Védhetetlen

Micsoda nyár volt. Milyen egy bulverszé, unverständlich, epic nyár, napjaiban úgy gázoltunk, mint egy nagyon híres fekete-fehér szökőkút medencéjében két megfélemlítő szépségű olasz színész. Mire magam mögött hagytam az iskolás hetek porát, úgy éreztem magam, mint aki csukott szemmel fut a sivatagban: bárhová, csak Anitát ne lássam. Megfulladtam tőle. Anita egyszerűen becsapott. Az életembe mint a meteor. Arra tippelek, a többiek rám hagyták, intézzem el egyedül értük és helyettük is a problémát, valahogy iktassam ki a piszkálódását, belátásomra bízva olvassak be neki egyszer s mindenkorra, ha már abból a gyomrosból nem értett a ki tudja hányadik gonosz kis megjegyzése után, lélegzetüket visszafojtva figyelték, mit felelek a vádjaira, például hogy azért tehetem le a ceruzát később, mint mindenki más egy-egy dolgozat végén, mert az apukám az igazgatóhelyettes, az anyukám meg a focis lányok edzője, vagy hogy amikor véletlenül úgy orrba vágtam az egyik konyhás néni fiát a szekrényajtóval, hogy eleredt a vére, azt csak azért tettem, mert meggyőződésem, hogy én fingom a passzátszelet. Valójában a magatartást leszámítva csak jelest írtak a bizonyítványomba, na meg a meccsek. Addig a bizonyos gyereknapi turnamentig én voltam a Guns of Brixton Általános Iskola futballista házidrágaköve. Ne keverjük ide azt az esetet, amikor berúgtam a földrajz szertár ablakát. Nem túlzás azt állítani, ott megfordult az életem, érthető hát, hogy valami védhetetlent akartam, nem érdekelt semmi más. Ezzel szemben egy nyomorult igazgatóit sem utalt ki nekem az intézmény, amely annyi mindent köszönhetett volna nekem, amiből mégiscsak arra következtetek, cseppet sem teljesítették a tanárok a vágyaimat gyakrabban, mint ha történetesen egy benzinkúton ismerkednek meg a szüleim, és ott dolgoznak azóta is.

Anitában különben is csak az irigység dolgozhatott.

A nevét Anita Ekbergről kapta, mert az édesanyja még felnőttként is neheztelt a szüleire, amiért őt ezzel szemben Tóth Katalinnak hívták. Szép nő volt, villódzó fekete, az első zsúrban telt, éles nyelvű, kreol anyukának ismerhettük meg, aztán évről évre fogyott, míg már Anita sötétkék kordnadrágja is lötyögött rajta. Akkor már nem mertem ránézni, pedig Anita kétszer is felhívta rá a figyelmem, előre nevetve azon, ahogy majd én fogok nevetni, Tóth Katalin bal farzsebe helyén ugyanis egy hatalmas, vastag és piros száj kiöltött nyelvéből géphímzett folt ékeskedett, én pedig úgy tettem, mint aki nem hall és nem vesz észre semmit, legszívesebben a szellőzőcsövön át hussantam volna ki a lakásból. Úgyhogy gyorsan leültem az ebédlőjükben, és azt mondtam, farkaséhes vagyok, mert főzni az utolsó pillanatig olyan ízesen gondoskodott a családjáról Tóth Katalin, mintha az evés volna a legfontosabb dolog a világon.

Én pedig úgy éreztem, minden okom megvan arra, hogyaz imádlak-mert-nem-bírlak elviselni-utállak-hogy-végre-szerethesselek Mikulás-csomagjában nagy sokára rábökjek arra a nyalókára, amely majd a legboldogabbá tesz: hogy ettől kezdve zavartalanul ne bírjam Anitát.

Csak megérkezett hozzánk, betette a lábát, amikor mi már négy éve összeszokottan húztuk-vontuk, idejött ötödik elején, és azonnal tele lett a zsebe szerelmes levelekkel. Szünetekben ült az ablakmélyedésben Emesével és Csillával, találgatta, melyiket írhatta Sanyi, melyiket Misi és István és Norbert a B-ből. De kuporoghatott volna ott napestig, bevonva a szomszéd kerületek ötödik, hatodik, hetedik C-jét egyaránt, akkor is álltó helyemből magasabbra ugrottam, mint bármelyik osztálytársam, akkor is rólam beszéltek a hatvanas sprint kapcsán évfolyamszerte, és amíg Anita nem lett gólkirálynő a kerületi kézilabda-bajnokságon, addig a lányok között én is lőttem be a legtöbbet. És ezzel sem lett volna semmi baj, ha nem kezdi el számolgatni Sanyi, vagy Misi, vagy István, vagy Norbert a béből, hogy ha egyszer a kézilabdapálya körülbelül negyedakkora, mint a focipázsit, és a mérkőzés ideje ennyiszer meg ennyiszer rövidebb, akkor vajon fajlagosan melyikünk gólerősebb. Na, ekkor spiccel végiglőttem a felső szekrényeket, mind kinyílt, és nem számoltam, de fél percnél biztosan hosszabban dekázva, rájuk sem nézve odavetettem, ha jól tudom, a házirend szerint a hetes feladata, hogy minden tároló zárt állapotban legyen tanítás alatt. Pattintottam még kettőt kézzel, és otthagytam őket a büdös francban.

Azon a májusi reggelen a Blister in the sun szinte kispriccelt a rádióból, erre ébredtem, és mintha az a szendén betépett dübörgés rugó lett volna a matracomban, egyszerűen kivetett magából az ágy. Pattan, ez jut eszembe erről a számról mindig, pattanok a konyhába, pattanok a hideg víz alá, pattanok a bringámra. Minden együtt állt ahhoz, hogy az év legjobb délelőttje legyen, és mégis, ha őszintén visszapergetem, ott akadozott már, ott ágaskodott benne az az enyhe zavar, amint becsuktam magam mögött az ajtót, amikor a szüleim annyit sem mondtak, „Ügyesen!”, olyan unalmasan kiszámíthatónak, olyan szóra sem érdemesen szerencsésnek, annyira biztosnak vették, hogyan fogok szerepelni a turnamenten. Az eszemmel akkor sem fogtam fel, itt valami most másképp alakul majd, másképp, mint ahogy megszoktuk, másképp, mint ahogy szinte vállat rántva tippelnénk, amikor kiderült, hogy ketten is betegek lettek aznapra, ráadásul a Szloboda Janka Dömsödre utazott a szüleivel, csak éppen nekem elfelejtett szólni róla előző nap. Janka majdnem vérre menő csatát vívott velem szeptemberben a tízes mezért, mert Maradona volt a mindene, ahogy nekem is. Simán eszembe sem jutott csodálkozni, amikor az argentin nép már a reptéren azt követelte, változtassák Santo Diegóra Buenos Aires nevét. A turnament tizedikére esett, ezt jó jelnek tekinthettem volna, ha érdekel az ilyesmi, mert én akkor már napi tízszer tíz órában sem éreztem volna soknak, ha bámulhatom őt, ha leshetek tőle. Anita beállt Janka helyett, szoborszerű felsőtestén feszült és engedett a tízes mez, én pedig egyszer csak azt vettem észre, hogy senkit nem érdekelnek éppen aznap a cseleim, az eséseim, a „majdnem” és az „ennyin múlt” egészen új időhasadékait nyitó kapufáim, mert egy kis hülye, akiről négy éven át azt sem tudtuk, hogy a világon van, aki valami Sterbinszkyt meg Angyal Évát emlegetett a nagyszünetekben, aki akkor érintett futball-labdát életében, amikor kilőtték mellette a lakótelepi pályáról, akit reggel nyolctól délután kettőig semmi más nem érdekelt, csak az, hogy az én jó híremet darálóba dugja, kilúgozza, és feltörölje vele a folyosót, valamikor a hét elején elkérhette Jankától az egyetlen kézzelfogható kapcsolatot köztünk és Diego Maradona világa között, most odaállt háttal az ellenfél kapujának, háttal, igen, csak a fenekét mutatva annak a lánynak, aki a másik iskolából ott téblábolt az alapvonalon, a szemével elkérte a labdát, rüszttel emelte, majd úgy, ahogy állt, háttal a kapunak, seggestül a vendégcsapatnak belőtte a gólt.

Belőtte úgy, ahogy az nem történhet meg. Hogy majdnem kilukadt a háló.

Azt hiszem, lehetséges néhány percre megsüketülni. Mint mondani szokás, megállt az idő, lecövekelt a perc, széthullott és kitört rajtunk a fény, önmagunkról észrevétlen ellőtt fényképpé váltunk, amelyet ezért soha nem is hívott elő senki. Abban a dermedt pillanatban szét akart pattanni a fejem, ketté akartak hasadni az ereim, és egyszer csak ökölbe szoruló kézzel kimondtam. Azt üvöltöttem, ami még a legnagyobbak előtt is tabu. Minden tűzpiros tilos szavak két legtilosabbikát.

„HAGYD! ENYÉM!”

Kihagyott egy ütemet a szívem. Akinek ez a pályán elhagyja a száját, nemcsak aznapra fejezte be. Menten tudtam, íziben és üstöllést, nyomban és azonnal és késlekedés nélkül, mi történt. Tömeggyilkosság áldozata lett bennem a csapatszellem, borotvával egy koszladt brooklyni vécében, ahol szaros papír akad az ember sarkára, ha az összehugyozott kövön elbotorkál az egyik félig lógó ajtóhoz, belefulladt a saját hányásába egy huszonnegyedik emeleti padlószőnyegen Tokio külvárosában, néhány másodperc alatt megvakult, és a busz elé lépett Reykjavíkban. Nem kellett sokat várni arra, hogy a még szemtanúknak is delíriumgyanús, nemcsak egy említésre sem érdemes általános iskola, de a kontinens történelmét fenekestül felforgató gól, egy lányé, aki sohasem focizott még életében, hátulról, vakon, hatalmas ívben elhelyezett, érvényes találata, amelyhez akár kétszer tíz évvel később is lett volna egy-két szava bárkinek, aki a tízes mezben babonázza kőszoborrá a fél világot, a legrosszabb esetben négy évente, úgy felhergelje az ellenfelet, hogy felrántsák egyikünket a tizenhatoson belül.

A tizenegyeshez készülődve úgy tettem, ahogy szoktam, a szemem a jobb alsóról le nem véve megcéloztam a bal felső sarkat, még a vállam is jobbra húzott. Vettem három mély levegőt, kivártam azt a halálos higgadtságot, amelyben búra ereszkedik rám, megszoktam, hogy mindez a többieknek néhány jelentéktelen másodperc, aztán egy szamuráj nyugalmával kilőttem a földrajzszertár ablakát. És többet az életben nem akartam labdához érni.

A nyárnak még előtte voltunk. Számomra nem akkor jött el, amikor leestem a citromfáról, mert utánakaptam egy póknak, és mielőtt földet értem, egy frissen metszett ág felhasította az alkaromat, a szüleim ugyanis, hogy megvigasztaljanak, Santorinire vittek nyaralni. Hanem amikor Argentina közepesen korán kiesett, elbúcsúzott a világbajnokságtól, és nem láttam többet Maradonát. Egész nyáron álltam a buszban, akárhová mentem is, befészkeltem a nyitott ablakba, hogy a szemembe fújjon a szél, és senki ne vegye észre, hogy végigbőgöm ezt a legvidámabb, legkönnyebb, epic, bulverszé, unverständlichévszakot. Legalább tíz évvel később történt, hogy egy balatonakarattyai közértben, bár csak a periférikus látásommal észleltem, ismerősnek tűnt a pénztárosnő. Végül nem derült ki, jól láttam-e, mert néhány perccel később, amikor fizettem, már egy férfi ült a kasszában.

Anita nem jár osztálytalálkozókra, pedig az utóbbi három évben ötöt is szerveztem. Két spontán sörözést, egy játszóterezést, egy ingyenkoncertet a Ligetben, és egy házibulit a Velencei-tónál, ahol minden Nouvelle Vague számot meghallgattunk, ami fellelhető a világon. Sajnálom, ami történt, és megértem, hogy ha valakinek éppen a nyolcadik utáni nyáron hal meg az édesanyja, már el sem kezdi a gimnáziumot. De a tehetetlenségtől elfordulok, miért ne fordulnék, ilyen az ember, nekem is van elég bajom. Hogy messzebb ne menjek, ma például igazgatói figyelmeztetést hozott haza a kisebbik. Tapasztalatom szerint, ha egy pedagógus a fejébe veszi, hogy akar valamit, legfeljebb idézni lehet a gondolatait, kitalálni semmiképp. „Tisztelt szülő, Klára több hónapja, rendszeres igazgatói és osztályfőnöki jóindulatú notifikáció ellenére egy futball labdával szórakozik az udvaron, olykor a társai fejberúgásával zavarja a mások tanítását. Már számtalanszor elvettük tőle a sportszert, bizonyára Ön az, aki újra meg újra vásárol neki egyet. Nyomatékosan megkérem, ne tegye, vagy az ügynek következményei lesznek, de folytatása biztosan. Hasonlóképpen nem találom mulattatónak sem én, sem a most már kormányszint-védhetetlen abnormalitással leterhelt kollégáim, hogy ha már Klára Marcello Mastroianni néven nyújtja be a felmérőit, ne vegye a fáradságot utánanézni a helyesírás idevágó szabályának, és az értelmezhetetlen Mastroani szó helyett két ennel írja a kitűnő olasz színészlegenda nevét. Megértésében bízva, üdvözlettel Tóth Katalin igazgatónő. S. K.”

Vissza a tetejére