A gömbbel táncoló

Vízió Soosur Georgius rajzai nyomán

Emlékszem egy kisfiúra, sok éve volt, azt hiszem, 1974-ben. Ma is látom magam előtt, amint egy félbehagyott épülő ház betonfödémjén ül a lábát lógatva, úgy öt méter magasban. Tikkasztóan meleg nyári délelőtt van, a szélcsendben levél sem rezdül, és a fákon túlról, a folyópart irányából közeledő zsivaj és vízcsobogás, egy másik világ hangjai, illedelmesen eltompulva letáboroznak félúton. A szomszéd telken bográcsban babgulyás rotyog, mellette a kerti asztalnál három fürdőnadrágos férfi. Egyikük időnként feláll, a bográcshoz lép, és lassan, hozzáértőn belekavar. Azután megmeríti a fakanalat, a szájához emelve hosszasan fújja, majd tekintetét a távoli fákra függesztve elmélyülten beleszürcsöl. A többiek ezalatt az arcát figyelik, majd amikor apró csettintés kíséretében bólint egyet, megnyugodva visszafordulnak. Az asztal végén kis hordozható tévékészülék, csápként meredő antennával. A németországi focivébé előző napi elődöntőjének ismétlése megy, azt nézik éppen. A kisfiú már egy órája ül a forrósodó betonon, és szappanbuborékokat ereget. Nézem, ahogy óvatosan belemeríti a fúvókarikát a folyadékba. Az arca felelősségteljes, komoly. Szájához emeli a kezét, mély lélegzetet vesz, és behunyt szemmel, gyengéden, hosszan fújni kezd. A bogrács felől terjengő illat egy pillanatra megtorpan, a melegtől vibráló levegő mintha megdermedne, és a hangok is elcsitulnak, amint a szivárványtestű, remegő, apró burok útra indul. Akkor a fiú kinyitja a szemét, tekintetével féltve követi a buborékot, és közben beszélni kezd.

Van egy kérdés, a megértés szándékának talán legfontosabb kérdése, amit a tudásunk zálogának tekintünk, és amelyet mindig és újra ugyanúgy teszünk fel. Akkor is, ha kimondjuk, és akkor is, ha csak gondolatban fogalmazzuk meg. Így hangzik: Hogyan jött létre? Más formái is vannak, például: Miként keletkezett? Miből alakult, hogyan fejlődött ki? Hogyan fejlődött ki a beszéd, a munka, a város, a tudomány, a világegyetem, az élet, az ember? Íme, a mai tudás záloga. Hiszen hogyan is lehetne a világ dolgaira másként tekinteni, mint egy folyamatos, dicsőséges fejlődés eredményeire, amikor ma szemmel láthatóan minden sokkal nagyobb, erősebb, gyorsabb, kényelmesebb és legfőképpen sokkal több, mint régen? Mi más is lehetne az ember célja, mint hogy a kor szülöttéhez illőn életét büszkeségtől dagadó kebellel a növekvő pályára állított világ növekedése növelésének szolgálatába állítsa? Miként érezhetjük, hogy a lehető legteljesebb ismerettel rendelkezünk valamiről, ha nem úgy, hogy a legújabb könyveket olvassuk, a legfrissebb kiadványokat böngésszük, kizárólag a legújabb tudományos eredményeket figyeljük, naponta több órát töltünk a világhálón, és egyáltalán, mindent megteszünk azért, hogy naprakész információkhoz jussunk minél nagyobb mennyiségben, trendekről és irányzatokról, új szellemi áramlatokról, technológiákról, szoftverekről és hardverekről, üvegházhatásról és tőzsdéről, autókról, űrszondákról és egészséges életmódról, a terrorizmus elleni harcról és plasztikai műtétekről, GDP-ről, GPS-ről, HTM-ről, CDU-ról és LMP-ről, ATM-ről, CIA-ról, KGB-ről és ÁVH-ról és CSI-ról és NCIS-ről és SZJA-ról és PSZÁF-ről és RGB-ről és CMYK-ról és DNS-ről és ADSL-ről és USB-ről és VHS-ről és IP-ről és WIFI-ről és BM-ről és NFÜ-ről és HD-ről és BMW-ről és OKM-ről és FAQ-ról és TV- paprikáról és a fenntartható fejlődésről, Lionel Messi átigazolásáról és a játékelmélet alkalmazásáról a közgazdaság-tudományban. Alaposak vagyunk, és mélyrehatóan foglalkozunk a részletekkel, igen, részleteiben kell megismerni minden dolgot, mert akkor tudni fogjuk, hogyan jött létre, a részekből hogyan állt össze egésszé, hogyan fejlődött ki, és akkor tudni fogjuk, hogyan működik, és azt is tudni fogjuk, hogyan működhet még sokkal hatékonyabban, erősebben, gyorsabban, és így mi is szebbek, erősebbek és hatékonyabbak leszünk, évről évre, napról napra, percről percre, egyre gyorsabban, egyre rövidebb idő alatt, hiszen briliáns elméink már ki is számították és vizsgálják az idő dilatációját és a hosszúság kontrakcióját, és még rengeteg dolgot kiszámítottak a Nagy Bummról és Nagy Reccsről és Nagy Zuttyról és Nagy Brrr-ről, és ezek végtelenül fontosak, mindenki láthatja, vagy ha nem látja, hát legalább számolja ki, és aztán az eredményt gyorsan hozza nyilvánosságra, mert a nyilvánosság a legfontosabb, kürtölje világgá az adatokat, az segít, hogy még gyorsabbak legyünk, olyan gyorsak legyünk, hogy senki se érhessen utol, ne érhessen utol a gazdasági válság, a gonosz földön kívüliek, a betegség és az APEH.

Lehetőleg a halál se érjen utol.

A fejlődés talán ezt is elhozza nekünk.

De feltette valaki azt a kérdést, hogy hogyan fejlődött ki a halál?

A buborék sziporkázva alászállt, néhányszor megtáncoltatta ruganyos testét a föld fölött, majd egy fűszál hegyén szétfakadva köddé vált. Babgulyás illata érkezik, és hangok erősödnek. Hosszú labda, Rivelino  lódul meg a bal oldalon, Kroll üldözi, de Rivelino nagyon gyors, Rivelino nagyon gyors, vajon utoléri-e, lássuk, vajon utoléri-e… kint van a labda. A babgulyás újra rohamoz, gyerekek, asztalhoz, kész az ebéd!

És hogyan fejlődött ki a játék? És a labda? Mi a labda? Egy tárgy, bőrből vagy gumiból, ennyi. Dehogy ennyi! Mennyi ujjongás, diadal, büszke tekintet, mennyi könny és erőfeszítés és lemondás és gyönyörű mozdulat és a pillanat, amiben mindez benne van, ez a labda. A labda a játék maga. De még ennél is több. Hogyan? Úgy, ahogy a játék akkor valódi, ha több mint játék. Ha egyszerre könnyed és mély, rugalmas és szilárd, szigorúan rendezett és szertelenül szabad, megtervezett és spontán, felhőtlenül vidám és halálosan komoly. Mindenbe belebújik, és mindent magába olvaszt. A közönyből szenvedélyt csihol, a haragból együttérzést, alázattá változtatja a gőgöt, az irigységet tetterővé, a mohóságot mértékletességgé, az elvakult indulatot pedig bölcs belátássá alakítja. A játéknak köszönhetjük, hogy egyszerre lehetünk elszenvedői, végrehajtói és szemlélői saját életünknek. Száguldhatunk vad kalandokba, tudós elmét csiszolhatunk magunknak, lángra lobbanhatunk múzsák csókjától, és elhamvadhatunk tiltott ölelésekben, mert ha túlságosan kifulladtunk, a jó öreg edző figyelmeztet: Pihenj már, holnap is bele kell halnod valamibe!

A jó játékos mindent tud. Nem méricskél, nem elemez, és nem tervez. Éspedig nem azért, mert nincs rá szüksége, hanem azért, mert a játékterv már készen áll, és ezt a jó játékos tudja. És még valamit tud. Azt, hogy a terv pillanatról pillanatra fogja felfedni magát előtte, és neki nincs más dolga, minthogy éber legyen, és ezért a jó játékos nem fél, mert tudja az egyetlen dolgot, amit tudnia kell. Azt, hogy mindig mindent tudni fog.

Íme, a játék, és íme, a terv, aki hallja, értse meg.

Íme, a labda, a partvonalról be középre, Neeskens kapja, káprázatos levétel, ez nagyon veszélyes lehet… szöglet. A babgulyás már a tányérokban. Újabb szappanbuborék kel útra, az elszakadás lendületétől hajtva néhányszor rugózva alakot vált, végül egy felszálló, enyhe légáramban remegve megáll, és akkor ott lebeg minden forma legtökéletesebbike: a gömb.

A fiú tovább beszél

            Amikor behunyom a szemem, és a beszívott levegőt lassan és egyenletesen kieresztem, olyanná válok, mint a szappanbuborék. Előbb figyelek, azt figyelem, hogy semmire se figyelek. Aztán nőni kezdek. Egyre csak tágulok egy hatalmas lehelettől, valami szent izgatottság remeg mindenütt, ahogy lassan magamba olvasztom a külvilágot. Az illatokkal kezdem. Addig tágulok, amíg egyszerre mind bennem vannak mindenütt, és rögtön utána következnek a hangok, már ők is belül vannak, az összes hang belül szól, különböző irányokból és végtelen távolságból közelről, mindegyik itt van, és külön beszél, a vízcsobogás is, a  lombok, meg a vonat is beszél az erdőn túl, a város alatt, és közben a testem átszivárog a betonba, átjárja a falakat és oszlopokat, le a földbe, és onnan szét, a szélrózsa minden irányába, hegyekbe, tengerekbe és felhőkbe. Most már kinyithatom a szemem. Amit látok, az én vagyok.

Ez a gömb.

Aztán lentről: Góól! Mekkora gól! A kisfiú felpattan, zsebre vágja a szappanos dobozkát, leszalad a lépcsőn, át a szomszédos telekre, hogy láthassa az ismétlést lassítva. A tányérban a babgulyás még meleg.

Tétován felbaktattam a lépcsőn a félkész épületre, oda, ahol az átforrósodott betonfödémen a kisfiú ült az imént. Néhány papírlapot találtam szétszórva, érdekes rajzokkal. Megmutatom őket.

Már távolodtam, amikor harsány férfihang ért utol.

Hogy ennek milyen gömbérzéke van, ez elképesztő! Úgy bánik a labdával, mint egy isten!

Megálltam egy pillanatra, és visszanéztem. A szivárványszínű gömb még ott lebegett a levegőben.

Van még, aki azt hiszi, hogy a kereket feltalálták?

Vissza a tetejére