Angyal suhan át

Én nem tudom, mi történt velem akkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem,
s felém hajolt az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.

Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség

Soha nem láttuk, mindig akkor ment el, vagy éppen pár perccel azelőtt, ahogy beléptünk a lakásba, a jó meleg szobába, ahol már feldíszítve várt a karácsonyfa, alatta az ajándékokkal, rajta a gyertyákkal meg a fényszórókkal. A fa körül anyánk tett-vett, ünnepiesbe volt öltözve, töltött káposzta illata leng át ide azokból az évekből és a sülő kolbász halkan sercegő hangja a kályha tetejéről. Csak egyszer kellett volna öt perccel korábban érkezni, csak egyetlen-egyszer, s megláthattuk volna őt is, magát az angyalt, akit annyira vártunk mindig. Számoltuk az éjszakákat, hogy mennyit kell még aludnunk a jöveteléig, számoltuk az órákat, a perceket azon a napon, amikor be kellett toppannia, amikor meg kellett érkeznie az elmaradhatatlan karácsonyfával a hóna alatt, s a mindig szerény ajándékokkal valahol, hol máshol, mint a törékeny angyal puttonyában.  De nekünk egyéb dolgaink voltak mindig aznap, karácsony napján. Mert ha hó volt, és szinte mindig volt akkoriban, mi máris mentünk. Nagy fehér havak potyogtak az égből, puha, selymes paplant hintettek a földre, az utcákra, a házak tetejére, csak úgy suhogott a nyírfa vesszőseprű apánk keze alatt, amikor reggeliben elseperte az udvaron, mint valami finom, puha, vastag tollpihe dunyhát. És minket vártak a havas utcák s a vastag süppedő havakkal a csemetéskertek. Annyi volt a dolgunk mindig aznapra, szánkózni, korcsolyázni kellett menni a Bokor-, a Csavarok-, a Bandi-, a Borvíz utcába. Aztán ha ezeket a jó lejtős utcákat végigjártuk, mint reszkető kezű alkoholisták napi kocsmáikat, következett sorban a Beteg-tova, a Bíró-kert, a falu alja. Úgyhogy mire estefelé ázott bakancsainkkal, megtépázott, itt-ott jócskán beázott ruházattal, de kipirosodva és boldogan és egészségesen hazaértünk, mindig kiderült, hogy elkéstünk, hiszen az angyal, az angyalka épp az imént ment el, épp csak annyi ideje volt, hogy letegye a karácsonyfát meg az ajándékokat, s máris suhant tovább, mert annyi volt a dolga, annyi gyerek várta még aznap. Soha nem gondoltunk igazából bele, milyen angyal is ez, akit soha nem látunk, mindig akkor jár el nálunk, amikor mi nem vagyunk otthon, hogy egyszer legalább miért nem vár meg, hogy elmondhassuk neki, mint egy jóságos pap bácsinak, hogy jók voltunk (ha ez nem is volt mindig így), hogy szót fogadtunk (ha ez nem is volt mindig így), s hogy ezután tényleg mindig, de mindig nagyon jók leszünk és szót fogadunk, ha tudtuk is akkor, ha sejtettük is akkor, vagy legalábbis a szüleink biztosan igen, hogy ez nem lesz mindig így. Mert egyszerűen képtelenség volt betartani ezt a fogadalmat, mert ami igazából jó volt nekünk, az nagy ritkán esett egybe azzal, ami jó volt a szüleinknek is.

Az a gyermekkori kékesszürke szín, a szobák mélykék alkonyata, a kályhák pattogó tüze, az ünnepvárás, az ünnepre való készülés, hogy volt az egészben valami bizalmas, az volt az igazi jó gyermekkori érzés. Volt ebben valami a régi rendtartásból, a piros betűs ünnep öröméből, a hetedik napból, a megszakításból, a megpihenésből, a teljes kikapcsolásból, áhítat volt benne, s valami még, valami, ami talán mára már számunkra örökre elveszett.  

S nem tudtuk akkor, hogy az angyalt nem lehet igazából elképzelni, mert ő nem az az ondolált hajú, szárnyas, kicsi, lányos arcú lény, akinek a képét a templomban vagy a képeken láttuk, mert az angyal nem emberi és földi, hanem isteni, angyali. És nem létezik emberszabású angyal, az a babaarcú, göndör hajú, fehér tollszárnyakkal rendelkező valaki, akit mi a látottak alapján elképzeltünk, az sem az, mert akkor például orrot is kellene fújnia neki, mint egy embernek, és meg is hűlhetne, le is betegedhetne pont éppen karácsony napjára, s akkor nem jöhetne, és ott maradnánk mi, gyermekek csalódottan és becsapottan. Mert az angyal valami légies, könnyed, suhanó, a tisztaság, megtisztulás belülről és kívülről, a gyerekkori titoknak, mesének, álomszerűnek, elvarázsoltnak a káprázata, csodája, magának a csodálatosnak a megnyilatkozása. És a csodát, csodálatost nem lehet magyarázni.

És itt állunk most harminc-, negyven-, ötven- vagy akárhány évesen, itt állunk minden karácsonykor, mint akik tudják, hogy számukra valami örökre elveszett, amit visszahozni nem lehet már soha, esetleg elővarázsolni, megidézni. És az ünnep előtt néhány nappal, délelőtt, amikor a gyerekek még iskolában vannak, megvásároljuk a fenyőfát, elrejtjük a fásszínben, karácsony napján pedig suttyomban beleigazítjuk a talpfába, előkészítjük, hogy amíg délután elmegyünk velük a nagyszülőkhöz, addig legyen ideje az otthon maradottnak feldíszíteni. Pedig a gyerekeink tudják már, hogy nincsen angyal, hogy az az angyal nem létezik, akit hét-nyolc-kilenc évig hittek, mégis azt mondják, úgy szeretnék, ha az idén is úgy lenne, mint  jó pár évvel ezelőtt, amikor még kicsik voltak, hogy mi elmegyünk otthonról, csak anyukánk marad, s amikor hazajöttünk, már a bejárati ajtó előtt meghalljuk a csengetést, s amikor beléptünk, anyukánk ünnepibe felöltözve vár a pompázó karácsonyfa mellett, a csillagszórók fényében, és azt kérdezi tőlünk: Láttátok-e? Nem találkoztatok vele? Most, ebben a percben suhant ki az ablakon. És ekkor megtörténik a csoda, a gyermeki, önfeledt örömet látva, azokét a gyerekekét, akik nem szeretnék még, hogy ne létezzen az angyal, és belekapaszkodni akarnak még abba a jó gyermeki érzésbe, amibe mi is mindannyiszor karácsonykor, és ekkor, mint egy jó meleg árnyas örömteli érzés, egyszeriben újra fölénk hajol, amiről azt hittük, hogy örökre elveszítettük: a gyerekkor.

Vissza a tetejére