Víz/Tükör

Mezőtúr közepén olykor szélesen, olykor véznán tekereg a Berettyó. Akár egy kígyó, amely ritkán lakik jól. Megdagad, gyorsul a mozgása, majd lassan kiéhezik újra. De a legtöbbször tökéletesen sima a felszíne. Ha hosszú ideig nézi az ember, télen-nyáron olyan, mintha tükörfényes jég lenne rajta. A Berettyónkban van törpeharcsa, keszeg, kárász, néha ponty, amik esetenként meglepő nagyságúra nőnek a folyóba ömlő szennyvízen.

Mert a Berettyó egy folyó. Onnan ismerszik meg először a nem mezőtúri, hogy lecsatornázza.

Hét-nyolc évesen szégyelltem, hogy sűrűn ülök a Berettyó partján, és beszélek. Egyedül. Mintha az egyedüllét a vesztesek billogja lenne. Ezért damilt lógattam a vízbe. Zsebpecáról. Az mégiscsak kevésbé zavarja az embert, ha nevetséges horgásznak nézik, mintha magányosnak. Rossz barát voltam. Csak akkor ültem le a nagy fa gyökerére, ha gondjaim voltak. Azok pedig voltak. Mint minden gyereknek.

 

Már úton lenni is megnyugtató. Újszászig csak telefonálok. A hétvégi forgatások rendben lesznek, hétfőre a vágandó anyagok előkészítve, adásmenetek feltöltve, operatőrök diszponálva. Barátnőm újszülött gyermekét úgysem akartam meglátogatni. Küldetek a titkárnőmmel egy óriási plüssmackót és egy orchideacsokrot. Nagyjából ennyire haszontalan, és ilyen nagyvonalú Isten hozott!-ajándékra számít. Még egyszer mindent átgondolok, majd kikapcsolom a telefonom. Eszembe jut Páll tanár úr. Óra alatt ahányszor csak csörgött a mobilja, úgy vette föl, hogy ránk nézett hamisan bocsánatkérő pislogással, és azt mondta:

– Ebben a szakmában szentségtörés kikapcsolni.

Mosolyogva a becipzározható rekeszbe teszem a munkahelyi telefont. Egy ötven körüli nő láthatóan már alig várta ezt. Negyedórája leplezetlenül bámul.

– Képzelje, az én fiam is újságírónak tanul! Harmadéves a szegedi egyetemen!

– Gratulálok – mondom, és előveszem a kabátom zsebéből az MP3-lejátszót, amiben több hete lemerült az elem. Tüntetően a fülembe teszem a hallgatót, nekidőlök a háttámlának, és behunyom a szemem.

 

Egyszer csak elért a két bátyám abba a korba, amikor már igyekeztek maguktól távol tartani. Olyan találkozókat beszéltem meg a kisebbikkel, amelyen sosem jelent meg senki. Csak vártam, és vártam, könnyeket morzsoltam percenként a szemem sarkában, mert ha a fiúknak nem szabad sírni, nekem még úgysem. Később a találkozókat rutinosan a Berettyó-partra kértem. Egy idő után nem is vártam őket, csak leültem, és elmeséltem jövőbeni életemet a víznek. Ezek a mesék, azt hiszem, mindig ugyanarról szóltak. Sikerről, pénzről, csillogásról. Hogy sokkal okosabb leszek, sokkal több barátom lesz, és akkor majd bánni fogják, hogy én soha nem számítottam. Egyszer megbánnak mindent, és én nem fogadom el a bocsánatkérésüket. Erősebb és függetlenebb leszek.

Olykor arra is a szavamat adtam, hogy soha nem fogom őket szeretni.

 

Akkor is mindig a Berettyó-parton kötöttem ki, amikor egy családi barát kedvesen megkérdezte a szokásosat:

– Mi szeretnél lenni?

Én pedig szívből mondtam:

– Felnőtt.

Persze ekkor mindenki kacagott, én pedig minden nevetésnél egyre jobban összezavarodtam. A felnőttség az én szememben létforma volt. Tisztesség. Nem éreztem semmi vicceset abban, hogy emberszámba akartam nőni. Ahol én dönthetem el, hogy kivel beszélgetek felnőtt-témákról. Ahol felnőtt-titkaim lehetnek, és végre meg is értem a felnőtt-dolgokat. A felnőtt-titkokat. És magamtól tudom majd, hogy miről beszélhetek, és miről nem.

Meséltem és meséltem egy nem létező életről, a víz pedig halkan és beleegyezően vitte tovább a szavaimat, amelyekről azt hittem, bejárják az egész világot. Elpárolognak, eljutnak a felhőkig, azok messze szállnak, és még messzebbre jutnak a gondolatok. A világ pedig átitatódik az álmaimmal. Ha már kezdett elmenni a hangom a monoton suttogástól, hazamentem. Panaszkodni nem mertem. Inkább a fallal labdáztam, és elszaladtam, ha kijött anya kiabálni, hogy leverem a kőport a ház oldaláról.

 

A megérkezés pillanata mindig csodálatos. Tiszta és reményekkel teli. Nem rontottál el egyetlen párbeszédet sem, nem bántottál meg senki, és egy hazugság sem hagyta el a szádat.

Ahogy leszállok a vonatról, egészen mélyre szívom a levegőt. Nyirkos és enyhén savanykás illata van a rozsdásodó vastól. A vonat gőzölög egy kicsit, mielőtt nehézkesen továbbvonszolná magát, és látni engedné a hol kiszáradt, hol zöld tarlót.

Most zöld. És borongós. De nem depressziósan és sötéten, inkább óvón és védőn. Eltakarja a várost a világ elől. A várossal együtt engem.

Anya türelmetlenül toporog a melegítőjében. Mindig türelmetlenül toporog. Mindig megölel, könnyes lesz a szeme, és elcsukló hangon azt kérdezi:

– Megérkeztél?

 

Vasárnaponként olyan lett a mindig álmos Mezőtúr, mintha mindenki hat nap alvás után csak azért ébredne föl frissen és tettre készen, hogy a piacra siessen. Rosszallóan nézünk, ha valaki biciklivel próbál közlekedni a tömegben. Emlékszem, próbálgattam a tükör előtt, de sehogyan sem tudtam összeráncolni a homlokom a kezeim segítsége nélkül. Így jobb híján nagyon összeszorítottam a számat, s pislogtam roppant szemrehányóan. Hiszen a piac elején és végén is volt tízforintos biciklimegőrzés. Autóval a szerencsések jártak, és bár néha odaadta apa a Daciát, jobban szerettem a kevésbé szerencsések közé tartozni. Azt, ha bicikliztünk vagy (ami nekem kivételes ünnep volt, anyámnak kivételes bosszúság) sétáltunk. Már az úton az foglalt le, ki megy, és ki érkezik a piacról. Az elképzelhetetlen volt, hogy valakinek vasárnap délelőtt lehet más úticélja. A vesszőkosarakba mindig óvatosan belestem, és alaposan mérlegeltem, milyen gyümölcsöt kívánjak magamnak, ha végre odaérünk. Ezeket mindig meg is kaptam, mert hát csokoládéra lehet egy gyereknek nemet mondani, de gyümölcsre kegyetlenség. Ezt erősítette bennem, hogy nagymamám, mióta az eszemet tudom, azzal a hadarva suttogott röpke mondattal dugdosta a zsebembe a piros százforintost, hogy banánravaló.

A piacra nem jártak szatyorral az emberek. Mindenkinél csúnya, zöld háló vagy fonott kosár volt. Csak néztem a mosolygó paradicsomokat, öregemberhez hasonlítottam a krumplit, a padlizsánról pedig azt gondoltam, hogy lakásdísz. Mintha mindenki a magánéletét mutogatta volna büszkén. Sárgán, pirosan, zölden, lilán, boldogan. Dühös voltam édesanyámra, amikor egy olyan fényes, lilára festett, lakozott kosarat vett, aminek a tetejére vászondarab volt varrva. A virágmintás anyag hosszában kihasítva, csak ezen a gumival behúzott résen lehetett belepakolni. Így aztán senki sem láthatta, mi van a mi kaskánkban. Anya szerint ez így a legjobb. Hogy senki ne tudja, mit vásároltunk. Engem zavart. Mert sértő a nyitott kosarú emberekre nézve.

 

Mindig szerettem nézni, ahogy anya főz. Ő pedig mindig utálta, ha segítek. Így aztán nagy egyetértésben ültem a konyhaasztalnál, és néztem, ahogy a kezében varázslatos életre kelnek a porok, füvek, állati belsőségek. Néhány fakanálnyalintás után mindig mormolt, aminek már régen nem próbáltam megérteni a jelentését. Utána elővett még valamit, és folytatta ezt végtelen hosszú ideig, mígnem csettintett egyet a nyelvével, határozottan elzárta a gázt, és diadalittasan megfordult, hogy rám kacsintson. Ez a volt a mi legmélyebb beszélgetéseink ideje. Kavart, duruzsolt, varázsolt, én mögötte figyeltem minden mozdulatát.

– Én majd csak azt kérném a névnapomra, hogy vigyél el arra az orchidea-kiállításra a Vajdahunyad várba. Istenem, milyen meseszép volt! Úgy szerettem volna ott lenni!

– Azok csak virágok, és nagy részük elpusztul a végére. Három napig döglődnek, az emberek pedig mosolyognak, és fényképeznek.

Bevallom, azért egy kicsit sérelmeztem, hogy a virágok után jövő riportomat, a Beaumarchais-ről szóló fantasztikus színházi kérdéseimet figyelmen kívül hagyta.

– Te már megint olyan furcsa vagy. Majd elmúlik. Csak azt nem tudom, hogy János ezeket hogy viseli. Bár neki olyan áldott jó természete van. Neked meg az a szerencséd, hogy szép vagy, úgyhogy becsüld meg magad!

Én nem is tudom, hogy lehet ezeket a mondatokat olyan művészien eltalált félig komoly, félig mókásan perlekedő hangon mondani, ami csakis az anyák sajátossága. Megsértődni nem lehet, mert nevetségessé válsz, hogy „mindent magadra veszel”. Tehát:

– Megbecsülöm – ígértem meg beleegyezően, sokadszorra, mint mindig. Nem mintha szükség lett volna az egyetértő mondatomra.

– Olyan jó lehet szép ruhákban, kisminkelve olyan emberekkel beszélgetni! Én nagyon büszke vagyok ám rád, és boldog vagyok, hogy neked összejött. Úgy szeretlek nézni, ahogy ott állsz – szájához emelte fakanalat, csettintett a nyelvével, és megfordult.

– Igen. Én is azt szeretem, ahogy mások rám néznek.

 

Elég rossz napom volt. Mindenkit zavartam. Apa még azt sem engedte meg, hogy csak üljek, és nézzem, ahogy autót szerel. A testvéreim horgászni indultak. Nem vittek magukkal, mert úgyse tudok csöndben maradni. Megkerestem a rózsaszín zsebpecámat. Lapos, olcsó műanyag halforma, amire néhány méter damil volt rátekerve. Nem tudtam, mennyi súlyt bír el, bár azt sem tudtam, én mennyit bírnék megemelni. Ők a Kis-Berettyóra mentek horgászni, én a Nagyra. Kivettem a friss ásásból néhány nyeszlett gilisztát, úgyis csak néhány méterre tudtam bedobni. Már éppen indultam volna, amikor eszembe jutott a kosár. Hiszen ha fogok valamit, akkor vagy haza kell indulnom, vagy bele kell lógatnom a vízbe. Ez logikus. A kosárban pedig sok hal elfér. Micsoda este lenne, ha én telefognám törpeharcsával (anya kedvence), a bátyáim pedig üres kézzel érkeznének haza, mint mindig! Persze, kérés nélkül vettem el a kosarat. Nem lopni akartam, csak olyan felelőtlenül ujjongtam és lelkesedtem. Már elképzeltem azt a pillanatot, amikor belépek, összecsapják a kezüket, és észreveszik, hogy lassan igazi felnőtt lett belőlem. Ezzel bebizonyítom, hogy jó horgász vagyok, egész nap nem zavarok senkit, tudok egy helyben, csöndben ülni, és ételt teszek az asztalra.

Erősen tűzött a nap. Elfelejtettem a vizet eltenni, de semmi pénzért nem mentem volna haza, nehogy összefussak valakivel, aki megkérdezi, mit is csinálok. Odalenne a meglepetésem! Beültem az elhagyott kis bárkába, ami mindig ugyanoda volt kikötve. Az aljában 20-30 centi víz. Mióta az eszemet tudom, se több, se kevesebb. Leültem az egyik deszkára, a lábam nekitámasztottam a hajó orrának. Ültem, ültem, nem is volt túl nehéz az első egy-két óra. Csak éppen nem fogtam semmit. Teljesen elkeseredtem. Dúdolni kezdtem. Aztán attól ijedtem meg, hogy én itt nem dúdolgathatok, mert akkor végképp elkerül a horgászszerencse. De hát nem tehettem róla. Ha ideges voltam, vagy féltem, önkéntelenül buta gyerekdallamokat hallattam. Próbáltam elterelni a figyelmem. Két kézbe fogtam a pecahalamat, a kosár ringott a ladik vékony vizén, én pedig a tájat és a kövesutat kémleltem ijedten, hogy ne kezdjek el ismét hangoskodni, ha elfeledkezem magamról. A töltés tetején öregemberek bicikliztek a földúton. Mindig borzasztóan lassan mentek, és mindig mókásan kacsáztak, pedig csak az esővíz és egyéb járművek mély nyomait kerülgették. Rosszabb esetben nyolcadikosok jöttek ki az egyikük piros Simpsonán motorozni, amit folyamatosan cserélgettek egymás között. Tőlük jobban tartottam. Elmondhatják a bátyáimnak, hogy láttak. De attól féltem a legjobban, hogy a töltés másik oldalán lévő kertekből kiszabadul egy kutya. Ott minden ház fehér, vályog, kicsi, és nagyon közel van a földhöz. Előttük ingatag drótkerítés van kihúzva, ami alá a kutyák itt-ott lyukat kaparnak, hogy alatta átbújjanak és csavarogjanak egyet. Egy idő után mindenki megunja betemetni. Egyébként is minek? Úgyis visszamennek. Ha túl nagy lett a lyuk, akkor is csak azért dobtak rá néhány lapát földet, hogy a nyárra elkanászodott gyerekek ne tudjanak rájárni a kertben lévő gyümölcsökre. Bár augusztusra így is minden kerti gyümölcsfa kerítés felőli oldala kopasz lett, mire a ház felől cukrosra ért a termés. Féltem a kutyáktól. Mezőtúron mindenki nagytestű kutyát tart. Az való a kertbe. A kertekben németjuhász, kuvasz és komondor őrzi a gazdáik álmát. Éjszaka őriznek, nappal csavarognak. Becsületes, kötelességtudó jószágok. Csak én rettegtem tőlük.

Mire idáig jutottam gondolataimban, már nagyon hangosan dúdoltam. De attól még inkább megijedtem, hogy egy óriási rántást éreztem a kezemben. Olyan hihetetlen pillanat volt. Annyira vársz valamit, ami ha bekövetkezik, saját döbbeneted a legnagyobb. Nagyon gyorsan történtek a dolgok. Visszarántottam, láttam egy apró testet megcsillanni a víz tetején, tudtam, hogy beakadt a horog. Tekertem föl valamennyit a zsinórból, kiemeltem a vízből. Naphal. Egy csöpp, teljes erejéből fickándozó, ehetetlen naphal. A kezembe fogtam, keserűen néztem a nyirkos, tehetetlen állatot. Nem volt szívem kidobni a partra megdögleni, ahogy tanultam. Olyan ellentmondásos ez az egész.A háta kékes árnyalatú olajzöld, az oldalán egymást váltó, aranyos csillogású narancsvörös, kék, és zöld színek játszanak. A fején a szeme alatt csillogó, kékeszölden irizáló csíkok vakítanak megfelelő szögbe állítva. Az úszói sárgásak, a hátúszó lágy része és a farokúszó feketén foltozott. A legszebb színekben pompázik, és más halak ikráit eszi. Akkor miért ilyen gyönyörű? Mitől ilyen gyönyörű!?

Gondoltam, azért elteszem. Csak egy kicsit. Amíg eldöntöm, hogy mi legyen vele. Beletettem az alkalmi szákba, és a vízre eresztettem. A kosár úszott a folyó tetején, akárhogyan erőltettem lefele, nem maradt a víz alatt. Valamivel ott kellene tartani. Kimásztam a partra, kerestem egy követ, ami rátehetek a vászon tetejére. Erősen lenyomtam a csónak part felőli végénél a kosarat a víz alá, rátettem a legnagyobb kavicsot, és elengedtem. A kas egyszerűen fellökte magát, ledobta a kövemet, és bármennyire úgy tűnik, hogy a Berettyó vize áll, a lila kosár elkezdett lassan lefelé úszni.

 

Vasárnapra kimerültem a nagy önvizsgálattól. Már nem hittem, hogy helyes döntés volt hazajönni. Nem lettem nyugodtabb vagy békésebb, s lemondtam róla, hogy bármit is meg tudjak oldani. Már abban sem voltam biztos, hogy a kérdéseimre léteznek válaszok. Vagy létezik olyan ember, aki egyszer tényleg válaszol valamire. Ha a személyiségem alkalmas lenne kompromisszumokra, azokat már réges-régen meg kellett volna kötnöm, mielőtt még nem tartottam őrültnek magam.

Ismét a csöndbe menekültem. Abba a magyarázatba, hogy már a munkán jár az eszem, senki nem mert belekötni. Csöndben kiautózunk az állomásra, s a búcsúzást igyekeztem felpörgetni.

Néztem a kék Suzukit, ahogy távolodik, integet még egy kis piros fény, és lefordul a sarkon.

 

Kimásztam a ladikból, és csak álltam a parton, néztem a kosarat, amin vidáman meg-megcsillant a napfény.

Nem kellett döntenem. A naphalat nem öltem meg, és nem engedtem szabadon más, meg sem született halacskák ellen. És bár otthon biztosan kikapok, legalább a kosár eltűnt az életünkből, és végre mások is látni fogják, hogy mi miket vásárolunk.

Végső soron nem is éreztem olyan rosszul magam a bőrömben.

Percekig álltam a parton, amíg el nem tűnt a kosaras hal a szemem elől. Talán egy kicsit tovább is.

 

Állok a Berettyó-parton. A fű nyíratlan, mint mindig, a szél nem fúj, szúnyogokat hajkurászok a kezemmel. Kicsit hülyén érzem magam. Koncentrálok, hogy érezzem azt a békét, amire emlékszem. Leülök. Azt hiszem, régen is mindig ültem. Veszek egy mély levegőt, de nem tudok semmit se mondani. Olyan, mintha valaki teljesítette volna minden kérésemet, majd rájönnék, hogy rosszak voltak a kívánságok. Már átfogalmaznám, már hozzátenném, hogy „csak akkor, ha” és „anélkül, hogy”. De elkéstem vele. Meg egyébként is, olyan telhetetlennek tartana ez a folyó. Idejöttem, csak panaszkodtam, pityeregtem, most pedig alkonyatkor visszatipegek egy flancos Herrera-cipőben, húsz év eltemetett szégyen után. Piszkálom egy bottal a földet, és kibököm:

– Nem vagyok boldog.

Felállok, felemelem a fejem, szembenézek a vízzel:

– Szégyellem, hogy nem vagyok boldog.

Vissza a tetejére