Nemfoci

Nem, csak ezt ne! – nézett a láthatatlan teremtő szigorúnak képzelt arcába, ami helyett az univerzum kába anyagrengetege nézett vissza rá végtelen, de megnyugtató közömbösséggel. Holdak, bolygók, anyagtörmelék, zéró gravitáció, némi sötét, negatív tömeg – ahogy a nagy könyvben meg van írva, le van rajzolva.

Nem akarok, suttogta még gondolatban is, nem akarok a ragacsos padló, néhány söröskorsó, a műanyag nyitvatartási tábla és a falra szerelt tévé által behatárolt térben ébredni újra és újra. A padló ragacstérképe napról napra fondorlatosan változó. A korsó már rég nem is korsó: mocsok euszabvány szerinti négy decis pohár. És hozzá napról napra új vacak, nyugati sörök, műanyag kulcstartó jár némelyikhez, ha kipróbálod, ingyen kulcstartó meg írásvédett reklámgolyóstoll, kell a náthának. A nyitvatartási táblán a számok hátsóján is rég elfáradt a ragasztó, néhány szám el is engedte a műanyagot, főleg a pirosak, nem csoda, hány éve nem cserélte senki… Csak hát így olyan, mintha hétfőn nem huszonnégyig, hanem hajnali kettőig lenne nyitva Pisti. Persze, nyitva ő kettőig is a törzstagoknak, háromig is, ha, mondjuk, elül Bajsz a sarokban. De ha idetévedne egy vadidegen vadbarom, mint ahogy nem téved, na de ha mégis, akkor simán azt hinné, hogy ő is itt kukorékolhat kettőig, mint valami bennfentes…

A legrosszabb mégis a tévé. A falra szerelve. Mert mindig foci van benne. Mindig. Ha nem itt, akkor másik csatornán. De mindenütt ott van. Az adás mögött. Alatta. Tudom. Ha ki van kapcsolva, mert mondjuk Bajsz már annyit ivott, hogy muszáj aludnia egyet a sarokban vagy Sanyiékat zavarja, teszem azt, a totó kitöltésében, akkor a hangot nem lehet ám simán levenni, szilveszterkor valaki beleejtette a távirányítót a koedukált vécécsészébe, ezért kapcsoljuk ki néha, de a sötét képernyőn is a foci megy, mindig, látom a gyepszínt a feketeség mögött, láthatatlan sugarak írják át a nem létező alapvonalat…

Olyan ez, mint a nőknél a menzesz. Mérkőzés van, még javában tart, épp múlik, elhúzódik, most lett vége, készülődik a következő, közeledik, a küszöbön áll, jön az új meccs, és megint elborít. Csak a félidő van máshogy, mint a nőknél. Nem akarom ezt. Családot akarok. Gyerekeket, esküszöm, ezúttal többet lennék velük. Hétvégén társasoznánk. Ha esik, mert ha nem, akkor meg sátorozás, biciklivel, kutyával. De az is jó, ha csak kimennénk a parkba, valami fagylalt, három gombócos, nem, négy, aztán, mondjuk, fociznánk egy kicsit… Persze, ha olvasni vagy hegedülni akar a gyerek, akkor hegedüljön, egyáltalán nem buzis, ha, mondjuk, egy fiú olvas vagy hegedül, kicsit fura nekem, főleg a hegedű, de meg lehet szokni, fontos, hogyha egyszer ahhoz lenne, mondjuk, tehetsége a gyereknek, hát azt kellene nyomatni… Keményen… Gyakorolni, minden áldott nap, sőt, éjjel-nappal, ha kell, tokkal- vonóval, edzeni a húrokon, mert szívósság meg kitartás nélkül nem megy. Olyan ez, mint a foci…

Szóval, ha lenne fiam, asszem, tudnám kezelni ezt a hegedű-dolgot is, meg bármit, de nincs fiam, lányom, az van, közölte is a múltkor, mennyire mellélőttem vele. Apa, ez totál kapufa volt, hogy lánynak csináltál, a fiúknak sokkal jobb. Nézd meg, ugyanazért a melóért több lét kapnak, nem kérdezik tőlük az állásinterjún egyből, mint a Gabitól, mikorra tervezi a gyereket. Apropó, gyerek. A fiúk már gyerekkorukban is odamennek, ahova akarnak, senki nem vernyog bele. Meg hát a fiúk eleve úgy vannak kitalálva is, hogy könnyebb nekik, nemcsak a pisilés, minden, elszórakoznak egy hülye labdával egész nap, önműködően, ha egyedül van a srác, akkor dekázik, ketten kapura rúgnak reggeltől estig, ha meg elég sokan vannak, meccset játszanak. És csak röhögnek magukon meg egymáson, ha valamelyik elcseszi, de ha leanyázza vagy fellöki egyik a másikat, akkor sem sértődnek meg, még felnőtt korukban sem, focizni viszont még akkor is fociznak, mármint amikor felnőttek. Nézz meg egy lányt, hát babázik az, amikor felnőtt? Legfeljebb igazit szül. Az már élesbe megy. A pasik meg ugyanúgy játékból fociznak akkor is, ha felnőttek, a végén meg csak fáradtan hátradőlnek a fűbe, röhögni a felhőmintákon. Maximum. Nézd meg, azt mondja, a lányok bénák, egyedül unatkoznak, ketten veszekszenek, ha sokan vannak, egyenesen kirobbantják az öbölháborút. Nézem. Oké, azt férfiak csinálták, de fogadjunk, a feleségeiknek kellett a pénz szaros új kocsira meg új szőnyegre. Nem akarok béna lány lenni.  

Erre mit mondhatnék, nem tudom visszacsinálni, hogy lány lett, még jó, hogy a csatornán tudok váltani, ha már a lányomon nem, jobb híján átkapcsolok az Eurosportra, most jelzi előre a programot, mikor lesz végre egy kis foci. Mindig is utáltam a lányos dolgokat, tekeri tovább Liza a verklit. Nem vettétek kellően észre. Nem kaptam meg a stoplis cipőt sem az ötödik szülinapomra, pedig annyira akartam focizni. Nem vettétek komolyan. A kincstárin is foci van, más kameraállásból jön ugyanaz a szabadrúgás, mint a németen. Nem komoly meccs. Mit nem vettünk komolyan, lemaradtam. Nézem a bíró kézmozdulatait. Leküldi? Nem? Ideges. Nem értek jól németül, pláne, ha Liza szövegel. Nézném a meccset, ő meg szövegel a fülembe. Nem fogja kiállítani, mondja hirtelen Liza. Micsoda? Tutira nem fogja, előnyszabályt ítélt, de menet közben rájött, hogy tévedett. Látszik a fején is, elnézte. Das macht nichts, vállat von. Már hallom, ahogy bevágja maga után az ajtót, és leviharzik a lépcsőn. A bíró hátat fordít, és legyint. A játék megy tovább.

Honnan vette az előnyszabályt… A nővérét, szóval nem a Gabit, hanem azt a nővérét, akit nem ismer, a Jankát, aki valójában csak félig a nővére, mint a Zsuzsi is, az anyjuk, a Mari, nem engedte őket tíz évig a közelünkbe, talán pont azért is, amit mondani akarok, hogy őt négyévesen elvittem egy meccsre. A Jankát. Egyetlenegyszer vittem gyereket, egyetlenegy meccsre. NB 2-es mezőny. Tíz percnél tovább nem érdekelte a lányt az egész. Eleinte kérdezgette a mezeket, apa, ezek miért vannak másmilyen pólószínben, mint a másikak, nem nagyon volt még akció a pályán, szóval nem is idegesített, ahogy kérdez. A lest is hagyta még elmagyarázni, de mire legközelebb felnéztem, már a lelátó ülései közt lépcsőzött fel-le, ugráltak a copfjai. Aztán meg az alattunk szotyizó kövér fószert leste, hogyan tudja még a szájában szétválasztani a magot és a héjat, aztán elintézni, hogy csak a héjat köpi ki. A mag meg bennmarad. Miközben egyáltalán nem is a szotyira figyel, hanem a futballt nézi. Ez izgatta a Jankát.

Egy hétig tiszta nyálas maghéj volt otthon a gyerekszoba, a plüssállatok beálltak tizenegyeshez, Janka fixírozta őket, közben a földre magozott. A héjmennyiségből ítélve nem kilencven, de százkilencven percen át, legalábbis amíg az anyja a lakás többi részét komplett kitakarította, kimosott, kivasalt, és megfőzte az ebédet.

Jankának nem úgy ment a szotyizás, mint a dagadt pasasnak. Arra mentem haza, hogy a Mari szedi-tépi a héjat mindenünnen, kézzel, porszívóval, egyáltalán ki vett ennek a kurva kölyöknek magot, ki volt az a barom, aki magot adott a kezébe, és ha félrenyeli, és ha megfullad, meg egyébként is, gusztustalan, ordenáré, nyálinger… hát pontosan tudta, hogy én voltam az a barom, ki más vehette volna, de ha annyira akarta a gyerek.

Nem mondta a szemembe, hogy te állat, te Józsi, minek csináltad ezt. Nem mert egyenesen a kapura lőni, nyíltan, bátran, csak értelmetlenül cselezett a sunyi szavaival, közben tudtad, mire játszik. A vak is láthatta, merről akar betalálni: abból az irányból, hogy „szar apa vagy, drágám”. De nem mondta. Janka meg a nappaliba vonult a focicsapatnyi plüssel. Most veszekedő óvodások voltak, minden állat tépte a másikat, csak a hatvanhatos vébé Willie oroszlánja felejtődött egészen a tévéállvány alatt, a bátyám küldte Marinak meg nekem, még az esküvő előtt. Akkor még nem lehetett csak úgy küldözgetni Londonból, ki is bontották a csomagot a vámnál, megnézték, nem lapul-e benne a büdös kapitalizmus büdös szelleme, aztán visszaragasztották, rondán, látszott, hogy fel volt vágva a doboz. Kérdezte a telefonban a Lajos, hogy ízlett a mentolos csokoládé, mondom, sehogy, az nem volt benne, csak oroszlán. Biztos a vámosok megvámolták, röhögött, de nem mondtam semmit, mert ezt meg biztos lehallgatják. Röhögtem. Kint voltál valamelyik meccsen, onnan a kabala, na, itt bontott a vonal, azóta nem beszéltünk. Az oroszlán meg a gyerekhez került, magától. Amikor ki akartam szedni a tévéállvány alól, éreztem, a zoknitalpakon beállt a szálak közé a maghéj, mindenkiébe jutott, sírva szedte Mari a saját zoknitalpából, a szálak közül, áthallatszott a gyerekszobából, ahogy szitkozódik, még egyszer el nem viszed te focimeccsre ezt a büdös kölyköt… Tudod, hova viszed te… Lyukat lőtt: nem akartam többet én senkit vinni sehova. Inkább fogtam Willie-t, és otthagytam őket a francba.

Már rég bevágtam magam mögött az ajtót, de még mindig hallottam, hogy zsorvál. Arról, hogy egyéként sem bírja már elviselni, ha otthon vagyok, akkor is csak a foci, sörrel, elfoglalom a tévét, meg hogy nem lehet hozzám szólni, ha meccs van, nem érdekel olyankor semmi engem. Már az utcán voltam, de még mindig a Marit láttam, hallottam, ahogy károgott, minden nő, aki szembe jött, Mari lett, pedig meg se szólalt egy se, húzódtam el tőlük, nem tudták, mi bajom, hogy a járdán egyre a fal mellett megyek. Végül be, az első kocsmába, ami útba akadt, de ki is fordultam, mert nő volt a pultos, csak egy pillanatig álltam az ajtóban, épp focit közvetített a rádió, recsegve, de féltem, hogy a pultos csaj is elkezd rinyálni, hogy miért az a futball már megint, az a rohadt foci. Elém löki a sört, olyan undorral, hogy a fele kiloccsan, és ha megkérem, hogy vegyük kicsit hangosabbra a meccset, világfájdalmasat sóhajt, de megteszi, nem mondja, hogy nem, csak kibaszottul sóhajtozik, mint egy vemhes ló, végül odavágja a törlőrongyot a pultra. Mint valami tragika a nagyjelenet végén. Hangosabbra veszi a Vass István Zoltánt, aztán hátra megy majd a söntésbe, és félhangosan kezdi szidni az anyámat a másik csaposnak, úgy, hogy ő maga ne látsszon ki az odúból, de amit mond, azt jól halljam. Körül se néztem, a köszönéstől is elment a kedvem, úgy menekültem a kocsmából, egészen Pistiig. Akkor még viszonylag rendesen látszottak a számok a nyitvatartási táblán, és rendes korsóba adta a kőbányait. Kérdezte, Willie mit iszik, akkor vettem észre, hogy még mindig két kézzel az oroszlánt szorongatom.

A Marihoz nem akartam volna visszamenni, de a Janka gyerekhez igen. Hova vitted a Willie-t, kérdezte. Tizenegy múlt, de még ott ült az ágyban, ébren, téged várlak, apa. Hova vittem a Willie-t, ez érdekelte. Hát sétáltunk egyet, és megbeszéltünk ezt-azt. Megölelt. Kicsit büdös lettél, de nagyon szeretlek, apa, Willie is szeret, most már visszaadod? Vissza. Az anyjáról nem mondott semmit.

Egy ideig úgy tűnt, jól megy ez, otthon nincs foci, nincs sör, a két gyereknél kerültem témát. Mert kettő lett, lett még a Zsuzsi is. Az már laboratóriumilag el volt zárva minden foci elől. Ha meccset akartam látni, Pistihez mentem, Mari nem szólt semmit, csak erősebben törölgetett a törlőronggyal olyankor, meg magasabbról zuhantak a levesestányérok a mosogatóba, de épp úgy, hogy még pont ne törjenek össze, ilyet csak a nők tudnak. Marival maguktól jöttek a játékszabályok, nem beszéltük meg őket, így elvoltunk, ha nem szóltunk egymáshoz, az rendben volt, mert ha szóltunk volna, abból veszekedés lett volna. Mint ahogy lett is néha, de azt többnyire ő kezdte, mikor nem vette észre, hogy átjött a felezővonalon, törlőrongyostól, akaratlanul persze, de onnan már ösztönösen támadásba lendült. Ha átjött a térfelemre, előbb-utóbb csak támadni tudott. De ahányszor valamit kritizált, én már nem védekeztem, csak fogtam a Williet, és elmentem Pistihez, ő meg hadd lője otthon az öngólokat.  

Eleinte csak a foci meg a sör miatt mentem, meg hogy hagyjon békén. Aztán meg azért is, mert idegesített, hogy nőnek a gyerekek, de a Mari mellett nem tudnak fejlődni, mert nincsen neki világnézete, meg semmi, a vasalódeszkától a mosogatóig lát csak, az ágyig már nem, de az a kisebb baj, nem vagyok én bika, ha legalább világnézete van, bánom én. De hogy beszélgetni se lehessen, meg bele se nézni a látókörébe a másiknak, mert annyira szűk, hogy úgysem látsz bele, az vége. A Pistinél meg sokfajta alak megfordul, egy lépést sem kell tenni a pult mellől, csak belemennek a többiek az ember látókörébe, az meg ettől kibővül, muszáj neki, ez logikus, különben egy idő után nem férne bele az a sok ember, aki a Pistihez jár.

Ott van, mondjuk, a Bajsz barátja, Ruczogh úr, ő régen egyetemi tanár volt. Többnyire hallgat, pedig mindenről megvan a véleménye. Mindenkinek megvan, persze, de van, aki folyton beszél róla, mondjuk, Albég, aki néha helyettesíti a Pistit, az állandóan beszél, ha kell, ha nem, fiatal még, biztos a barátnője mellett nem jut szóhoz, ezért nekünk beszél. A barátnője egyetemre jár, történelem szakos, de egyszer kivágták, mert nem tudta felsorolni a történelemvizsgán történelemből az Aranycsapatot. Ilyeneket kellett tudni az egyik professzornál, meg hogy Horthy Miklós autójának mi a márkája, meg ki szerepelt a Körhintában. Ezt csak a hülye nem tudja, nyújtózik Bajsz, most ébred, de hát ez nem is történelem, ’szom, mondja az Albég, tiszta hülyék, ezért kirúgják a csajomat, pedig tök okos, meg tanult, mint az állat, és lukra futott, meg én is, egy hétig nem is nyúlhattam hozzá, mert éjszakánként is a vizsgára tanult, tiszta történelem alakú volt a feje, már ami tényleg történelem, szóval az, amit a királyok csinálnak, meg a hadvezérek, meg a politikusok, meg az a sok szemét évszám napra pontosan, amibe még a Horthy bele is férne valahogy, ő is olyan személyiség, aki a része a történelemnek, most tökmindegy, hogy pozitív vagy negatív, most ez nem tétel, de a tetves kocsijának mi köze a történelemhez, a fociról meg a Törőcsik Mariékról már nem is beszélve. Ruczog meg türelmesen elmagyarázta, szerinte minek mihez van köze, meg minek mihez nincs, mondjuk, a professzorok lelki nyavalyáinak, meg hogy mitől tartozunk valahova, nagyon egyben volt a szöveg, biztos megint a tizenkettes előadóban érezte magát, szépen adta. Tele volt olyannal, hogy nemzeti, meg kulturális, meg örökség, végül azt is mondta, hogy a történelem, az egy fura képződmény. Jó, de kirúgni akkor is túlzás volt az Encit, morogta Albég, és tovább kereste a dugóhúzót, ami a múlt héten állítólag beesett a pult alá. No, ilyenekről hol lehetett volna a Marival beszélni, mármint nem a dugóhúzóról, a többiről. Valaki még tovább is passzolt, hogy Albég barátnője biztos jobban járna egy közgazdász diplomával, vagy ment volna simán fogtechnikusnak, eddig jutottunk, aztán már seregszemlézett a kamera a brazil válogatott arcvonásain, épp az olasz, görög meg angol arcokat pásztázta a brazil himnusz alatt. Bajsz meg hátradőlt, a szomszédja eszerint jól választott, annak egyik barátnője közgazdász, azzal Pesten fut, a vidéki, akivel hétvégén, az meg fogtechnikus. És melyik tudja felsorolni az Aranycsapatot, vigyorog Pisti, a vidéki vagy a fővárosi, de Ruczog úr pisszegni kezd, helyzet van.

Apa, helyzet van, mondja Liza is a minap a telefonba, kellene egy kis segítség, biztosan tudod, mire mondják azt például, hogy két kapura játszik valaki? Ilyeneket kellene megmagyarázni, ennek a kétkapusnak van egyáltalán értelme? Értelme nincs, de…. De ne most mondd el, majd este, ha átmegyek, most rohanok, a barátomnak meccse lesz, és előtte akar velem talizni… Most így mondják, hogy talizni. Mekkora idióta egy szó ez. Remélem, ez a barátom-gyerek nem olyan, mint a Bajsz szomszédja volt, aki egyszerre két kapura játszott. Mint én is egy kis ideig, ezt akartam volna neki épp elmondani a telefonban: helyzet volt, kis híján becsúszott, de elmúlt a pillanat. Nem tudom visszacsinálni, mint ahogy azt sem, hogy amikor a Liza anyját megismertem, már volt egy feleségem, meg két gyerekem is. Most elmondhattam volna neki az egészet, már régen el kellett volna, de magától ilyet hogy kezd el az ember, sehogy. Most meg lehetett volna csinálni, feladta a labdát, én meg szépen leveszem, és egyúttal elmondódik ez is… most úgy érzem, ment volna, de lefújta, épp amikor belekezdtem. Ha készülök rá, nem tudom megcsinálni, este nem fog menni, szemtől szemben, hátvéd nélkül, hogy elmondjam az egészet, Marival, mindennel. Lehet, hogy még nem is kellene, vagy nem így, nem hazai pályán. Talán majd egyszer, talán a Pistinél.

Elindultam Pistihez, mielőtt még Liza hazaérhetett volna és újrakezdi a szólásmondásokkal. Ha holnap nem kérdez rá egész nap, nyertem egy hetet.

A villamosmegállóban Janka állt, pont úgy nézett ki, mint a ballagási képén, amit pár éve küldött a munkahelyemre, tiszta olyan volt, csak más színűre festette a haját. Meglepődtem, ő úgy tűnt, örül, legalábbis jókedvű. Kérdeztem, megvan-e még a Willie, jobb nem jutott hirtelen eszembe. Megvolt. Azt mondta, épp ráér, beszélgetni is akart. Pistihez mégse vihettem, beültünk egy cukrászdába. Azt hittem, haragszik majd, de nem, azt mondta, érti ő, elég nagy volt akkor is, most meg pláne, a házasság az nem mindig barátságos mérkőzés, tudja ő, meg hogy ő akart volna jönni hozzám, csak anya miatt, de ne is beszéljünk róla, inkább ami azóta történt, és dőlt belőle a szó. Egy utazási irodánál van, most is onnan jön, nagy a forgalmuk, jön a nyár, meg, ugye, csomóan a vébére is utaznának. Láttál te egyetlen vébét is, persze, még tizenévesen, nevet, tömi a krémest, mint amikor kicsi volt. Egyszer végignéztem majdnem az egész vébét, majdnem az összes meccset! A helyes focistákat lesték a Judit barátnőjével. Na és melyikek voltak a helyesek, emlékszel még, mondjuk, az olaszok, azok voltak. Tett is képeket a falra, a rockerek meg a színésznők mellé, kit is, az olaszoktól Gianninit, például, miért nem inkább Baggiót, neki ezerszer jobb volt a rúgótechnikája, lehet, de fejre nem volt olyan jó. Fejre, ja, persze, ő arra gondol, hogyan nézett ki szerinte, az akkori szerinte. Mondjuk, nekem eszembe nem jutna egy focistának mást nézni a fején, mint ahogy a labdát éri vele. És anyád, engedte simán a képeket? Persze, csak azt utálta előre, hogy a cellux nyoma majd egyszer tíz év múlva ottmarad a tapétán, amikor elenged a ragasztó. Ez igaz, a Pisti ajtaján is látszik halványan a számok helye. Magáról a futballról nemigen beszéltek az anyjával, de annyit egyszer mégis, hogy a Mari leszarja az összes koncentráló kapust egytől egyig, neki ugyan ne kérőddzön folyton a képébe a lánya a rágóval. Na, és maradt-e a ragasztó a falon, cinkosan néz, maradt hát, meg egy-két megsárgult hátterű olasz még ma is bírja. Az olaszok akkor eljutottak a bronzmeccsig, de azt már nem látta a Janka, aznap házibuliba is hívták, fontos házibuliba, ahol valódi, élő srácok voltak, nem focista-poszterek. És anyád elengedett, csak így, hát persze, még erősebb helyekre is, például a Depeche Mode-koncertre, de az pár évvel később volt, hol is, azon a bazinagy focipályán, tudod. Nesze neked Népstadion. A húgáról is kérdezem, a Zsuzsiról. A Zsuzsi, az reménytelen, mondja. Vagy egy tucat fiút dobott azért, mert az illető kicsit vagy nagyon szerette a focit. Azt mondta, szó se lehet róla, hogy őt egy pasi azért rázza le, mert meccset játszik, meccset néz vagy a meccset rágják utólag a haverjaikkal félrészegen. Ezt nem hangoztatta sűrűn, inkább csendben szelektálta a pasikat. Aki focigyanús volt, egy mozi vagy egy kávé után repült. Megvoltak a női taktikái, hogyan terelgesse úgy a témát, hogy a jelöltek mihamarabb gyanútlanul színt valljanak a fociról, lelepleződjenek, és mielőtt felocsúdnának... Nagy részük már az előselejtező kezdetén a pálya szélén találta magát. Aztán egyszer hazaállított a Zsuzsi, hogy kész, hogy rátalált a Botondra. Az volt a logikája, hogy ha a bölcsészkarról választ fiút, azzal nem lőhet mellé. Azt mondta, akit olyan mélyenszántóan érdekel a kultúra meg a művészet, verbálisan is meg vizuálisan is, hogy egyszerre legalább öt könyvet olvas, és sorra járja az artmozikat, szinte csak azért jön ki belőlük, hogy újabb doboz cigit vegyen vagy gyűröttebbre cserélje a focizni százszázalékosan kényelmetlen fekete garbóját, aztán gyorsan beüljön valami esztétikus irodalomszemináriumra vagy mire, az a pocak biztos nem fog neki a labdarúgásra hivatkozni semmilyen összefüggésben. Hát nem röhej, kérdezte Janka, közben segített sms-t küldeni Lizának, ne aggódjon, mindjárt indulok, én nem értek ezekhez a vacak mobilokhoz, persze, Liza rég aludt, mire hazaértem, az én kanapémon dőlt ki, térfélcserével jobb híján én meg az ő díványán nyomorogtam végig az éjszakát, ébren, és azon gondolkoztam, amiről beszélnünk kellene, de nem megy, a Jankáról meg a Zsuzsiról, meg hogy alig egy órája mondtam épp a Jankának: de, ez tényleg röhej. Visszafelé a villamoson. 

Nem kellett egyébként három hét, magától borult a focimentes világkép a Zsuzsinál, tűzőgépet keresett a fiúja asztalán, közben megtalálta a Régi idők fociját dévédén. Ezen úgy kiakadt, hogy jobban megnézte a könyveket is, azokat, amiket költözésnél is megnézhetett volna, ha nem fél, hogy lepattog a körömlakkja és segít pakolni a Botondnak, megspórolhatta volna az egész cirkuszt, de csak most nézte meg, mi több, beléjük is olvasott. Eddig fogalma sem volt róla, mert a gimiben nem tanították, hogy egy ideje a magyar irodalom egy része úgy bele van ágyazva a focikontextusba, hogy maga Puskás Öcsi sem tudná kilőni onnan, ha egyáltalán akarná. Botond hazaért, Zsuzsi üvöltött, mintha legalábbis négy kiló heroinra bukkant volna egy vagon lovaspornó alatt. A főbérlő hallotta az egészet, ő hívott engem, majdnem egyenesben közvetített. Én voltam megadva szülői elérhetőségnek, miért nem az anyja, az is, hogy engedi, ne otthon lakjon a Zsuzsi, mikor alig tizennyolc, augusztusban tölti. Azt hittem, néha ott alszik a srácnál, vagy ilyesmi, ma már így szokták a lányok, ha fixen a barátjukkal, akkor nem is kurvázza le őket senki, de hogy ott is lakik, ez nem kispályás. Elhatárolódtam az ügytől a telefonban, nem én neveltem a Zsuzsit, még ha a látszat ez ellen szól is, bár ha én nevelem, az se biztos, hogy jobban sikerül, mindenesetre ő még focimeccsen se volt velem, a meccsről jutott eszébe a főbérlőnek, milyen csúnyán kikapott tegnap a Milan. Itt tartottunk, mikor le kellett tennem, a Mari hívott közben, ezer éve nem hívott, most egyből belesípolt kettesével a vonalba, épp mikor a hosszabbításról kezdtük volna, de valamit elnyomtam a mobilon, amitől konferencia-beszélgetés lettünk, szóval a főbérlő a Zsuzsi után most a Marit is végighallotta, hogy attól még, hogy hozzám költözik a gyerek, a tartásdíjat ne gondoljam, hogy nem kell tovább fizetnem. Mit csinál a gyerek, és melyik is, kérdeztem volna, de addigra lecsapta. Mellékesen miből, két hete kirúgtak, az áramot holnap kapcsolják ki. Még jó, hogy a Liza nem jön ezen a hétvégén, az anyjával meg annak az új pasijával, aki futballedző, Hévízre mennek nyugágyat venni, de minek, aztán meglátogatják az utánpótlást az edzőtáborban.

Átmentem Pistihez, zárva volt, de beengedett, épp vacsorázott, és a Barátokköztöt nézte. Vagy kétszázötven részről lemaradtam, főleg meccsek miatt, úgy tűnik, nem történt közben szinte semmi, csak a Miklós megint újabb lakásba költözött a saját házukon belül. Fogadást kötöttünk, ki emlékszik pontosabban, mikor mutattak bármi focit ebben a sorozatban. Pisti felírja a tippet a söralátétre, reklámgolyóstollal, én is az enyémet, nézem a holdat, a bolygókat, a valószerűtlenül fekete égen a valószerűtlen fekete lyukakat az ablakon át, amíg várjuk Bajsz ébredését a sarokban, hogy összesítse a tippeket. Azt a kettőt, mind.

Vissza a tetejére