Benedek Szabolcs: Haláldekameron. Pont Kiadó, Bp., 2009,

Az élcsapat avagy Tanácsköztársaság 1919. Pont Kiadó, Bp., 2009   

Amikor először kezembe vettemBenedek Szabolcs Az élcsapat avagy Tanácsköztársaság 1919 című regényét, első gondolatom az volt, hogyvajon egy 37 éves fiatalember miért fordul egy ilyen történelmi téma felé, hiszen még a szocializmusról is inkább csak gyermek- és kamaszkori emlékei lehetnek; mi foglalkoztatja, mi érdekli ebben a bizonyos 133 napban, s éppen most, a huszonegyedik század eleji Magyarországon, ahol mindent, ami a kommunizmussal, szocializmussal, pláne Tanácsköztársasággal kapcsolatos, szitokáradat önt el. Igaz, hasonló képzetek felmerültek bennem a Haláldekameronnal kapcsolatban is, amely szintén a múlttal foglalkozik, legfeljebb az anyaga származik más történelmi időből, s kevésbé provokatív, mint Az élcsapaté. A kérdésre a válaszkeresést, illetve a válaszadást Benedek Szabolcs könyvei nem könnyítik meg, s nem azért, mert különösebben bonyolult szerkezetű vagy narrációjú könyvek lennének, sőt nagyon is olvasmányosak, a befogadó élvezettel adja át magát nekik. Az, hogy mégsem egyszerű szövegekkel van dolgunk, az az előadásmódból, az elbeszélőnek a történetekhez való viszonyából s végső soron a mindebből kibontakozó, az olvasó előtt feltáruló történelemszemléletéből adódik.

         Történelmi művekről van tehát szó, Az élcsapat egyértelműen történelmi regény, a Haláldekameron már címében is hordoz műfaji értelemben elbizonytalanító elemeket: az 1347 és 1351 között az egész akkor ismert világon végigsöprő pestisjárvány történetét feldolgozó alkotás a „dekameron” szóval határozottan utal Boccaccio Dekameronjára, s ha innét tekintünk rá, akkor novellagyűjteménynek vagy novellafüzérnek tarthatjuk. Eszerint a Haláldekameron tizenkilenc novellából áll, ám az olvasás folyamán bárki meggyőződhet róla, hogy az egyes darabok („fejezetek”) nem egyformán önállóak, státusuk az egész kompozícióban eltérő, súlyuk is más, ráadásul vannak köztük olyanok, amelyek magukban állnak, mégsem nevezhetők különálló novelláknak, mert értelmüket valójában a többi novella tükrében kapják csak meg, míg más írások azonos szereplőik révén összekapcsolódnak, lazán folytatódnak, s ezért nem képzelhetők el önmagukban. Mindezen formai jegyek miatt magam inkább hajlok arra, hogy aHaláldekameron is közelebb áll műfajában a regényhez, mint a novellafüzérhez, még akkor is, ha a hagyományos regényforma egyes elemei (bármilyen kihagyásos is, de valamilyen egybefüggő cselekmény, központi hős, valamelyes lélektani indokoltság) hiányoznak a műből. Benedek Szabolcs egyébként, honlapja szerint, kétséget kizáróan sorolja könyvét a novelláskötetek közé, de tudjuk, nem kell hinni mindig a szerzőnek, hogy mit is gondol saját művéről. A Haláldekameronnak ugyanis, bár nem hagyományos értelemben, van regényszerű „főszereplője”, tudniillik a járvány, a pestis (akár pestis volt, akár valami más, ismeretlen vírus, ahogy a könyvben többször is céloz erre az elbeszélő és a szerző is egyes interjúiban), és van egy cselekményt helyettesítő narrációs íve is – itt speciálisan földrajzi megjelenítésben, mégpedig úgy, hogy bemutatja a mű, miként terjed át a betegség a Távol-Keletről kiindulva Kelet-Európán át egészen Nyugat-Európáig. Ez a geográfiai (amúgy a történelmi tényeket pontosan idéző) elrendezés mindenképpen a nagyobb forma felé csúsztatja a művet.

         S ha már az előbb történelmi tényeket említettem: mindkét regény valós idejű, valóságos történelmi térben-időben helyezkedik el, valóságos helyszíneken, valóságos eseményeket dolgoz föl, többnyire jól ismert (vagy legalábbis ismerhető) szereplőkkel, legyen az Kun Béla, Lukács György, Lengyel József, Szamuely Tibor Az élcsapatból, vagy Boccaccio és Galeotto herceg, VI. Kelemen pápa, Nagy (Anjou) Lajos király és felesége, Luxemburgi Margit a Haláldekameronból. E tekintetben Benedek Szabolcs egyrészt szakít azzal a Lukács Györgytől származó esztétikai, szemléleti szempontú kijelentésekkel, miszerint a történelmi regény hősei – s főleg központi hőse – csak középszerű figurák lehetnek, ugyanis a valóságos és kiemelkedő történelmi személyiség ábrázolása éppen a történelmi szükségszerűségek megrajzolásában gátolja meg az elbeszélőt. De nem követi szorosan az utóbbi, körülbelül húsz év fejleményeit sem, amelyekben a történelem már-már fikciók sorozatává, mesévé, az elbeszélő „álmává” vált. Persze Benedek Szabolcs sem csak és kizárólag valóságos történelmi személyiségekkel és eseményekkel dolgozik, mindkét műben nyilvánvalóan szerepeltet fiktív elemeket, nem is tehet mást, hisz két történelmi dokumentum közti üres teret, melyről nincs vagy csak kevés az információnk, ki kell töltenie a képzelet segítségével, fiktív történéseket, figurákat is beleszőve a történelmi valóságba. (Az epikailag szükségszerű és kényszerű eljárás nyilvánvalóan egy távlatosabb és nem esztétikai problémát is felvet, hogy ti. mit nevezhetünk történelmi vonatkozásban ténynek, valóságnak, hisz a történelem bizonyos elemeiről csak rekonstrukciós értelemben vannak fogalmaink, tehát hogy úgy mondjam, a történelem a jelenből visszatekintve megalkotott metavalóság.) A két műben ez eltérő módon és mértékben valósul meg: a pestisjárvány történetében nyilvánvalóan sokkal több a fiktív elem, vannak teljes „fejezetek”, melyek kizárólag a képzelet szülöttei, ilyen a két nyitó, „kínai fejezet” vagy a mű záró része, de ezektől függetlenül is számtalan fikciós elbeszélésrész található természetesen még a valóságos szereplők és események, helyszínek köré is rajzolva, hiszen hogy mi játszódott le például Nagy Lajosban, amikor kiderült, hogy felesége is elkapta a betegséget, arról valójában nem tudhatunk semmit, csak feltételezések lehetségesek, s ez számtalan más esetben is elmondható. Ugyanez vonatkozik Az élcsapat kompozíciójára, mely kevésbé laza, mint a Haláldekameroné, de ennek is egy külső, nem epikailag indokolt íve van, a mindenki által ismert 133 nap, amelyből Benedek Szabolcs a regény idejét februártól augusztusig hónapokra bontva „fejezetezi”. Ebben a műben, időben közelebb lévén a jelenhez, kevésbé él az elbeszélő az „üres terek” fiktív kitöltésével (az ez esetben eléggé részletes történészi dokumentáció meg is köti a kezét), de a köztudott dolgok mellett a szereplők belső reakcióit, sőt bizonyos cselekvéseit nem lehetséges más módon ábrázolni, megjeleníteni. Az, hogy hogyan szeretkezett Szamuely Tibor „feleségével”, Szilágyi Jolánnal, nyilván csak a képzelet által „tudható”, mint ahogy az is, hogy könnybe lábadt-e Kun Béla szeme, amikor gyermekkora helyszínére, szülőföldjére, Erdélyre, Kolozsvárra gondolt.

         Ha mindezt a befogadás felől szemléljük, akkor a sok azonosság mellett hasonló eltéréseket figyelhetünk meg a két mű között. Az élcsapatban Benedek Szabolcs nyilván csak szűkebb keretek között érvényesíthette a fikcionális eljárásokat, az olvasó ismeri ugyanis nagyjából a történteket, tehát a szövegben az elbeszélőnek ezt az előzetes tudást is figyelembe kellett vennie. A Haláldekameron azonban tulajdonképpen semmi előzetes ismeretet nem feltételez a befogadóról, és nem is kell feltételeznie, mert ugyan valóságos történetet mond el (pestisjárvány volt, és például Európa majd’ fele lakossága belepusztult, a feljegyzésekből lehet ezt tudni), de a hangsúly sokkal inkább egy általános történelmi-egzisztenciális problémán, kérdésen van, hogy ugyanis egyrészt hogyan viselkednek az emberek – legyenek ismert történelmi szereplők vagy ismeretlen közemberek – egy váratlan léthelyzetben, s ezen is túl: a regénynek van egy létfelfogásbeli sugallata, hogy a létezés kiszámíthatatlan, hogy a sors előre megjósolhatatlan, s a csapásoknak, azaz a létezés és a történelem borzalmainak az ember, az emberiség ki van téve védtelenül, ki van szolgáltatva menthetetlenül. A betegség földrajzi „globalitása” is talán erre az egzisztenciális helyzetre utal. Ezért nem szükséges valóban ismernünk a szereplőket, helyszíneket, eseményeket – az egzisztenciális üzenet keretében ugyanis teljesen másodlagos, hogy ráismerünk-e ezekre, vagy pedig az egészet fiktív példázatként olvassuk, aminek lényegét az egyik szereplő, Julien Gauthereau párizsi orvosprofesszor így fogalmazza meg a könyvben: „Én a magam részéről változatlanul csupán annyit tudok mondani, hogy az egyetlen biztos terápia a buzgó és elszánt ima, amelyben Mennyei Atyánk segítségét kérjük, és megígérjük neki, hogy amennyiben túléljük a döghalált, másként fogunk utána élni.”(115. o.) S hogy mennyire egzisztenciálisan általános s talán elvont erkölcsi és létproblémákat boncolgat a felszín alatt az elbeszélő, azt egy másik idézet is megvilágíthatja; Nagy Lajos mondja orvosának, miután felépült a pestisből: „Azért történt, mert nem megfelelően éltünk és cselekedtünk, és Isten emiatt elfordult mitőlünk. (…) Miután megtapasztalta, hogy milyenek vagyunk, elrejtőzött. (…) Nélküle azonban némák és szomorúak és nagyon kicsik voltak az emberek. Nem lehet Isten nélkül élni… (…) Semmi nem lesz már olyan, mint azelőtt.” (160. o.) Az elbeszélő tehát olyan, az emberiség nagy kataklizmái után mindig felbukkanó katartikus életérzést jelenít meg, mely történelmi valószerűségtől lényegében független, még akkor is, ha a párizsi professzor előadásában az is elhangzik, hogy: „A múlt ismerete sok mindent elárul a jelenről, a jövőről pedig még talán annál is többet, és hát miért kellene azokat a dolgokat újra fölfedeznünk, amiket már fölfedeztek egyszer.” (117. o.) A Haláldekameronnak sokkal erősebb az az epikai jellege, hogy az emberiséget kiszámíthatatlan, általa uralhatatlan erők mozgatják, s a múlt ismerete csak korlátozottan érvényesíthető az általános létbeli megismerésben. Minderről a szöveg közvetlenül alig szól valamit, nagy erénye, hogy semmi didaktikus nem található benne, sőt mintha az elbeszélő tudatosan alkalmazna egy viszonylag semleges, mintegy leíró hangot, melyben látszólag pusztán elmondja azt, amit a „történetről” tud. Ennek köszönhető az is, hogy amikor a „nem megfelelően éltünk” és a „minden megváltozik” érzésével találja szembe magát a befogadó, akkor már nagyjából azt is sejti (mert az elbeszélő sejteti), hogy valójában semmi nem fog változni, a múltból csak nagyon nehezen és kevéssé lehet tanulni. Vagy ahogy a regény befejező sorai szólnak: „Minden éjjel erről álmodik (ti. a pestisről és a karanténba zárásról – D. P.), és sokszor nem tudja eldönteni, hogy melyik az álom: az, hogy a házban van, a bedeszkázott ablakok mögött, vagy pedig az, hogy mindez már évekkel ezelőtt véget ért.”  A történelem, a valóság mint álom – vagy másként fogalmazva, Benedek Szabolcsot is idézve: „A történelem egy nagy körforgás.”

         Az élcsapatban a történelem jóval nagyobb jelentőséggel bír, egyszerűen azért is, mert a Tanácsköztársaság ideje sokkal közelebb van hozzánk, s ahogy már említettem, a befogadó is nagyobb előzetes tudással rendelkezhet róla. Ebből itt két dolog származtatható: az egyik, hogy a valós tények fiktív kiegészítése igen kényes, meglehetősen korlátozottan érvényesíthető (még akkor is, ha a szövegben többször nem dönthető el, hogy fikcióval vagy valóságos eseménnyel van-e dolgunk, például beszélgetett-e Krúdy Gyula Hock Jánossal a Sándor-palota teraszán 1919 márciusában), tehát nem mindig lehetséges szétválasztani a fiktívet és a valószerűt (ez egyébként a Haláldekameronra is vonatkozik, csak ott nincs jelentősége). A másik, hogy a történeti hitelesség az időbeli közelség miatt nem léphető át, azaz az elbeszélő nem tévedhet, ha már a történelmi dokumentáció került az elbeszélés előterébe; két apróságot említek példaként: Cserny Józsefnek, a Lenin-fiúk parancsnokának aligha lehetett MP40-es géppisztolya 1919-ben, mivel akkor még csak az első ilyen típusú fegyver, MP18-as létezett, az sem terjedt még el, vagy az írók Kun Bélával való találkozóján fölbukkanó Ambrus Lajos minden valószínűség szerint Ambrus Zoltán író.

         Az élcsapat narrációja is leíró jellegű, azaz semmi közvetlen értékelő mozzanat, ideológiai irányultság nincs benne, lényegében semlegesnek nevezhető ebben az értelemben. Azért csak lényegében, mert helyenként azért nagyon mélyen a szöveg felszíne alatt megbújik az irónia is a szereplőkkel, azok viselkedésével, mentalitásával és beszédmódjával kapcsolatban. Mi másként olvashatnánk például az ilyen passzusokat: „Lengyel József ugrásra készen várakozott Kun Béla kinti kabátjával a kezében.”(17. o.); „Dobos István pilóta aggódott is valamelyest, hogy a gép esetleg nem fogja bírni a terhet, ám az orosz elvtársak megnyugtatták, hogy nem kell félni, a repülő simán és biztonságosan hazaér majd, hiszen tudja, hogy milyen fontos dolgokat szállít a forradalmi Magyarországnak.”(130. o.); s végül a sikeres tavaszi hadjárat ünneplésére a Parlament előtti nagygyűlésről: „A vörös zászlók erdejében itt-ott föltűnt néhány piros-fehér-zöld lobogó is, ám ebből egyikünk se csinált ügyet. Magunkban még örültünk is annak, hogy Szamuely Tibor éppen Sopron környékén veri le az ellenforradalmat, nincs tehát, aki a tömegbe lövessen.”(139. o.) Ez utóbbi idézet felvillantja a regénynek egy narratológiai sajátosságát is, ami részben az iróniával, részben a fikciós epikai elemekkel is összefüggésben van.

         Ahhoz, hogy az elbeszélő mind a két politikai oldal (a „vörösök” és a „fehérek”) személyiségeit, cselekvéseit, sőt gondolatait megjelenítse, valamint a történeti valóság szerint illessze be közéjük a polgári és szociáldemokrata „középút” képviselőit (Károlyi Mihálytól Jászi Oszkárig és Peidl Gyuláig), mindenképpen egy mindentudó pozícióban lévő narrátort kell alkalmaznia, de Benedek Szabolcs az ilyenkor megszokott hagyományosan egyes szám harmadik személyű elbeszélő mellett egy többes szám első személyű „mesélőt” is szerepeltet, így tulajdonképpen legalább két narrátora van a szövegnek. Narratológiai és világképi szempontból ez utóbbi, a „mi” típusú elbeszélő az izgalmas és érdekes, mert többféle jelentéssel is bír. Láng Zsolt kritikájában (Élet és Irodalom, 2009. 49. szám) a „mi” a „kollektív visszaemlékezés” példája, ám ezzel csak kevéssé értek egyet. Ebbe a „mi”-be ugyanis nem érthető bele mindenki, s árulkodó, hogy a többes szám első személyű elbeszélés, szófordulat mindig akkor tűnik föl, amikor az elbeszéltekben a Tanácsköztársaság közvetlen eseményei és szereplői kerülnek az előtérbe, Kun Bélától Korvin Ottóig. Amikor hétköznapi, s főleg fikciós epikai részek jelennek meg az elbeszélésben, akkor szinte soha nem találkozhatunk a „mi” elbeszélővel. A mindentudáson túl, tehát azon dolgok „elmesélésén” túl, amikről nem lehet tudomásunk, a „mi” a párt, a kommunista párt szóhasználatát, stílusát idézi meg, amely persze egyúttal ironikusan arra is utal, hogy a párt mindentudó; azaz az epikai szükségszerűség és egy ironikusan kezelt történelmi „tény” ebben a mindentudásban olvad egybe. „Sem ők, sem mi – vagyis a párt”, olvashatjuk a 27. oldalon, mintegy megerősítve sejtésünket. De erre utaló grammatikai példát számtalant hozhatnék a szövegből, csak egyet idézek még: „ezt várta tőlünk a rend, az eszme, a párt és a történelem”; e komolynak tűnő kijelentésben azonban meglátható az irónia is, hisz minden a párttal lesz benne egyenlő és azonos. A Benedek Szabolcs által alkalmazott irónia azonban nem a regény teljes világára vonatkozik, melyben tragikus és egészen költői erejű részek is vannak, mentesen minden ironizáltságtól. Emlékezetes a május elsejei díszleteket elmosó hatalmas eső-vihar, ami mintegy szimbolikusan visszautal a vörös terrorra, de előre is utal a majd bekövetkező megtorlásokra a bukás után: „Pest belvárosában a járda festéktől vöröslött, mintha vér folyna mindenütt. Az utcakövön a sebtében felállított gipszékességek és drapériák darabjai hevertek. Az Alagútnál cafatokká ázott a versenyen még föl nem használt kifli, a csillagról vörös patakokban csorgott le a még meg nem száradt festék.”(110. o.) Az elbeszéltek ironizáltsága amúgy is szelídnek nevezhető, mert alig tartalmaz értékelő gesztusokat, az elbeszélő mindvégig tartja magát a semleges leíráshoz. A szöveget éppen ezért valójában a fiktív részletek, a mindennapi momentumok ábrázolása, az apró, kitalált emberi mozzanatok tartják mozgásban, hogy ne mondjam, életben.

         Annak a leírása, hogy nagyjából mi történt abban a 133 napban, még nem ad magyarázatot arra, hogy mi is ez a regény, és miért született meg. A „mi” elbeszélő poétikai és ideológiai problémája azonban már közelebb visz bennünket a válaszhoz. A „mi”-hez ugyanis elválaszthatatlanul társul a szövegben is, s az olvasónak a tapasztalataiból leszűrt, referenciális ismereteiben is a kiválasztottság képzete; s a „mi”-hez tartozóknak még a semleges leírása sem hagy kétséget afelől, hogy a mindentudás, a csalhatatlanság és a kiválasztottság formálja meg az adott konkrét élcsapatot, s az elbeszélő, bár nagyon helyesen nem mondja ki közvetlenül, de érzékelteti, hogy mindez általánosan is igaz, minden élcsapatra, az élcsapat öntudatával élő közösségre jellemző, függetlenül annak politikai, ideológiai, szemléleti irányultságától. Láng Zsolt e tekintetben jogosan jegyzi meg, hogy „végül is ez nem a múlt regénye, hanem a ma regénye a múlt eseményeinek segítségével elmesélve.” A regény befejezése csak megerősíti ezt a fajta értelmezést; a Tanácsköztársaság bukása után „Országszerte megkezdődtek a letartóztatások és a kivégzések. / – Dehogy kezdődtek meg – mondta Rákosi Mátyás. – Folytatódtak. Csak most épp ellenkező irányból, mint eddig. / Egyikünknek se volt sem ereje, sem kedve vitába szállni vele.” (212. o.) A regénynek ez a végszava, s hogy azt épp Rákosi mondja ki (aki egyébként, mint a valóságban is, mellékszereplője a történetnek), felidézi újra azt a történelem-felfogást, amit a Haláldekameronban is érzékelhettünk, hogy ti. „körforgás” van, hogy a történelem valójában hol azonos, hol ellenkező előjelű, de mégiscsak ugyanazon történéseknek a sorozatos, gyakran kiszámíthatatlan ismétlődéséből tevődik össze. Rákosi szerepeltetése finoman előrebocsátja a Horthy-korszak után az ötvenes években is létrejövő diktatúrát, 56-ot és az újabb, már domesztikáltabb élcsapatot a Kádár-rendszerben. Teszi mindezt úgy, hogy lényegében nem értékel az elbeszélő, „nem mutat kiutat” az ismétlődések körforgásából, s így esztétikai és érzelmi tekintetben sem ad feloldozást, megváltást – összefoglalóan: nincs katarzis. Ha jelent ez valamit: mélyen pesszimista mű Az élcsapat (bár a Haláldekameron elbeszélője se kifejezetten vidám), tárgyától teljesen elvonatkoztatva is. Kétségeket ébreszt, hogy a múlt megismerhető, hogy a történelemből valami is tanulható, elsajátítható a jelen életünkre nézve, hogy a latin közmondást idézzem, hogy a történelem az élet tanítómestere volna. A kétségek meg persze gondolkodásra inspirálják könyvei befogadóját.

         Benedek Szabolcs mindkét regénye figyelemre méltó, jól megírt és élvezettel olvasható (apró stiláris botlások, anakronizmusok néha előfordulnak, de ezek nem befolyásolják a művek egész stiláris megkomponáltságát). Megkockáztatom, hogy e kettővel a történelmi elbeszélés mai uralkodó tendenciáival szemben egy másik, eltérő és a jelek szerint járható utat taposott ki magának s persze olvasójának.