Ez négy dolog. Így együtt. Van ilyen ugyanis, hogy írók futballcsapata – az Eső szervezésében 2001. április 8-án a szolnoki Tiszaliget Sportcsarnokban is játszottunk –, létezik tehát: de hogyan létezhet? Hát úgy, ahogy, némi képtelenség és önellentmondás, mégis, noha nem nagyon lehetne lennie, van. Kisebb csoda, az írók nem csapatjátékosok. Az irodalom lobbiképessége alig értékelhető, einzelgängerek mozognak a pályán, falkát elhagyó magányos farkasok satöbbi. Magányos Farkas Zsolt. Magányos Hamvai magányos Egressyvel. Magányos-barátságos Balázs Attila, magányos, de barátkozós Takáts Józsi, kedélybarátságosan magánykodó Darvasi. Alapban magányos Garaczi. Gyárilag magányos Wirth Imre, magányos a négyzeten Gazdag Jóska, magányosan intézkedő Zilahy, magányos(san nem szívesen sörözgető) Sajó. Különb-s-különb főnökfélék, mint Gyurgyák, Kőrösi, Ágoston, ez a legmagányosabb stratégia. Végtelenül szelídbatátságos változatban Mélyi Jóska. Persze túlzok, sőt most egy halványkerek nagytörténetet meséltem el pár mondatban, és az ördögien érdekes a részletekben bujkál, mégis, végül is így áll össze: nemigen állunk össze. Igazi csapatsportolók minden magánnyomulást simán félretesznek közösügyi kérdésekben, legnagyobb színészek, rendezők, énekesek és táncosok csinálják, darálnak lobbiügyben, valóban potens, itthoni agyonismert és/vagy külföldi sztárcsapatokhoz igazolt nagymenő írók horizontjába se kerül, hogy szaktársaikért bármi is teendő. A jobbak legalább olvasnak, akad, aki tényleg olvas, tehát nem igaz, hogy írók nem olvassák egymást, és így az sem az egész igazság, hogy semmit sem tesznek, az odafigyelés (a leg)komoly(abb) tett. No meg a foci. Nyugi, dagi, nem?, csak a foci van a világon. 1995. szeptember 15-én egy dél-franciaországi, Die nevű kisváros irodalmi találkozóján megkérdezte tőlem egy nagyon kedves holland szervező, nincs-e kedvem kosárlabdázni. Nem volt, de megbeszéltük, hogy a következő évben meghív futballozó magyar írókat, játsszanak az összes többivel. Azóta van íróválogatott. Szerintem. Számomra. 1996. szeptember 23-án volt az első meccs, 10-2-re győztünk, akkor még Esterházy is bőven játszott, Garaczi, Farkas Zsolt, Zeke Gyula, az ellenfelek között Viktor Jerofejev és Jevgenyin Popov. Pályán minden egészen más. Annyiban, hogy elmarad a sóder és púder, mindenkiről kiderül minden, nagyon, szinte bántóan kijön, ki milyen ember. Irodalomkritikusoknak ajánlom, nézzenek írókat focizni. Lelkes olvasóknak meg nem ajánlom. Jerofejev szerint a 10-2-ben rejlett némi magyar frusztráció, hát, rejlett. Viszont annyiban meg téved, hogy focinál nem úgy van, nehéz – csak profiknak megy, viszont nekik minden megy, ezért oly tökéletes(en unalmas néha) a legtökéletesebb meccs is –, hogy leálljanak. Ha leállsz, meghalsz, ez háború, ha csak kicsit visszaveszel is, megölöd a futballt. 2009. május 18-án Bécsben, a Wiener SC pályáján játszottunk az osztrák írók ellen. Most nevek jönnek, és bár szeretném, ha, ám nem fontos végigolvasni. Nézd legott sormintának, s szórakoztatni fog az, hogy Martin Amanshauser, Georg Bydlinsky, Franzobel, Christian Futscher, Daniel Glattauer, Walter Grond, Egyd Gstättner, Michael Hansel, Arnulf Knafl, Wolfgang Kühn, Christoph Mauz, Robert Menasse, Christian Nothegger, Amir P. Peymann, Reinhard Prenn, Gerhard Ruiss, Thomas Schafferer, Thomas Schuster, Günter Stocker, Jan Zenker. Én is csak néhányukat ismerem, Menassét és Schmatz Ferdinandot, ám az egész épp ezért lenne: az irodalomért. Ezt most nem részletezem, viszont 8:2 lett ide, és már az ötödik gól után kezdtük mondogatni egymásnak, hogy le kéne állni. De nem vagyunk profik, nemigen álltunk. No meg egy jogtalan 11-es (Darvasi kivédte), és Farkas Zsoltnak eltörték a könyökét, így nehéz abbahagyni. A Wiener SC ma valamelyik alacsonyabb osztályban játszik, pedig itt valaha 7:0-ra verték agyon a Fiorentinát, ezek szerint, csak úgy mellékesen, ők se tudtak megállni. Az irodalmi focizás két, látszólag a másiknak még csak köszönni sem bíró diskurzust mutat be egymásnak. Olyanok terébe vonja az irodalmat, akik amúgy nincsenek abban a helyzetben, hogy ezzel kezdhessenek valami. Ez engem szórakoztat. Zavarba is ejt. Amikor 1995-ben egy berlini sokadligás csapatban fociztam, nagyon szórakoztatott – és persze zavarba is hozott –, ahogy a csapattársaim próbáltak valamit kezdeni azzal, hogy én tulajdonképpen mivel is foglalkozom. Sosem felejtem el az Effe becenevű, a pályán amúgy hallatlan nagyképű kelet-berlini munkanélküli prolifiút, ahogy sörözésnél közli velem barátságosan, hogy ő már olvasott Dosztojevszkijt is. Bécs után Berlinben játszottunk a Kleine Hamburgerstrasse műfüves pályáján német írók ellen, 0:0 lett (mert minden helyzetet kihagytunk), újabb sorminta, Ostermayer, Thomas Brussig, Ronald Rengg, Jörg Schieke, Jochen Schmidt, Tobias Hülswitt, Simon Roloff, Wolfgang Herrndorf, Klaus Cäsar Zehrer, Jan Brandt, Andreas Merkel, Moritz Rinke, Ingo Metzmacher, Florian Werner ellen. A következő névsor viszont igazán nem sormintaként zárja ezt a szöveget: Balázs Attila, Darvasi László, Ágoston Zoltán, M. Nagy Miklós, Szabó László Zsolt, Mélyi József, Wirth Imre, Bíró László, Takáts József, Garaczi László, Gyurgyák János, Kőrösi Zoltán, Hamvai Kornél, Sajó László, Farkas Zsolt, Zilahy Péter.