Akármennyire is gondolkodom, nem jutok tovább a kérdésnél: vajon mi lehet az oka annak, hogy akárhányszor saját autóval utazom Franciaországba, az autóm minden esetben elromlik. Bármikor jártam ott Ladákkal, Skodával, Polskival, legújabban pedig elromolhatatlan Opellel, minden esetben így történt. Túl fiatal lehetek még, alig járok az emberélet útjának felén, mert még csak a kérdést tudom, a választ nem, és ma még azt is komoly teljesítménynek kell elkönyvelnem, hogy egyáltalán észreveszem egy ilyen kérdés megfogalmazásának lehetőségét. Mert könnyű lenne azt kijelenteni, hogy idős, rozoga keleti autó egy hosszabb úton nagy valószínűséggel úgyis elromlik. Mégsem hagyhatom figyelmen kívül, hogy Kölnt, Erfurtot, Prágát, Burgaszt vagy például Amszterdamot háromszor is megjártam ezekkel az autókkal minden gond nélkül, ám ha Franciaországba utaztam, járművem eddig még minden alkalommal elromlott. Előfordult, hogy a hiba a határ átlépését követően rögtön bekövetkezett, és volt eset, amikor olyan komoly baja lett, hogy ott kellett hagynom, mert olcsóbb volt kölcsönautóval hazajönni, azt visszavinni, és egy másikat itthon megvásárolni, mint azt a rosszat ott Andorrától 80 km-re megcsináltatni. Jerome, a korzikai barát, aki tanúja volt ennek az esetnek, évekkel később elmesélte, hogy a lepusztult Ladát még egy évvel azután is ott látta a toulouse-i Garonne Színház parkolójában, ahol hagytam.

Legutóbbi francia utam (ez 2001-ben történt) tette minden kétséget kizáróan evidenssé a kérdést: miért romlik el az autóm, akárhányszor Franciaországban vagyok. Akkor ért ugyanis először és eddig utoljára közlekedési baleset (ez így van ma 2010-ben is), egy sűrű köd miatti tömeges ütközés közben az Orleans–Párizs közötti autóúton. Noha ennek a balesetnek véletlenül tudom az okát, most maradok mégis inkább a kérdésnél. Az okot ugyanis nem a körülményekben, hanem a fejemben kell keresni, hiszen a gondolkodásom minősége az, ami valójában előidézi azt. A baleset csak figyelmeztet, jelzi, hogy elrontottam valamit az életemben. Nos, ebben az esetben ez az ok nagyon személyes, ezért csak a Jóistenre és rám tartozik. Megírni csak akkor fogom, ha nagy leszek, ma még (mindig) túlságosan korai, hiszen mondtam már, hogy még alig tartok fele útján az emberéletnek. Megemlíteni most mégis azért szükséges, mert éppen ez az eset segített felismerni, hogy minden ellenkező híreszteléssel szemben egy baleset okai nem a figyelmetlen vezetés, nem a csúszós út, nem a másik vezető hibája, nem a gyorshajtás, nem a szerencsétlen közlekedési körülmények lehetnek. Mindezek csupán következményei annak, hogy miként, milyen állapotban ülök be az autóba, milyen az életvezetésem, mert gondolataim minőségét ez határozza meg, ez utóbbi pedig a cselekvéseimet. Ha ugyanis gondolataim rosszak, netalán bűnösek, nem hozzám méltóak, én okozom a balesetet még akkor is, ha a közlekedési szabályokat betartom, a rendőrök pedig vétlennek találnak. Ha valami nincs rendben belül, és nem vagyok hajlandó ezt felismerni, figyelmeztet az autó, mint Bálámot a szamara. Ha az első, enyhe figyelmeztetéseket figyelmen kívül hagyom, következnek az erősebbek, és akkor már tehetek bármit, hiába vezetek lassan és óvatosan, hiába tartok fékpróbát, részese leszek egy balesetnek, ha akarom, ha nem.

A baleset persze nálam sem a Párizs-Orleans autóúton kezdődött. Már itthon, induláskor, az első faluban történt egy karambol, és utunk során láttunk még kettőt. Máskor is előfordult már, hogy utam balesetek mellet vezetett, de addig minden esetben szó nélkül hagytam, ezúttal azonban mindhárom alkalommal meg is jegyeztem társaimnak, hogy ezek a balesetek bizony intő jelek az utunkra nézve. Most utólag ismertem csak fel, hogy az út előtt már ismertem a jövőt, hiszen a jövőt én magam befolyásoltam a tudatom minőségével. Ha kellő éberséggel figyeltem volna magam, és a tudatalattimból származó jeleket nem véletlenszerű, hanem a tudatalattiból származó jelként ismertem volna fel, a tudatom megváltoztatásával a balesetet is elkerülhettem volna.

A baleset előtt a legerősebb figyelmeztetést a chartres-i katedrálisban kaptam. Az épületen belüli séta és az imádságok közben figyelmes lettem arra, hogy egy bizonyos ponthoz érkezve minden alkalommal megfájdul a fejem. Már ötödik vagy hatodik alkalommal jártam ugyanazon a helyen, és következetesen mindig így történt. Mi lehet a fájdalmak ismétlődésének az oka, kérdeztem magamtól, és az első pillanatokban még azt gondoltam, túl fiatal lehetek, hiszen csak a kérdést tudom, a választ nem, és akkor még azt is komoly teljesítménynek véltem, hogy egyáltalán észreveszem egy ilyen kérdés megfogalmazásának lehetőségét. Mert könnyű lenne azt mondani, hogy biztosan enyhe megfázás vagy a reggeli kávé hiánya, esetleg az előző esti bor az oka, ám mégsem hagyhattam figyelmen kívül, hogy sehol máshol, a katedrálisnak mindig ugyanazon a pontján, az oltár mögött ért utol a fejfájás, ráadásul a fejemben is mindig ugyanazon a vonalon éreztem, a bal féltekén, fenn, majdnem középen. A lausanne-i katedrálisban Somlósi Lajossal tett tanulmányutamnak köszönhetően valamennyire ismertem már a katedrálisok felépítését, a Nap és a Hold oldalainak elhelyezkedését, a díszítések mögött meghúzódó energiavonalak természetét, azok egymásra gyakorolt hatásának elemi törvényszerűségeit, ami elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy lassanként rájöjjek a fájdalommal érkező isteni figyelmeztetés okára, amit Gemza Peti is megerősített, amikor rögtön ezután beszámoltam neki tapasztalatomról. Emlékszem, leültem az egyik padra, belemerültem a felismert gondolatba, s hamarosan rájöttem, mit rontottam el, de ezt valahogy mégsem akartam annyira komolyan venni, mint érdemelné, úgy éreztem, kényelmetlenséggel és túlságosan nagy lemondással járna, ezért végül elhessegettem magamtól a problémát. Két napra rá következett a baleset. De csak éppen annyi baj történt, amennyi a figyelmeztetéshez akkor szükségeltetett. Senkinek nem esett baja, egyszerűen hazajutottunk, bár a kocsit szállítani kellett, és lakóhelyemről indult értünk az autómentő, de még pénzügyileg is nagyon jól kijöttem az esetből, mert néhány ezret nyertem is az ügyön, ami, ismerve a biztosítók ügyintézését, különösen figyelemre méltó. Mintha minden csak azért történt volna, hogy kellő hangsúllyal figyelmeztetést kapjak. Pontosan úgy, ahogyan szamarán keresztül figyelmeztette Isten Bálámot, hogy nyíljon meg végre szeme a látásra, és vegye észre valódi feladatát. Nem volt mit tenni, kénytelen voltam én is komolyan foglalkozni magammal, rendet raktam gondolataimban, erőfeszítéseket tettem, hogy megváltoztassam az életem, és végül nem várt jutalmakat kaptam, de az már egy másik történet.

Ám a tény, hogy az autóm rendre csak Franciaországban romlik el, megnyugtató is, történetesen akkor, ha nem Franciaországba utazom, mert ilyenkor tudom, hogy nem történhet semmi baj. Éppen ezért, noha semmi külső jel nem indokolta, nyugodt voltam 1997. december 2-án is. Ezen a napon éjszaka indultam Lausanne-ból Csíkszeredába. Jászberény, ahol lakom, félúton helyezkedik el, éppen ezért úgy terveztem, hogy otthon éppen csak megalszom, mert másnap hajnalban indulnom kell tovább. Alighogy elhagytam Lausanne-t, sűrű havazás kezdődött, és alig fél óra múlva már az utat sem láttam. A havas utakhoz szokott svájciak sorra megálltak az út szélén, én azonban nyári gumijaim ellenére sem mertem, mert egyrészt féltem, hogy a Polskimat nem tudom majd újra beindítani, másrészt pedig tartottam attól is, ha megállok, újrainduláskor elakadok, és egyébként is szorított az idő, ha lassan is, de haladnom kellett. Emlékszem, úgy haladtam az Alpokban a Hargita felé, hogy a sebességmérő hosszú órákon keresztül nem mutatott többet húsznál. A sűrű és egyébként gyönyörű éjszakai hóesésben úgy éjféltájt alig kivehetően egyszer csak megpillantottam a táblát, amely tudatta, hogy München még 189 km. Az autóm lassan, lassacskán de rendíthetetlenül haladt előre a kijelölt úton, gondolataim pedig térben és időben elkalandoztak mindenfele. Az idő múlását sem nagyon érzékeltem. Hosszú-hosszú idő telt el, amikor következett az újabb tábla: München 179 km. Kilátástalan haladás. Az autóm igazán gyalázatos állapotban volt, olyannyira, hogy többen megcsodálták a Théâtre Vidy Színház parkolójában, Sylvie barátnőnk pedig a hasát fogta a nevetéstől, amikor meglátta, mert nem hitte el, hogy egy ilyen autóval egyáltalán közlekedni lehet, nemhogy magyar rendszámmal ilyen messzire, Európa legmagasabb pontjának közvetlen közelébe, majdnem a francia határig eljutni. Szánalmas, kilátástalan haladás, semmi nem indokolta, hogy nyugodt legyek, mert az idő haladt, a hó vastagsága pedig egyre nagyobb lett. Nyugodt maradtam mégis, hiszen tudtam, hogy ezúttal nem történhet semmi baj, hiszen nem léptem át a francia határt.

Lausanne-ba Nagy Józsefék legújabb bemutatója miatt érkeztem. Szerencsémre ezúttal Franciaországon kívül mutatta be új darabját a társulat – amelyről egyébként az előadásban és a próbafolyamat során felismert véletlenszerűségek kapcsán már írtam egy szöveget az Adalékok a Véletlen világtörténetéhez címmel (Ellenfény, 1998/3.). Újra kerenghettem a lausanne-i katedrálisban, és újabb tapasztalásokat szereztem arra vonatkozóan, miként láthatom meg a jövőt. És találkozhattam az akkor 90 éves Yvonne nénivel, aki annak a Rácz Aladár cimbalomművésznek az özvegye, aki ott töltötte gyerekkorát, ahol én most lakom. Így aztán nemcsak Stravinskyről és Bartókról esett szó találkozásunkkor, hanem azokról az utcákról és helyekről is, ahol gyakorta megfordulok. Beszélgetés közben pálinkáztunk, mint itthon szoktam, csak éppen az ablakon kinézve ezúttal a Mont Blanc mutatkozott – ahogy Yvonne néni kifejezte magát. A falon a leghíresebb Rácz Aladár-kép eredetije, mellette az ablakból a Mont Blanc, mellette egy tükörből saját magam, amellett pedig Yvonne néni arca: így sorakoztak a képek egymás után a szobában. Magyarul beszélgettünk. Kezdetben rólam kérdezett, majd viszonylag részletesen elmesélte, hogyan, milyen körülmények között alakult ki közte és Aladár között a szerelem. Különösen részletesen beszámolt arról az egyetlen pillanatról, amiről mindketten egyszerre átérezték, hogy akkor, ott, egy padon ülve a semmiből a szívükben hirtelen fellángolt az érzés, és már akkor mindketten tudták, hogy ez a szerelem köztük örökké fog tartani. Látták a jövőt – mondom én most utólag, hiszen tudjuk, hogy ezután valóban együtt maradtak mindhalálig.

Miután megittam a második pálinkámat is, mert Yvonne néni csak egyet ivott, megígérte, ha Nagy Józsefék legközelebb Lausanne-ban játszanak, mindenképpen megnézi őket, csak ne felejtsem el őt értesíteni, én ugyanis elárultam neki, hogy legtöbbet utazó előadásuk, a Woyzeck zenei anyagát Rácz Aladár műveiből állították össze.

A Théâtre Vidy-ben december 1-jén volt a bemutató. Nagy Ödön születésnapja ez a nap, aki Csíkszeredában lakik, akihez másnap éjjel indulnom kellett. Nagy Ödön ugyanabban az évben és ugyanabban a hónapban született Erdélyben, amelyikben Nagy József a Vajdaságban. Mindketten Nagyok, mindketten művészek. Nagy Ödön szobrász, Nagy József táncos – alig látok lényeges különbséget közöttük, hacsak azt nem, hogy Nagy Józseffel ellentétben Nagy Ödön mindig nőt akar nekem keríteni, amikor Csíkszeredában találkozunk.

Nagy József lausanne-i bemutatóját éppen Nagy Ödön születésnapján tartotta. Nagy Ödönnel pedig egy évvel korábban, éppen Nagy József születésnapján ismerkedtem meg. A ma is Szabadkán élő Bicskei Flórával egy közös performance-ot mutattunk be Palkó Tibor kiállításának megnyitóján a csíkszeredai Tilos Kávézóban. 1996. december 13-a volt, péntek, Luca napja. Nagy József 39. születésnapja. A performance során Flóra énekelt, én pedig a fejem tetejére álltam, hogy így is megláthassam a világot, amely akkor ekképpen mutatkozott: 1996.12.13. Péntek. Luca napja. A Hold és a Plútó együttállása. Nagy József és Nagy Ödön 39 éves. Amíg Flóra énekelt, én a fejem tetején állva e számokkal végzett négy matematikai alapművelet eredményeit mormoltam, amely minden esetben a hármas számban állapodott meg: [96: 9-6=3.] [12: 1+2=3.] [13: 1x3=3.] [39: 9÷3=3.]

Megismerkedésünk emlékére ezen a napon Nagy Ödöntől azt a bicskát kaptam ajándékba, amellyel szoborkészítés közben a rezet szokta vágni. Születésnapján Nagy Józsefre is gondoltam, aki három héttel korábban megfogadta, hogy 39. születésnapján, a Hold és a Plútó együttállásánál, leszokik a dohányzásról. Úgy hallottam, legalább egy napig ezt sikerült is betartania. Én akkor már, és ezután még majdnem három hónapig, egészen addig, amíg újra színházban nem kezdtem dolgozni, nem dohányoztam.

A nagy havazás miatt semmilyen külső jel nem indokolta, hogy nyugodt legyek, amikor Lausanne-ból Csíkszereda felé haladtam, mégis tudtam, hogy védve vagyok. A francia határhoz közeli úti cél miatt kicsit ugyan hazárdíroztam a sorssal, ám felismertem, hogy túlságosan is sok egyezés csomópontjában állok, ezért nyugodt lehetek. Pedig, ha az autómra és a behavazott útra tekintettem, a túlságosan rövid időre, a haladatlan erdélyi utakra és a forgalomra gondoltam, logikusan az következett volna, hogy ebben a vigasztalan hóesésben elkeseredem, és visszafordulok Lausanne-ban maradt barátaimhoz. Én azonban, a magam számára is hihetetlen módon, a legteljesebb nyugalomban haladtam kelet felé az Alpokban, és biztos voltam benne, hogy az autóm ezúttal nem romlik el, az útról nem csúszok le, nem szenvedek balesetet, és nem leszek beteg sem, amely legalább egy kis kifogást jelenthetett volna, ha puszta kényelemből mégis lemondanám a szeredai utazást.

Kellő tapasztalattal rendelkeztem már, így tudtam, amikor Franciaországba autózom, elér a baj, ám, ha Székelyföldre igyekszem, történhet bármi körülöttem, velem soha nem eshet rossz, mert védve vagyok. Egy alkalommal például otthonról délután indultunk szintén a rozoga, fűtetlen Polskimmal Csíkszeredába. Még nem jártunk a Királyhágón sem, amikor az esti szürkületben észrevettem, hogy nem világít a lámpám. Mivel nem tartottam jó ötletnek a kivilágítatlan erdélyi falvakon keresztül lámpa nélkül megtenni a hátralévő háromszázötven kilométert, megpróbáltam megjavítani. Nem sikerült. Kénytelenek voltunk világítás nélkül továbbmenni. Szerencse-e, véletlen-e, vagy sem, nem tudhatom, de éppen telihold volt, és egész utunk alatt egyetlen felhő egyetlen pillanatra sem takarta el a Holdat, így mindent láthattunk, és bennünket is látott mindenki, mint nappal, ráadásul azt sem lehetett ránk fogni, hogy feltűnőek lettünk volna a sok kivilágítatlan román rendszámmal közlekedő autó között. Igaz, kicsit késve, hiszen száguldozni azért mégsem mertem, de minden gond nélkül végül megérkeztünk akkor is Csíkszeredába.

Megérkezni nem tudok mindenhová. Nem tudtam ezt addig, amíg először egyedül fel nem mentem a Somlyó-hegyre. Itthonról egyedül utaztam, útközben csak tankolni álltam meg, és a Somlyó-hegy lábánál szálltam ki az autóból. Akkor még a Kálvária utat megkerülve mentem fel a kápolnáig, ám azóta egyszer sem mulasztom el tisztességgel végigjárni a Kálváriát, akárhányszor Szeredában járok. Akkor először azonban a könnyebbik, turistáknak való úton mentem fel a hegyre, majd a hegy túlfelére, a kicsi völgybe, ahol leültem egy öreg fa tövében a fűbe. Eltelt vagy öt perc, amikor arra eszméltem, hogy addig ismeretlen érzés uralkodik el rajtam. Emlékszem, a fűre néztem, a bokrokra meg a fákra, mintha megszólítottak volna, és egyszer csak valamilyen titokzatos erő parancsára kimondtam hangosan: megérkeztem. Ekkor szembesültem azzal is, hogy addig még soha nem érkeztem meg sehová.

Talán az egész napos megszakítás nélküli mozgást követő első megállásnak tudható be, talán a hely szellemének rendkívüli ereje az oka – hiszen Franciaországban katedrálist építenek ilyen magasrendű helyen, mint amilyen a Somlyó-hegy –, ám addig a napig, amíg oda egyedül el nem mentem, nem volt megérkezés-élményem. Akkor fedeztem fel, hogy megérkezéskor nem egyszerűen nyugalom és csend vesz körül, amikor a fizikai fáradtságot és a zajt követően hazamegyek lepihenni. Ellenkezőleg: megérkezéskor éberebb vagyok, mint bármikor. Nem a fizikai csendet érzékelem, hanem a kozmoszét, mert a világban a csendet hallani nem ugyanaz, mint amit a kozmoszban érzékelhetek. A világban a csend a zaj ellentéte, és a csendet ugyanúgy hallani kell, mint a zajt. A kozmosz csendje viszont nem a zaj hiánya, amit éppen ezért nem füllel, hanem teljes lényemmel érzékelhetek. Ezért a megérkezés nem sarkall nihilre, nem tesz lustává vagy passzívvá, megérkezéskor nagyon is élni akarok.

Megérkezéskor színesebb a természet.

Megérkezéskor nem számít, honnan jöttél, csak az, hogy innen hová indulsz.

Amikor a nagy havazásban Lausanne-ból Csíkszeredába menet Salzburgnál megláttam a behavazott úton az első szürke foltot, beigazolódni láttam előérzetemet, hogy mégiscsak épségben és időben Szeredába érek. Itthon kicsit megaludtam, majd hajnalban, ahogy szoktam, továbbindultam, és mint máskor, egész úton ezúttal sem történt semmi baj, pedig abban az évben úgy alakult, hogy tizenkét alkalommal kelhettem át a Hargitán. Csupán visszafelé, Körösfőnél történt kisebb műszaki hiba, leszakadt a kipufogóm, de találtam az úton alkatrészt, egy drótot, amivel felkötöztem, és már itthon is voltunk.

Ezt követő első utam néhány nappal később Budapestre vezetett, szintén színházba készültem. Alighogy beértem a városba, szerencsére (?), véletlenül (?) nem az országúton, hanem az Ajtósi Dürer soron az autó váratlanul megállt. Miután kedves járókelők betolták, és beindult, lesajnálva a színházművészetet, rögtön visszafordultam, és meg sem álltam hazáig. Még útközben elhatároztam, hogy autómat eladom. Néhány hét múlva kereken 102 ezer forintot adtak érte. Majd megvettem az elromolhatatlan Opelt, amely már csak úgy tud engem figyelmeztetni, hogy defektet kap (négy év alatt az egyetlen defektet természetesen Franciaországban kaptam), vagy szándékosan balesetbe sodor, mint Bálámot a szamara, amely hogy gazdája meglássa végre az angyalt, olyan útra vezeti őt, ahol nincs mód a kitérésre sem jobbra, sem balra.

Eddig négyszer törték fel az autómat. Egyszer Amszterdamban, háromszor pedig a ház előtt, ahol lakom. Különös, hogy az utóbbi esetek során mindig vajdaságiak kazettája volt az autómagnóban. Az első két alkalommal Lajkó Félix, az utóbbi esetben pedig a Tolnai Ottóval készült beszélgetés hanganyagát vitték el. Egyetlen alkalommal sem esett kár az autóban, a kazettákon kívül értéktelen papírfecnik tűntek el csupán, no és most, harmadszorra, Nagy Ödön bicskája is, amely az egyetlen szerszám volt a soha el nem romló Opelemben. Szükséges-e mondanom, hogy mindez egy nappal a születésnapom előtt történt 2001-ben?