Ön

Önző mindenki.

Én is az vagyok.

Hasítottbőr-díványon ülök legbelül,

Pedig a puccos bőrgarnitúrát elvből utálom.

De hogyha egyszer kényelmes, édes Istenem!

CD-lejátszón saját gondolataimat hallgatom.

Olykor felhívom magamat mobilon.

Hosszan beszélünk, unom én is meg én is,

minden közös témánk kiakasztó.

Fejemen törhetetlen bukósisak,

lepattogzanak róla a tekintetek,

az érintéseket nem érzem,

s ha csákánnyal ütnek is,

vigyorgok, mint a tejbetök.

Mint szumó-birkózót, úgy kipárnáz a háj,

melyben elfullad minden ellenséges indulat,

minden közeledési szándék.

Díványon hemperegve csámcsogok csipszemen,

a csatornákat váltogatom.

Előbb még harisnyás-cipellős lábbal,

Háromszögletű kalapban gondolán ringatóztam,

valami ifjú hölgyet bontogattam

ruhái bonyolult zsinórzatából,

most egy szétlőtt falú ház romjai közt

kúszom és hűvös közönnyel, egyenként

vadászom le az ellenség zsoldosait,

majd pomádés bajusszal, enyhe fintorral hajlok

a műtőasztalra szárnyaszegett legyezőként lapuló

agyvelőmetszet fölé, mely nekem,

csakis nekem árul el mindent,

de már jön is a szélről a beadás,

mellkasomon csatakos királykék-gránátvörös mez,

parádés labdakezelés, a védők leperegnek rólam,

laza bokamozdulat, léhán löttyen a háló.

Állok az ünneplő karéj közepén, arcom az égre

emelve, játékostársaim őrült lendülettel rohannak

felém, hogy ölelésükben eltemessenek,

hogy szétnyúzzanak elevenen, de a hangorkán

szortyogó betonként köt meg körülöttem, kipárnáz

soha senki nem ér oda hozzám,

állok magasba emelt kézzel,

az önzés szobra.

Vissza a tetejére