A zenekar hangol, anyám pedig egyre idegesebb, rágatlanul nyeli a húst, és reszket a keze. Néha odasandít a nagy asztal felé, ahol a főnökök ülnek. Látja, hogy a pincérek kezdik leszedni a terítéket, hirtelen nagyot sóhajt, és a kést meg a villát a tányérja mellé helyezi. A karjára teszem a kezem, a ruháján át is érzem az idegességét, szinte vibrál a teste. Bátorítóan rámosolygok, visszamosolyog, de a szemén látom, hogy a gondolatai máshol járnak. Mutatom neki, hogy egyen még, de megrázza a fejét.

– Egy kis bort?

   Az üveg után nyúlok, de ismét nemet int. Az üdítőket nézegeti, háromféle is van az asztalon, de egyikhez sem nyúl, inkább megint a nagy asztal felé pillant.

– Töltsek?

– Nem kell semmi. Majd utána.

   Vagy tíz éve takarít a gyár irodaházában, de még mindig olyan riadt-idegenül mozog ott, mintha egy napja lépett volna be. Én másfél éve végeztem el az egyetemet, de nem kaptam állást. Anyám sírt, amikor takarítónő lettem a vállalatnál, más pályát szánt volna nekem, de én örültem, nem akartam, hogy ketten éljünk a fizetéséből.

   A többi takarítónő először zavarban volt, amikor megjelentem közöttük, nem nagyon tudták, hogy viselkedjenek velem. Volt, aki feltűnően kedves volt hozzám, mintha vigasztalni akarna, mások inkább kerültek, de azért hamar megtaláltam a helyem közöttük.

   Most itt vannak körülöttünk, kiöltözve, szótlanul, ünnepélyes arccal, és szokatlanul kimért mozdulatokkal. Rózsika ül mellettem, ő takarítja az igazgató szobáját, ettől úgy érzi, különb nálunk, de egyébként rendes, mint valami tyúkanyó, maga köré gyűjti és tanítgatja a fiatalabbakat.

   A nagydarab, lomha Mariska csak a legszükségesebb munkát végzi el, kiüríti a papírkosarakat, megöntözi a virágokat, azután, ha teheti, leül egy fotelbe, trécsel, nevetgél, a többieket is feltartja. A gondnok mégsem szól neki, mert távoli rokona, és nem akar családi perpatvart. Mariska fodrásznál volt délután, alig ismertem meg. Elhozta a férjét is, a sovány kis ember már ihatott valahol, gyakran lekókad a feje.

   A Mariska férje mellett Balogh Jolán ül. Néhányan nem állnak vele szóba, a szemébe mondják, hogy kurva, különösen amióta egy nős ember a belső ellenőrzésről bennmaradozott miatta. Egyszer Mariska észrevette, hogy magukra zárták az ajtót, és olyan lármát csapott, hogy még a földszintről is feljöttek a takarítónők. Balogh Jolán meg csak nevette őket, „vén muszájszűzek!”, mondta, majdnem megverték érte. Néhány napig mondogatták, hogy Jolánt majd kirúgják, de nem történt semmi, csak a férfi többet nem maradt bent vele, de ő ezt sem vette a szívére, mindig ragyog a szeme, mosolyog, takarítás közben bekapcsolja a rádiókat, zenét keres, néha táncol is, a többiek meg nevetik…

   Balogh Jolán most is türelmetlenül tekergeti a nyakát, alig bír megmaradni a székén. Táncolni akar, és fog is, ahogy megszólal a zene azonnal idepattan egy férfi, és Jolán csak akkor ül le ismét, ha a zenekar abbahagyja néhány percre.

   Hirtelen anyámra pillantok, megfeledkeztem róla nézelődés közben, de ahogy Jolánról eszembe jutott a zene meg a tánc, egyszerre elfogott az aggodalom. Mereven maga elé néz, de látom, hogy egyre idegesebb. A körülöttünk ülők most fejezik be a vacsorát, de valahogy nem indul meg a beszélgetés. Néhány üveg bor meg sör is van az asztalon, inkább isznak, azzal is telik az idő. Rózsika is iszik, már gyanúsan csillog a szeme.

   Az igazgató abbahagyja a beszélgetést, kutató tekintettel körbenéz. Anyám hátradől a székén, valósággal elbújik Mariska mögött, az igazgató nem is veszi észre azonnal. Egy darabig keresi a szemével, azután elbizonytalanodik. De ez csak egy másodpercig tart, én nyugodt tekintettel nézek rá, futólag összekapcsolódik a pillantásunk. Azután az igazgató megigazítja a nyakkendőjét, a haját elsimítja a homlokából, és föláll.

   Anyám ijesztően sápadt, ökölbe szorított kezeit az asztalra fekteti, így nem látszik, hogy remegnek.

   Az igazgató lassan, de mégis határozott, ruganyos léptekkel felénk indul. A teremben elhal a zaj, minden tekintet felénk fordul, a zenekar tagjai mozdulatlanná merevedve várják a pillanatot, amikor meg kell szólalnia a zenének.

   Az igazgató még mindig jóképű férfi, azt mondják, úszni meg teniszezni jár. Dús, fekete hajában már sok ősz szál van, de ez csak előnyére vált. Még a szája körül húzódó ráncok sem öregítették túlságosan, az a fajta ötvenes, akinek még szép sikerei vannak a nőknél.

   Megáll mellettünk, néma csend a teremben, minden tekintet ránk szegeződik. Anyám lassan rátámaszkodik az asztal szélére, hogy azonnal fölállhasson, ha az igazgató fölkéri, ne várakoztassa a cihelődésével. Megvan ennek is az íratlan forgatókönyve, már évek óta így történik minden a vállalati vacsorán. Valamelyik hülye piáros, vállalati pszichológus vagy micsoda kitalálta, hogy nagyon demokratikus dolog, és az alkalmazottak jó néven veszik, sőt erősíti a céghez kötődésüket, ha az igazgató minden évben egy takarítónővel nyitja meg a táncot a vállalati vacsorán. Tavaly anyámmal táncolt, valószínűleg alapos meggondolás után. Ha, mondjuk, Balogh Jolánt kérné föl, aki még húszéves sincs, esetleg szóbeszéd támadna, ha meg túl öreget, netán még kövéret, akkor kinevethetik a háta mögött. Anyám negyvenöt éves, és ha egy kicsit többet törődne magával, még megnéznék a férfiak. De apám halála után valahogy elgyámoltalanodott…

   Az igazgató anyámra néz, azután rám, ismét anyámra és megint rám. Ha legalább egy kis derű volna a tekintetében, de semmi, csak talán egy csöppnyi kényszeredettség, valószínűleg neki is kellemetlen ez az egész, mint anyámnak, csak ő jobban tudja titkolni.

   Az igazgató tekintete végül rajtam állapodik meg, alig észrevehetően megbiccenti a fejét. Először nem is értem, hogy mit akar, azután egy fél lépéssel közelebb jön, és egy kicsit suta mozdulattal a terem közepe felé int, arra, ahol a táncolóknak helyet hagytak a zenekar előtt.

   Halk, sóhajtásszerű mormogás támad, anyámra pillantok, értetlen, merev tekintettel néz rám, azután a többiekre, mintha azt kérné, magyarázzák meg…

   Hirtelen mélységes nyugalom száll meg, egyszerre fogok föl mindent, ugyanabban a pillanatban érzékelem az igazgató kérdő tekintetét, a felém forduló szemek csillogását, a szoborrá merevedett zenészeket, a takarítónők parfümjének erős illatát, még a damasztabrosz simaságát is érzem az asztalra támasztott tenyeremmel.

– Köszönöm! Most nem táncolok.

 Nyugodt a hangom, halk, de azért jól érthető, nem hetyke, inkább szabadkozó, pont olyan, amilyennek hallani szeretném.

Az igazgató tekintete riadtan ugrál rólam anyámra meg a körülöttünk ülőkre, mintha nem hinne a fülének, és tudakolná, vajon a többiek is azt hallották-e, amit ő? Azután tesz egy fél fordulatot, és hirtelen Rózsika felé biccent, aki üdvözült mosollyal föláll, és máris indulnak a táncparkett felé. Még mielőtt odaérnének, megszólal a zene. A távolabb ülők semmit sem vettek észre, de a közeliek mozdulatlanná merevedett arcán még ott a döbbenet. Anyámra nézek, most már tényleg ijesztően sápadt, csak nehogy elájuljon. Ásványvizet akar tölteni a poharába, de melléönti, az üveg szája csilingelve táncol a pohár szélén. Mariska szó nélkül tölt neki, azután közelebb tolja a poharat.

– Na, igyon egy kortyot!

  Olyan furcsa a gyöngédség ettől a nagydarab asszonytól, hogy mosolyognom kell.

   Anyám egy hajtásra kiissza az ásványvizet, a pohár nagyot koppan, amikor leteszi az asztalra. Hirtelen rám néz, mintha most fedezné föl, hogy itt vagyok, értetlen csodálkozás és ijedtség van a tekintetében.

– De hát miért? – kérdezi elfúló lélegzettel. – Miért kellett…?

A többiek közelebb hajolnak, még a Mariska férje is fölneszel, és kábán, zavaros szemekkel bámul ránk.

– Mi van? – dünnyögi, és Mariskára sandít, de az asszony most nem törődik vele.

A zene már teljes hangerővel szól. Balogh Jolánt látom néhány pillanatig a tömegben, egy magas, vékony sráccal táncol, a válláig ér, fejét a mellére hajtja.

   – Gyerünk haza! – mondja anyám elszántan, és kapkodva körülnéz, nem hagy-e itt valamit.

   – Már elmennek? – kérdezi Mariska egy kissé csalódottan, hogy anyámnak nem mondok semmit, de egyikünk sem válaszol neki. A többiek inkább zavartan félrenéznek, nem tudják, hogyan kellene most viselkedniük.

   A ruhatáros nő átnyújtja a kabátunkat, anyám kapkodva öltözködik. Kilépünk az utcára, a zene elhalkul a hátunk mögött. Szeles, nyirkos kora tavaszi idő van, a lámpák fehér ködgomolyagba burkolóznak.

Anyám megborzong, azután belém karol. Lépést váltok, hogy a járásához igazodjam. Sokáig egyikünk sem szól.

   – Most mi lesz? – kérdezi végül gyámoltalanul. Majd mielőtt válaszolhatnék, eltökélten megjegyzi: – Oda nem megyek vissza!

   – Találunk más helyet… jobbat – mondom biztatóan, és ebben a pillanatban el is hiszem, hogy így lesz.

   Nem válaszol. Várom, hogy ismét megkérdezi: „Miért?”, de anyám hazáig nem szól többet.