok zöme jobblétre szenderült, illetve fölismerhetetlenné torzult, ami azt illeti, az újságok, a heti- és havilapok zöme annak idején olyan jó unalmas volt, mint egy poros tizenkilencedik századi regény, nemcsak a szerkesztők tehettek erről, hanem a cenzúra meg az agit prop meg a három T, papirosuk is olyan volt, akár a cikkeik, darabos, foszlós, hamar sárguló, ma már viszont vékony s zizegős, mint amilyet Wienerneustadttól balra gyártanak, korszerű a nyomdatechnika, egész oldalasak a színes reklámok, és onlájn, meg minden, lassan a legkonzervatívabb orgánum is a hirdetési bevételekből él, azokra került a hangsúly, a többi szöveg és ábra már szinte csak körítés, amiként a tévébeli reklámfolyamot is csak megszakítják a voltaképpeni műsorok –

kérdem én a nagyrabecsült szakembereket, ha már így alakultak a dolgok, nem kéne eltűnődnünk, mit tehetnénk, hogy ne mindig az egyszer használatos szövegek győzzenek, megvizsgálnunk, hogy miért a pletykamagazinok diktálnak, tennünk valamit, hogy ne a boulevard lap és műsortömeg arasson, emezeknek ifjú munkatársai, sőt inkább munkatársnői rohamozzák a valamelyes hírnévvel rendelkező honfitársainkat, pontosabban ciripeltetik utóbbiak maroktelefonját, és ha már ciripeltetik, miért nem év végi tárcát, novellát, verset kérnek, mért akarnak inkább körválaszt, módfölött izgalmas körkérdéseikre, megérdeklődik példul olvasóik számára, hogy mi volt életed legviharosabb szilveszteri bulija, mi a legmeglepőbb karácsonyi ajándék, amit valaha adtál/kaptál, s ha igen, miért nem –

kérdem én az igen tisztelt magyar értelmiség apraja-nagyját, voltaképp hogyan tudtuk megemészteni a tényt: a művészeket, zenészeket, írókat egységesen második (harmadik? negyedik? ötödik?) sorba taszították a tévések, a sportolók, a milliárdosok, a modellek s a többi eldobható/fölcserélhető sztár, ah, magam is áztattam a pofám a képernyő kékítős vizében, de hagyjunk engem, mi történt velünk, nem tudom, a szerkesztő úr fölszólítására éppen azért állok kötélnek rögvest, mert megszoktam, hogy ez a dolgom, ha fölkérnek, írok a karácsonyi összeállításba, kiveszem részem az ünnepből, rám lehet számítani, készségesen kanyarítom magamat az irodalmi névsorellenőrzési listára –

kérdem én mindazokat az érzékeny honfitársakat, akik még olvasnak, ugye, emlékeztek arra, hogy valaha régen minden íróembert szerkesztő úrnak tituláltak, valamelyest még az elvtársi időszakban is, legalábbis a Hungária kávéházban így szólítottak bennünket a pincérek, más irodalmi érdekeltségű vendéglátóipari egységekben szintén, például a Kulacsban, engemet is, pedig soha nem dolgoztam redakcióban, vélhették, hogy a literátus emberek adnak elméleti keretet – szerkezetet! – a világnak, ezen az alapon tehát szerkesztői lehetünk a gondolatok országos és nemzetközi áramkörének, lehettünk, talán, valaha, jó volt, szép volt, tán igaz se volt, én mégis vallásosan hittem, hogy ha nincs is így, hát épp így kéne, erre készültem, erre képeződtem, erre szántam magam és mindenem, ha be kénytelenednék látni, hogy szemernyi remény sincs ilyesmire, tébolyultan rohannék a télben, vadulnék, bolondulnék, ittasulnék, míg rám világosodna egy idegen lakásban, idegen fürdőszobában, a tükörből visszanézne az a sápadt, fáradt, idős arc, akkor megrettennék, ki ez? mi ez? mi történt? – nem kapnék választ –

kérdek én bárkit, aki hajlandó még a töprengésre, mit tartottunk be tavalyi fogadalmainkból, s mit nem, annyi bizonyos, hogy egy évvel rövidebb lett a sok baj, kudarc, szenvedés, melyeket mindközönségesen életnek nevezünk, ám egy évvel rövidebb lett a sok öröm, siker, boldogság is, melyeket ugyancsak életnek hívunk, ebből adódik, hogy amikor az év utolsó éjfelén sok boldogságot kívánunk, tulajdonképpen sok szenvedést is, ám ha gondolunk erre, akkor sem merjük fölhívni rá embertársaink figyelmét, maradunk a klisénél, vedeljük a pezsgőt, csapjuk a zajt torokkal, papírtrombitával, kereplővel, petárdával, hogy leplezzük, arra is készülünk, ami jövőre rossz lesz, ami fájni fog, amit utóbb felednénk, ha képesek volnánk rá, sajna, parányi csobbanást verhet már csak a lelkekben az az egy-két-három apró gondolat, mit hétezerhatszáz karakterbe rejthetek (ma így mérik azt, mit régebben flekkben), egyre reménytelenebb a tevékenység, amelyre föltettem az egészet immár negyven éve, ám ha igaz, amit az imént mondtam, akkor a csüggedéssel szükségképp együtt kell járnia a bizakodásnak, sziámi ikrek, ebbe kapaszkodjunk karácsonykor, s ha lehet, minden más napon, figyeljünk, várjunk, hisz előbb-utóbb olvad a hó, fordulnak a szelek, jön kutyára dér, s a folyók visszatérnek medrükbe, várjuk a fehér időket, a dolgok javulását, lehetne ez az újévi fogadalmunk, sorstársaim, barátim, szerkesztőim, olvasóim, várjunk, csak várjunk rendületlenül, akkor is, ha karácsonykor nem hó hull, hanem langy eső –

Vissza a tetejére