I.
Gyümölcsökben a déli nap kering
s hűvösen az esti öntözés is.
Íratlan szabálytalanság szerint
mondok le rólad újra én is.
Gyerekek lobbannak lángra, hogyha
nyomodba lépek. Szívem rothad,
szeplős körte. Kihízott sárga szoknya
a szél. Hideget hoz, huzatot hagy.
Túlfényt tükörbe.

Katonák hídja fekete szemöldököd
pirosló szád szakadéka fölött.
Rémült madarad, töréseden őrködök.
Tüdőd patakjának haragja hörög.
Az idő lánctalpas tankja áthalad
vágyaink cafka perzsaszőnyegén.
Minden elveszik: minden rám marad.

Szeretőre, családra vadászom én.

Üvöltözve hallgatok. A konyha csendje
tüske-bogárként száll a szemembe.
Beteg a hűtő, vénülő csap csepeg.
Készül félni a lakásló rengeteg.

Üveg-sárkánya surran a hüllő-estnek.
Isteni komornyik minden utcalámpa.
Bűnök őrzik, akit rendőrök keresnek.
Kutatni, bujdosni máma is hiába.


II.
Az emlékek rendje omló, mint a löszfal.
Mindent felforgat, de valamit marasztal:
nem igazát, nem formáját, se hasznát
a történeteknek – szolgáknak zsolozsmát.

Az ember önmagával csakis úgy van rendben,
ha engedi, a jövőből szivárogjon hozzá minden,
még a múlt is, álmodatlan álmok áldomása,
akkor van jól minden, ha minden csak hiába.