A karácsony a szeretet ünnepe.” Mindamellett: ahány ház, annyi szokás. Sokféleképpen éljük meg és juttatjuk kifejezésre az érzést, mely életünk kovásza, és sokféleképpen ünnepeljük is. Számos öngyilkosjelölt ezen az ünnepen tesz pontot életére, mert a fényben, amely a többiek karácsonyát övezi, végképp elfogadhatatlanul sivárnak tűnik a sajátja. A hosszú évek során ambivalens lett a viszonyom a karácsonyozáshoz. Azt is mondhatnám, hogy „elhidegültem tőle”, mert mind kevésbé éreztem igazinak az ünnepet, melyben éppen részt vettem. Évről évre eltökéltem, hogy megalkotom végre a saját karácsonyomat.

Apa és Anya párharcot vívtak életük minden területén – természetes, hogy a karácsonyt se hagyták ki belőle. Mindjárt házasságkötésük legelején megmérkőzött egymással a kétféle hagyomány. Apa dunántúli katolikus, mélyen vallásos iparos-kereskedő család sarja volt, és karácsonykor mindenekelőtt Jézus születését ünnepelték. A szentestét, az ünnep vigíliáját, előestéjét sokkal inkább böjttel tisztelték meg, mintsem agyonzabálással. A pápai főutcán lakásukkal átellenben állt a bencés szerzetesek temploma – a gimnázium is, ahová Apa iskolába járt –, s az este fénypontja, a szardíniakonzerv, alma és sajt, tehát az igen szerény vacsora elköltése után a család átvonult az éjféli misére.

Anyának családi öröksége volt a házastársi perpatvar. Szülei meg sem kísérelték „másságukat” konszolidálni; ellentétes ízlésük és gondolkodásuk már az ebédlőasztalnál nap mint nap egymásnak feszült. Postatisztviselő nagyapám a főzelékevők táborába tartozott, amellett a takarékosságra való hajlama is ösztökélte a hústól való tartózkodásra, anyai nagyanyám viszont húsevő volt, és ráadásul igen nagy konyhaművész. Nagyszerűen főzött, és imádott enni – ez a két sajátosság szorosan összetartozik. Ha futotta rá, a karácsony ízorgia volt. Nem hagyta magát befolyásolni a Szent Család szociális helyzetével, amelyet a betlehemi körülmények, az istálló a barmokkal és a szegény pásztorokkal tovább súlyosbított. Szalonkocsonyát tett 24-én a ragyogó damasztabroszra majonézes salátafélékkel, a mazsolás kalácsot is meg lehetett kóstolni, nem beszélve a füstölt húsos töltött káposztáról. Apa szardíniakonzerv-ötletével teljesen kisebbségbe került, e téren még apja se fogta pártját, a töltött káposzta végtére hús meg főzelék egyben. Különben is evangélikus volt.

Az igazi összecsapást Anya és Apa között a karácsony kérdésében mégsem az ünnepi asztal kínálata okozta. Házasságuk harmadik esztendejében Anya egyetlen testvére, az öccse odaveszett a háborúban – a Gyorshadtest katonáinak sorsában osztozott, hat hetet se háborúzott, máris hősi halott lett –, Apának ellenben élt a súlyosan cukorbeteg húga, egyetlen vér szerinti hozzátartozója; szülei akkor már rég halottak. Anya képtelen volt összeegyeztetni komor gyászát az ünnep ízeivel és fényeivel, s úgy döntött, hogy 1941-ben elmarad a karácsony. Apa ezzel szemben éhezett az ünnepre, s ha feleségének nem kellett, hát húgának díszítette fel a fát, hiszen ki tudja, még meddig teheti neki. (Nagynénémnek másfél éve volt hátra.) Anya nem tudott csatát veszteni. Apró szilánkokká taposta a karácsonyfát.

Ám ahogy anya lett, csodálatos karácsonyokat rendezett nekünk, a gyerekeinek Surányban. Öcsém és én voltunk a „kicsik” – igazi Jézuska-várók. Nővérünk már be volt avatva a titokba, hogy miként kerülnek az ajándékok a karácsonyfa alá; ő volt az asszisztens-angyal. A surányi kertben két épület van, a sárga színűben nagyanyám lakott, a pirosban Anyáék, s ebben, a gyerekszobában készült a meglepetés. Anya és nővérünk díszítették a fát, s megéhezvén ki-kisurrantak a kamrába bejglit fosztogatni. A kamrát előzőleg nagyanyánk alaposan megpakolta kaláccsal, mákos és diós bejglivel, innen kosztoltak az éhes angyalok. A szentestére készülődés idejét mi, a kicsik, a sárga házban töltöttük nagyanyánkkal, aki igyekezett apró-cseprő feladatokkal lekötni izgatott várakozásunkat. Eközben a gyerekszobában díszbe öltözött egy terebélyes fenyőfa, alája piros csíkos cserge került, hogy a hajópadlón majd fel ne fázzanak a játszásba belefeledkező gyermekek. Anya évről évre elcsomagolta karácsonyi játékainkat, hogy év közben tönkre ne menjenek, s a következő karácsonyon annál több játéknak örülhessünk, réginek és újnak. Az ötvenes évek hosszú szénszüneteinek ideje volt ez, amikor akár három hétig is folyamatosan játszhattunk, épp csak enni meg aludni tápászkodtunk fel a fa alól. Felnőtt fejjel leleményes módszernek látom a játékok elcsomagolását, akkoriban nagyon bánkódtam miatta. Terrornak éreztem. Mohón vetettem magam játékaim közé, és nagy részüket szerencsétlenségemre már a három hét alatt tönkretettem. Mi lett volna velük az év során!? Mégsem láttam meg az összefüggést: mitől van a nővéremnek sokkal több játéka, mint nekem. Újat feltehetően egyforma mennyiségben kaptunk, de ez mit sem javított a közérzetemen, amit az okozott, hogy nővérem összes tavalyi és azelőtti babája ott ücsörgött, miközben az én dolgaimat kínos lett volna kitenni. Rendkívül érdekelt például az alvóbabák szemműködése, s addig tanulmányoztam, míg be nem nyomtam ragyogó szemüket, s attól kezdve két lyuk tátongott hamvas porcelánarcuk közepén.

Nem állítanám, hogy irigyeltem a nővérem játékait. Ennél sokkal bonyolultabb érzések keringtek bennem. Nem értettem a viselkedését. Ezt a muzeális viszonyulást a játékokhoz. Ő ugyanis nem játszott velük. Csak nézni szerette őket, meg birtokolni. Lehet, hogy oda se fért volna játszani, mert mi az öcsémmel telefeküdtük a fa alját, amúgy is a mi szobánk volt, talán ki is néztük volna onnan. Ő Surányban mindig odaát, a nagyanyánknál aludt. Úgy tűnt mindig, mintha eleve egy kis felnőttnek született volna. Vagy nem volt választása, mert mindig neki kellett ránk vigyáznia, s nem fordítva. De semmiképpen nem pontos kifejezés az irigység arra, amit az tárgyai iránt éreztem. Persze kicsit mindig különbek voltak, mint az enyémek, mindig érezni lehetett, hogy ő az „elsőszülött”. De ezt, érdekes, teljesen magától értetődőnek tartottam, nyilván, hisz ebbe születtem bele. Áhítat, ámulat és végtelen kíváncsiság izgatta a fantáziámat – de nem mertem hozzányúlni a fa alatt nővérem játékaihoz, teljesen függetlenül attól, hogy egy légtérben aludtam velük. Tehát soha, titokban sem.

Egyik karácsonyra babaszobát kaptunk mind a ketten, olyan volt, mint a kukucskáló színpad. Három kasírozott fal, felül nyitott, alul padlóimitáció, a hátsó falon ablak. A világítást laposelem biztosította. A bútorok stílusa ugyanaz volt – faragott és virágmotívumokkal telefestett fabútorok –, de nem ugyanúgy berendezve a két szoba. Az övében ágy is volt és tulipános láda, az enyémben ezzel szemben kétajtós szekrény és felnyitható tetejű pad például. Kis kaucsukbabák ültek a székeken, és miniatűr gipsztányérokból ették a kasírozott finomságokat.

Nővérem babaszobája karácsonyról karácsonyra fejlődött, egyre dúsabb lett a tárgyi kínálat, a legkülönbözőbb sültek és sütemények kasírozott játékmásolata borította a rakodó felületeket, míg az én szobácskámban az alapfelszereléseket kellett évről évre pótolni, hogy egyáltalán legyen mivel foglalkozniuk a babácskáknak. De egy újabb karácsonykor fantasztikus ajándékot kaptam. Egy tanyaudvart. Lakóépületek, ólak s mindenféle jószág az udvaron. Az udvart zöldre festett pálcika-karámfék kerítette, igazi kézműves remek volt, biztosan nem bolti áru. Varázslatos érzést váltott ki belőlem a játékfarm. Jézuska szerepében Anya mélyen beletalált egy vonzódásba, amit ezek szerint már akkor, pici gyerekként éreztem a vidéki, állattartó létforma iránt, s amihez aztán életem delén egy valódi nagyalföldi tanyát sikerült szereznem.

De mit sem segített vagy csillapított azon a nyughatatlan sóvárgáson a szépség és bőség után, melyet a nővérem birtokolt. Addig motozott bennem, míg elképesztő cselekedetre indított. Nyaralni készültünk. A nővérem nagyanyánkkal a Mátrába; nekünk, kicsiknek, szüleink meg akarták mutatni a Balatont. Kifejezetten az én kedvemért nem egy földvári motelbe, hanem Szántódra, egy parasztházba, valódi ló és tehén és nagyon sok légy közé indultunk. Mielőtt útra keltünk, besurrantam a kamrába, kiszedtem gyorsan a dobozból a selyempapírba csomagolt pici tárgyakat, nővérem babaszobájának luxuskínálatát, melyek után fene evett, s bepakoltam a bőröndbe a holmijaim közé. Öcsémet már csak Szántódon avattam be, s tettem bűnrészessé. Ami történt, nagyon megérdemeltem. Hatalmas csalódás lett a részem, mely az egész nyaralásra rásütötte bélyegét. Hogyan is képzeltem játszhatni e tárgyacskákkal babaház, babák és bútorok nélkül, galádul elorozva őket, s titokban, kilesve azokat a perceket, amikor szüleink magukra hagytak? Hogyan is képzeltem, hogy ebben örömünket leljük? Eltörtek, tönkrementek; máig szégyellem.

Lassan elszakadtunk régi játékainktól, elmúlt a szénhiány, megrövidültek a téli szünetek, s nagyanyánk sem bírta már a surányi teleket. Így a pesti lakásba kezdett járni a Jézuska. Magasabb fenyőket állított, és színes égők kerültek ágaikra, de a varázslatos karácsonyoknak vége szakadt. Hiába, hogy megpróbáltunk mindent hasonlóképpen csinálni. Anyát mindjobban megviselte az ünnep ráháruló terhe – a kötelező ételsorokból azonban nem engedett –, s ha karácsonyfát nem is taposott többé, az ünnepre készülődés akkora feszültséget keltett benne, hogy egy váratlan pillanatban robbannia kellett. Ez minden ünnepünket megrontotta. Hiába volt a szép fa, a dús asztal, a figyelmes, személyre szóló ajándékok garmadája. Kezdtem nem szeretni a karácsonyt. Egy szentestén már épp az asztalnál ültünk vacsorázni. Nagyanyánk is velünk volt, ez idő tájt sokat betegeskedett, nem lehetett egyedül hagyni Surányban. Anya ahelyett, hogy leült volna közénk az asztalhoz, ahol már csak rá vártunk, hirtelen ötlettel bevágódott a fürdőszobába, és sebbel-lobbal leengedte a fregolit. Ami, puff, sarkával belecsapódott a hosszú fürdőszobatükörbe. Akkorát szólt, mintha felrobbant volna. Mindannyiunkban meghűlt a vér. De ez nem volt elég. Anya nagy hangon megszólalt: Na, mondta vészjóslón, a következő évben meghal valaki. A nagyanyánkra utalt, s így is lett. Nekünk gombóc támadt a gyomrunkban, s nemigen tudtunk vacsorázni, Anya ellenben kivirult, teljesen lenyugodott, s bájosan elkezdett csevegni, mintha mi sem történt volna. Már egyáltalán nem kedveltem a karácsonyokat. Inkább viszolyogtam tőlük.

Újabb időszak következett, amikor házastársaink lettek, a testvéreimnek gyerekeik. Arról kezdett szólni az ünnep, kinél hánykor lesz gyertyagyújtás, miként egyeztessük össze az időpontokat. Feldarabolódott a karácsony. Épp az veszett ki belőle, ami a lényege. Belefeledkezés helyett menetrendre váltott. Érkezés, gyertyagyújtás, csengőrázás, egy Miatyánk, egy Üdvözlégy, Mennyből az angyal, gyors összeölelkezések: boldog karácsonyt, boldog karácsonyt! Gyönyörű csomagolások gyors és barbár felszaggatása – nővérem volt a csomagolóművész: megmaradt benne az az esztétikai érzék, amit talán a szép játékok oltottak bele –, „nem, nem tudunk bekapni semmit, sietni kell”, ugyanis az elvált házastársak már máshol is karácsonyoztak, vagy épp a gyereket kellett odahurcolni hozzájuk megadott időben. Na jó, öcsém azért kirohan a konyhába, bekap néhány tölteléket úgy állva, kabátban, s már usgyi, nehogy botrányt csapjon a gyerekei anyja.

Mind kevesebb közöm lett ezekhez a karácsonyokhoz. Bár a vártán ott állt Anya, ragaszkodva az asztal hagyományos kínálatához, és a nővérem is, az egykori asszisztens-angyal, aki újra és újra teljes erőbedobással, anyagiakat és időt nem sajnálva megpróbálta a réges-régi karácsonyok hangulatát előidézni. Mindhiába.

Arra vágytam, hogy majd én, majd én, ha nekem is lesz gyerekem, majd én rátalálok, újravarázslom azt az elveszettet. El is követtem érte sok mindent sok éven át. De rá kellett jöjjek, negyed évszázadnyi kudarc után, hogy ez balga akaródzás. Ott állok évről évre a karácsonyfa közelében, és nyalogatom a sebem, amiért megint nem sikerült a „saját karácsonyom”.

Ez esztendőben másképp lesz. A múltat hagyjuk a múltnak! Minek nekem saját karácsony? Ráfekszem a tenger hullámaira, melyeket a többiek lelki rezdülései gerjesztenek. A többiek, a hozzám tartozók, meg azok is, akikhez azért van közöm, mert ők is a karácsonyt ünneplik. Mindannyian ünnepelünk, hagyom, hogy sodorjanak a körülölelő hullámverések. Nincs szükségünk másra, minthogy megéljük a szeretetet.