Bíróverés

A focival viszonylag korán kapcsolatba kerültem, és ez majdnem az életembe került. Négyéves alig múlhattam el, amikor az apám gondolt egy merészet, és elvitt magával a meccsre. Az egyik kapu mögött volt egy homokkal töltött távolugró gödör, ebbe tett bele, hogy játsszak, ő pedig fölkapaszkodott a ballonkabátos haverjai közé a tribünre. A körülöttem zajló eseményekről tudomást sem véve mindaddig békésen kapirgáltam a homokban, amíg egy kaput tévesztő, sistergős kapáslövés fejbe nem trafált. Ez még azokban az időkben történt, amikor a labda két komponensből, belső gumiból és külső bőrborításból állt össze, és az utóbbit pertlivel fűzték rá az előbbire. Nem csoda, hogy úgy elterültem tőle, mint a ganédombból kihalászott, megkövesedett csutkával telibe talált kiskacsa.

Valamilyen rejtjeles tehetségem már akkor is lehetett a focihoz, mert a kábulat függönyén át is érzékeltem, hogy a meccs rögtön félbeszakadt, és a kifakult trikót viselő futballisták elfehéredett arccal rohantak oda hozzám. Árnyékot tartottak fölém, vízzel locsolgattak, paskolták az arcom, és egyszer csak magamhoz tértem. A meccs tehát folytatódhatott.

Ezt követően szokásommá vált, hogy amikor apám meccsre készülődött, mindig ott sertepertéltem körülötte, és addig noszogattam, amíg el nem vitt magával. Anyám rosszalló magatartása is erőteljesen hozzásegített ehhez, mert ő pontosan tudta, milyen incidens történt a homokos gödör környékén, és apámat tette felelőssé miatta. Az öregemnek tehát engemet is el kellett vinnie a meccsre nyűgnek, és ott tartani maga mellett a tribünön, a mandzsettás nadrágot viselő, ádázul cigarettázó munkásemberek között. Biztosan azt hitte, nem sokáig bírom majd elviselni ezt a légkört, de határtalan csalódására egyre fokozódó élvezetet találtam a meccsnézésben. Mint egy vézna paprikajancsi lógattam le angolkóros lábamat a deszkapadról, és a körülöttem zavargó lármáról jószerével tudomást se véve lestem a füvön bontakozó eseményeket.

Előfordult, hogy a játékosok között ismerőst találtam. Anti sógorunk, Maris néném szúrós tekintetű férje is ott rohangált a labdát hajszolók között, de ő fekete gúnyát viselt, és ha valaki elvágódott, vagy a labda túl messzire gurult, a nyakában lógó sípját a szájához emelve erőteljesen belefújt. A körülöttem tomboló lárma ilyenkor az őrjöngésig fokozódott, apám pedig aggódva nézett le rám, hogy értem-e, mi mindent vagdosnak Anti sógor fejéhez.

Érteni éppenséggel nem értettem, de azzal hamar tisztába jöttem, hogy Anti sógor a focipályán az államhatalmat testesíti meg. Az a nagy csomó ember hiába űzte és hajtotta a labdát, mint valami megvadult oroszlánfalka a vacsorára kiszemelt antilopot, ha Anti sógor belefújt a sípjába, kénytelenek voltak megállni és tűrni a rendreutasítást. Nekem ez az egrecírozós rész tetszett a legjobban, és rettentően irigyeltem Anti sógort, akiről anyámék azt pedzegették, hogy pártvonalon is angazsálja magát.

Később, amikor már azt is tudtam, hogy a focit gólra játsszák, világossá lett számomra, hogy Anti sógoromnak köze van a partizánokhoz. Az egyik barátom, a nálam mindenben felvilágosultabb Gál Sanci azt mondta, biztosan tudja, hogy az öreg benne volt a Petőfi-brigádban, és Bolmánnál is harcolt. Nem lehetett kétséges, hogy igazat beszélt, mert csak olyasvalaki lehetett futballbíró, aki népfelszabadító múlttal egybekötött pártvonallal rendelkezett.

Apám ezt másként látta. Egy idő után, mivel már elég nagy voltam ahhoz, hogy egyedül is elszédelegjek a pálya környékén, függetlenítette magát tőlem, és nyíltan beállt azok közé a ballonkabátos, szorosan hátrafésült hajú cimborái közé, akik a meccs után még órákig toporogtak a falu központjában, egyik cigarettát a másik után szívva, mintha készülnének valamire. Megesett, hogy ez a rebellis hangulatú, mindenre elszánt drukkertársaság a kocsmában kötött ki, és mert anyám makacsul ragaszkodott hozzá, hogy ezekre a vasárnap délutáni szeánszokra árnyékként elkísérjem apámat, kénytelen volt bevinni magával ebbe a füstös, fáradtolaj- és savanykás borszaggal köhögtetővé tett levegőjű terembe, hogy megigyak egy limonádét, miközben ő a ballonkabátos cimboráival egymás vállát veregetve, tele szájjal röhögve trécselt az italpultnál.

De ezeknek a jámbor időknek hirtelen végük szakadt. Egy napon minden előzmény nélkül beállított hozzánk a kisírt szemű Maris néném. Anyám utasított, hogy menjek hátra a kertbe játszani, ő pedig bevonult a konyhába Maris nénémmel, és becsukta maga után az ajtót. A kertből átfüttyögtem a szomszédban lakó, nálam jóval tájékozottabb Gál Sancinak, és ő jött is a hírrel, hogy Anti sógoromat pártfegyelmire adták, mert kiderült, hogy Magyarországon találkozott az NSZK-ban élő, háborús bűnös testvérével. Nem értettem, mi ebben a baj, mert csak negyedikes voltam, és Verne-regényeket olvastam, de Gál Sanci ebben is előbbre volt nálam. Azt mondta, az apja szerint az ilyesmi nyílt és egyértelmű államellenes tevékenység.

Anti sógor ezt követően egy darabig nem fújhatott, és a hírek szerint a pártkönyvecskéjét is elveszítette, de egy bolmáni csatateret látott veterán nem egykönnyen adja meg magát. Pár hónapig tartó kényszerpihenő után egyszer csak megint megjelent a pályán, és úgy dirigált, mintha mi sem történt volna. Gál Sanci erre is tudott magyarázatot. Azt mondta, az öreg levelet írt Nagy Kosztának, a Petőfi-brigád volt parancsnokának, aki mellesleg a jugoszláv vezérkar főnöke. Azt nyilván nem kérhette tőle, hogy helyezzék vissza a párt sportbizottságának élére, de azt igen, hogy megint fújhasson. Gál Sanci ekkor már nem préri csendőr akart lenni, hanem a mosztári repülőgimnázium rendes tanulója, aminek érdekében szerb képregényeket olvasott, és megnézett minden partizános filmet a moziban. Ötödikesek voltunk, és alig két évünk maradt, hogy eldöntsünk, mihez kezdjünk majd az elébünk tolakodó felnőttkorral.

De én még ekkor is azt hittem, hogy a drukkerkedés akkor normális, ha az embernek van egy jugoszláv és van egy magyar csapata. Apám az FK Sarajevót preferálta, mert Szarajevóban volt katona, a magyarok közül meg a Vasasnak szurkolt. Lassanként megértettem, hogy ez a kettősség okozza azt, hogy meccs után még sokáig kell lézengenie a falu központjában, mert ezt a két dimenziót valahogy együvé kell fodrozni, vagy inkább a foci általános nyelvét használva a nemzeti hovatartozás furcsa, billegő mérleghintáján ingadozva megtalálni azt a pontot, amikor nincs se té, se tova. Nem csoda, hogy nekem is két csapatom lett. A jugoszlávok közül a Vojvodina, mert nyaranta sokat vendégeskedtem a hozzánk képest dúsgazdag újvidéki nagybátyáméknál, a magyarok közül pedig – apám tekintélye előtt meghajolva – ugyancsak a Vasas. Gál Sanci természetesen nem bonyolódott bele ilyen elvont kérdésekbe. Hatodikos korában már azt is eldöntötte, hogy nem pilóta lesz, hanem repülőtéri irányító. A focihoz kapcsolódó ezerféle felhajtás a legkevésbé sem érdekelte.

Aztán szép lassan kiderült, hogy ha valakit kipenderítenek a pártból, vagy inkább egy fontos funkcióból, oda akkor sem kerülhet vissza, ha a kipenderítését kiváltó okok megszűnnek. Lehet, hogy Anti sógor testvére a második világháborúban a megszállók szekerét tolta – Gál Sanci szerint a sogi csakis és kizárólag ezért lépett be a Brigádba –, de egy idő múltán ezek a vélt vagy valóságos bűnök elhalványodnak, kiváltképp akkor, ha az államnak önmagával is meggyűlik a baja. Hatvannyolcban a zágrábi diákok kisebbfajta forradalmat vittek végbe az országban, úgyhogy Titónak fölül kellett bírálnia addigi merev, szocialista álláspontját. Egy kicsikét tehát kapitalisták lettünk, és ezt a helyzetet kihasználva Anti sógor testvére büszke NSZK-állampolgárként meglátogathatott bennünket. A sogi még ekkor is bűvölte a sípot, de talán ez az ellentmondásos testvérlátogatás, talán az amúgy is megosztó politikai helyzet azt eredményezte, hogy Zsedniken, a szabadkai liga egyik rangadóján a telepes parasztok bekergették a kukoricásba.

Néhány pofonnal megúszta a dolgot, ám a bíróverés ugyanazt jelenti a fociban, amit az idomároknál a szófogadatlanság. Ha egy oroszlán nem engedelmeskedik a korbácsnak, a szelídítő tudja, hogy másik szakma után kell néznie.

Sohasem felejtem ez azt a délutánt, amikor apámmal meglátogattuk az események hatása alatt álló, megviselt Anti sógorunkat. Maris néném ekkor már súlyos szív- és veseelégtelenséggel küzdött, csak hónapjai lehettek hátra, és itt volt neki ez a dolog a férjével is, aki a pártidőkből való akarnokságát vitte tovább a bíráskodásban, de most ennek is vége szakadt. Úgy busongtak a konyhaasztalnál, mint két kivégzésre ítélt fegyenc, és joggal számíthattak arra, hogy a Vasas fantasztikus chilei tornagyőzelme és az FK Sarajevo kiváló, nyolcadik helyezése miatt igencsak elemében lévő apám a vidámabbik vége felől fogja megközelíteni ezt a dolgot. Szerencséjükre nem ez történt. Ősdrukkerségében is végletekig úriember apám együtt búsult a megalázott és megsemmisített, megrendültségében csak vizet fogyasztó sógorával.

Mindnyájan tudtuk, hogy a családunkban ettől a pillanattól új időszak következik. Nem volt közünk többé semelyik futballbíróhoz, de ami még ennél is fontosabb: Anti sógor visszavonultatásával az állampárthoz fűződő ellenmondásos kapcsolódásunkat is elveszítettük. Most már apám is kimehetett volna az NSZK-ba vendégmunkásnak, legalábbis erkölcsileg, mert fizikailag ennek eddig sem állt semmi az útjába. De apámat az ilyesmi nem érdekelte. Jelentőségteljesen rám nézett, mintha tőlem várt volna megerősítést, csakhogy én azt az arannyal futtatott bírói sípot néztem, ami egy százas szögön lógott, közvetlenül a szentkép alatt. Gál Sanci ezzel kapcsolatban is tudott egy pletykát: állítólag a testvére hozta Anti sógornak az NSZK-ból, de ő egyszer se vetemedett rá, hogy belefújjon. Erre azért nem vettem volna mérget, az viszont szentigaz, hogy a barátomat akkoriban már sokkal súlyosabb témák nyomasztották: Mosztárban, a repülőiskola felvételijén színtévesztés miatt kiszuperálták.   

Vissza a tetejére