A kapus

A fiú az Üllői úton látott először gatyában ugráló felnőtt embereket. Apja egy nemzetközi találkozóra, a magyar-horvátra vitte ki. Később, ha a gyerekkorára gondolt, mindig kátrányszagot érzett, a fából összeácsolt lelátók kátrányillatát. Nemrég múlt hatéves, aznap kezdődött az élete, kint az Üllői úton.

            A két válogatott döntetlenre végzett. A fiú páholyban ült, a B-középben, oda még Sárosi doktor, a legendás csatár is felintegetett. Apa orvos volt, ő pedig úgy képzelte, hogy akik lent a gyepen futkosnak, ugyancsak orvosok.

            A spílerek közül egyedül Csikós Gyula, a hazaiak kapusa maradt meg az emlékezetében. Lehet, hogy azért, mert szemellenzős – simlis – sapka volt a fején, és mert izgága társai között ő volt az egyetlen, aki flegmán ácsorgott a kapuban.

            Valószínű ez volt a legfontosabb. A fiú később is, hosszú éveken át úgy érezte, hogy van valami, amit akár az élete árán is meg kell védenie. Egy vonal a porban – eddig, és ne tovább! – két bot vagy két iskolatáska között.

            Magyar-horvát mérkőzésről azóta sem tudok. Apát elhurcolták, Sárosi doktor valahol Itáliában integet. A pályán ágyúgolyók döntötték el a döntetleneket.

*

A labdának azokban az időkben friss bőrszaga volt. A szer maga belsőből és külsőből állt. A gumibelsőt biciklipumpával kőkeményre fújták, a fűző – egy görbevégű tű – csak ezután jöhetett. Akármennyire gyűrte, gyömöszölte az ember, a labda soha nem lett igazán kerek. Azt mondtuk: tök vagy tojás. Bekenték, fényesre kefélték a gyerekek.

            A fiú tízéves volt, amikor bekerült az első igazi csapatba. Kapusnak, pontosabban: pótkapusnak a kezdőcsapatban szereplő Kuthi II. helyett. Az iskolában – a premontreieknél – mindenki focizott.

            Mészáros, a tánc- és illemtanár a falu NB II-es csapatában. Ő vezette a pockok – az elsőévesek – mérkőzéseit is, és a bajnoki évad elején ő állította össze az osztálycsapatot.

            Kuthi II. – egy szeplős, szőke gyerek – felvidéki akcentussal beszélt franciául, ezért aztán a tanár úr szerint jó kapus sem lehetett. Egy este Mészáros tizenegyeseket rugdosott neki, és ő egymás után megette a testcseleket. Amikor a pótkapus állt be, a tánc- és illemtanár nem cselezett:

            – Na, ki a jobb?! – kérdezte diadalmasan.

            Jó kapuvédő csakis jó franciás lehetett.

            Ezért a svindliért a fiú még sokáig szégyellte magát. A suliban mindenki tudta, hogy kettőjük közül a szeplős Kuthi a jobb.

            Aznap este sokáig sírdogált Kuthi II. Megszégyenítették, méghozzá igazságtalanul. Mert a tizenegyest, amit a fiúnak lőtt a tanár úr, kivédte volna ő is. Sovány vigasz volt, hogy akcentussal vagy anélkül, ő maradt az osztálycsapat kapusa.

*

A háború után a vesztes országokból Belgiumba vitték a gyerekeket. A fiú az RAEC-ben, a Királyi Albert és Erzsébet Klub kölyökcsapatában kergethette a labdát. A kölyköket poussin-nek, csibének becézték a vallonok.

            Neki Cornu úrnál, a csibék trénerénél kellett jelentkeznie. Edzőmérkőzést játszottak, szemerkélt az eső. Beállították a kapuba. A Borinage-ban, a bányavidéken nincsen sár, csak valami szemcsés, fekete salak.

            A családhoz, ahol élt, vendég érkezett. Henrik, egy spanyol. A vőlegény. Kiderült, hogy Lise, a házi lányka nem az ő, hanem a Henrik menyasszonya.

            Aznap védett legjobban életében. Meg akart halni. Így vagy úgy, a kapusok mind potenciális öngyilkosok.

            Nem halt meg. Lezuhanyozott, Cornu úr késsel szedegette a bőre alól a salakot. Neki köszönheti – állította később –, hogy mindvégig a csibék kapusa maradt.

            Azután véget ért ez az aranykor. A gyerekek meghíztak, a fiú is hazamehetett. Vitte magával a térdvédőt, ezt akkor még nem ismerték a gödöllői kapusok. Meg a stoplis csukát, amit kinőtt még abban az évben, és egy szomszéd fiúnak, az apró lábú Németh Pétyának adott.

            Gödöllőről már elvitték a premontreieket, de akik ott maradtak, fociztak tovább. A falu – azóta város – csapatában, Turán vagy Isaszegen.

            Mészárosnak franciául köszönt a fiú, de a tánc- és illemtanár nem értette meg. Kiderült, hogy a tanár úr nem is tud franciául. Hadifogoly volt Elzász-Lotharingiában, ott ragadt rá valami, amit el is felejtett.

            Aki nem tudja, tanítja a nyelveket.

*

Kuthi II. Szobról járt be, ezután lett valami határkiigazítás, és a szeplős fiúcska a túloldalon maradt. A helyét egy még nála is szőkébb gyerek vette át, a kis Katona. Ő pedig, a fiú, balszélső lett. A szélre szorult, így mondták, mert Belgium óta lassabban futott.

            De beadni, azt jól tudott.

            Sírós gyerek volt Kuthi II. utóda is. Egy-egy potyagól után percekig zokogott. De nem vitás, hogy ő volt Gödöllőn a legjobb. Aki csak kijárt az Erzsébet parkba, láthatta, hogyan véd, halált megvető bátorsággal, a kis Katona.

            A fiúnak új szerelme támadt a hűtlen Lise után. Egy álomszép szőke lányka, Éva. De őt – milyen keserves a kamaszkor! – meg se merte szólítani. Hetvenévesen, Kanadából írta neki az első levelet.

            Akkor már újra bejárt a városba. Az Üllői útra, ahová annak idején elvitte apa. Nem a páholyokba, voltak állóhelyek is a B-középben, a szeparék alatt. Valahányszor beszívta a lelátók kátrányillatát, az a régi magyar-horvát is eszébe jutott.

            Időközben apa csapatát is megtizedelte – mint mondták – a néphatalom. Betiltották a címert és a zászlót, elvitték a játékosokat. Egy nap pedig, a Beszkárt-Előre ellen, köpcös öregember futott ki a gyepre. Csikós Gyula bácsi, a tizenegyszeres válogatott. A fiú a simlis sapkájáról ismerte meg.

            Ő maga gyári csapatba került. Később ez lett a Kinizsi-Húsos. Húst azokban az időkben ritkán láttak az emberek. De a bőr, a nyersbőr illata megmaradt.

*

A forradalom idején a fiú már nem futballozott. Lemerevedtek az izmai a hároméves katonai szolgálat alatt. Visszakerült a belga családhoz, de Albert és Erzsébet csapatába már nem toboroztak játékosokat.

            Mégis felkereste őket, amikor a közbenjárását kérte a kis Katona. Cornu úr emlékezett rá, hogy is ne emlékezett volna a napra, amikor bicskával szedegette a bőre alól a salakot! De nem ez volt most a lényeg.

            A kis Katonát még aznap beállították a kapuba. Utána viszont nem mondtak semmi biztosat. Ő sem akart maradni, ez volt az igazság. Visszacipelték a pályaudvarra a kofferokat.

            Másnap pedig a hazatérőket tovább vitte egy különvonat.

            Ő, a fiú, csak fél évszázad után talált egy ilyen különvonatot. Az ötvenedik évfordulón felkereste az iskolát, ahová azóta visszafogadták a szerzetespapokat.

            Aznap kétszáz kisdiák szorongott a tornateremben. Valamit el kellett mondani nekik. Valami nagyon fontosat. De mit! A lelátók kátrányillata elszállt. Hajléktalanok csöveznek a betongrádicsok alatt.

            A régieket? Hogy kik voltak, mit akartak? Csikós, Sárosi doktor? Cornu úr, Mészáros, Kuthi II.? A fiú megöregedett: nem jutnak eszébe a szavak. 

Vissza a tetejére