Távkapcsolós futball

Az a nagy helyzet, hogy én életem első tizenkét-tizenhárom esztendejét futball nélkül töltöttem el. Tudtam, hogy létezik ilyesmi, és mivel láttam apám eltorzult vonásait meccsnézés közben, továbbá rendre megborzongtam attól a kirobbanó vehemenciától, amellyel a fotel karfáját csapkodta, arról is volt már viszonylag korán némi fogalmam, hogy meglehetős indulatokkal jár. Ám az én világomtól sokáig igen távol esett. Ha a többiek délutánonként nekiláttak futballozni, általában kerestem magamnak más elfoglaltságot, vagy legföljebb ácsorogtam a pályának csúfolt lebetonozott vaskalitka szélén, s néztem, ahogy kergetik a labdát, és közben azt kiabálják, hogy „Nyilasi!”, „Törőcsik!” – majd kis idő elteltével meguntam, és hazamentem. Annyiban foglalkoztatott ideig-óráig valamelyest, hogy  amikor divatba jöttek a focimezek, és sokan olyan színes pólóban jártak le a játszótérre, amelynek a hátára gyárilag egy nagy számot nyomtak (hol volt ez még a manapság majdnem minden sportboltban kapható, az igazihoz megszólalásig hasonló szurkolói mezektől!), én se akartam lemaradni, így hát addig rágtam anyám fülét, mígnem ő egy teljesen fehér póló hátuljára piros cérnával ráhímezett egy 11-es számot, az elejére pedig egy labdát. Azért pirossal, mivel apám évtizedek óta a Honvédnak szurkolt, és logikus volt, hogy egyszer, egy egyelőre fölmérhetetlen messzeségben lévő távoli jövőben majd én is ezt örököljem. Sőt, miután apámat kifaggatta, hogy ki játszik a Honvédban 11-es számmal, anyám a számozás fölé azt is odahímezte (emígyen, demokratikusan), hogy „Eszterházi”. Evvel jócskán megelőzte a korát, mivel akkor még nem volt szokás kiírni a mezre a játékos nevét.

            Aztán persze én se tudtam kimaradni belőle. Közeledett a mexikói labdarúgó-világbajnokság (ma már ezt a szót se nagyon használják, azt mondják helyette, hogy „focivébé”), és a magyar válogatott remélt jó szereplése az addiginál is erősebben a figyelem középpontjába állította a futballt, amit immáron én se kerülhettem meg. Azonban későn eszméltem. Iszonyatos mértékű volt a lemaradásom a többiekhez képest, és ezt nem is bírtam behozni soha. Cselezni például egyáltalán nem tudtam, és rendre megettem a legegyszerűbb trükköket is. De mert a Videoton csapata az UEFA-kupában egészen a döntőig menetelt, a magyar nemzeti tizenegy pedig legyőzte a hollandokat, az osztrákokat, a nyugatnémeteket és a brazilokat, már én is nagyon akartam focizni. Ám sajnos a tudásom nem gyarapodott párhuzamosan az akaratommal. Technikai hiányosságaimat elszántsággal igyekeztem pótolni, de ez se bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy amikor testnevelésórákon vagy délutánonként a játszótéren csapatokat kellett alakítani, engem ne az utolsók között, fanyalogva válasszanak.

            Mivel konkrétan futballozni nem tudtam, a szurkolásban igyekeztem kiélni ebbéli energiáimat. Egy nyaralás során Siófokon láttam először az ott vendégszereplő, éppen (egyik) fénykorát élő Honvédot, és onnantól fogva nem volt megállás: én, aki azelőtt látni se bírtam ilyesmit, meccsközvetítések alkalmával a tévéhez tapadtam, és ennek megfelelően alakítottam a programjaimat. Azonban ez sem volt elég. Folyamatosan apám fülét rágtam, és igyekeztem minden alkalmat megragadni, hogy élőben is láthassam az imádott csapatot – például azt kértem a születésnapomra, hogy menjünk föl Kispestre, és nézzük meg a Honvéd soron következő mérkőzését. Egy idő után már nem kellett a kíséret sem, a szüleim akként ítélték meg, hogy egyedül is le tudom a dolgot bonyolítani; így már gimnazistaként viszonylag gyakori programjaim közé tartozott a szombati vonatozás és meccslátogatás. Aztán amikor egyetemistaként fölkerültem Budapestre, a dolog lényegesen egyszerűsödött. Még rendre eltévedtem a fővárosban, nem tudtam, mi merre van, folyton elveszettnek éreztem magam, de Kispestet és a Bozsik-stadion környékét ismerősként üdvözölhettem. Arrafelé a honvágy kellős közepén is otthon éreztem magam.

            Akkor is mentem, avagy megyek, amikor épp azt a meccset adja a tévé. A futball ugyanis nem csupán a labda pattogásából áll. Ahhoz a lelátó semmihez sem hasonlítható aurája is hozzátartozik. Voltam mérkőzésen szakadó hóban és esőben éppúgy, mint nyáron betonkatlanná változott stadionban. A mindent meghatározó siófoki élmény óta időközben negyedszázad elszaladt, és nálunk mostanra jószerivel csupán a lelátó maradt a futballból. Az érzés, a hangulat, a „fíling”… látni a csapatok kivonulását, a melegítést, az edzők reakcióit, a kispadon történteket, és mindezt megbeszélni a körülöttünk ülő ismeretlenekkel, akik kétszer negyvenöt perc erejéig a bizalmas jó barátainkká válnak.

            „A szerelem nagyon nagy dolog. Szerelmesnek lenni kiváltságos, kegyelmi állapot. Mindazonáltal mai napság a magyar futball szerelmesének lenni – ez olyan fokon nevetséges valami, olyannyira nélkülöz mindenféle nagyságot, formátumot, valóságosságot, hogy már-már kétségbe kéne vonni az ilyesmi létezését is. (Noha valami szerelmesének lenni lehetséges a valami nélkül is…)” – írja Esterházy Péter. (Akinek a nevével egy könyv hófehér borítóján találkoztam először, a Balaton partján. A könyvet anyám olvasta, és a címe fölöttébb megdöbbentett: Ki szavatol a lady biztonságáért? A szerző viszont ismerősnek tűnt – nem föltétlen a történelemórákról, sokkal inkább a piros cérnával hímzett, 11-es számú fehér pólóról.) Na igen. Csakhogy a szerelmet olykor pótolni is lehet. Legalábbis ezt hisszük, és cselekszünk gyakran eszerint.

Van a rokonságban egy srác, nagyjából annyi idős, amennyi én voltam akkor, amikor talpig pirosba öltözve ordítottam-énekeltem a többiekkel együtt a lelátón, hogy „Honvéd nyeri ezt a bajnokságot / Fodor Imre a gólkirályságot / Sallai az év labdarúgója…” et cetera, et cetera. Futballimádónak vallja magát, dacára annak, hogy még soha nem szívta be magába a stadion levegőjét. Mindent tud a Realról, a Bayernről, az Interről és persze a mesebeli hősökről is, Messitől kezdve Raúlon át Beckhamig. Van miből tájékozódnia: egyrészt ott az internet, másrészt a megannyi sportcsatorna, amelyeken nonstop meccseket adnak. (Nekünk annak idején csak a Labdarúgás és a Képes Sport jutott a betevő sportnapilap mellett.) A magyar futballt egyetlen kézlegyintéssel intézi el. A múltkor javasoltam neki, hogy ha már úgyis Székesfehérváron tölti középiskolás napjait, menjen el a Sóstói Stadionba, nézze meg a Videotont: lehet, hogy történetében először bajnokságot fog nyerni, ráadásul az a Mezey az edzője (immáron jócskám megőszülve, de jottányit sem kevesebb tudással), akinek a válogatottja miatt huszonöt évvel ezelőtt futballrajongó lettem. Nem – felelte –, szó se lehet róla. Ő nem fecsérli ilyesmire az idejét. Különben is, neki van hol meccseket néznie. Ráadásul tévében sokkal jobb, mint élőben: megismétlik a gólokat, a helyzeteket, mindent pontosan megmutatnak többször is, az ember nem marad le semmiről.

            – Honnét tudod, hogy jobb tévében, amikor még nem is voltál meccsen soha? – kérdeztem, remélvén, hogy bogarat ültetek a fülébe.

            – Egyszerű logika – válaszolta a kamaszok megkapó magabiztosságával. – Ha kint vagy a lelátón, csak egyszer nézheted meg a gólt, ráadásul lehet, hogy olyan helyen ülsz, ahonnét nem is látod rendesen. A tévével ilyen veszély nem fenyeget. Amúgy meg minek bámuljam ezt az ócska magyar focit, amikor nézhetem a Bayernt is, ahogy éppen BL-t nyer.

            Az ítélet megfellebbezhetetlen. A srác nincs egyedül. A magyarországi futballrajongók változatlanul népes táborában immáron minden bizonnyal többségben vannak azok, akik a tévét és a kényelmes kanapét választják a rideg és olykor hideg, olykor elviselhetetlenül meleg stadionszékek helyett. (Pedig ma már székek is vannak!) S persze a már életükben mesterségesen legendafigurákká épített-faragott nemzetközi sztárokat a csillagászati költségvetésű klubokkal egyetemben. Ha nincs a szerelemnek valós tárgya, az ember pótlékot keres: internetes pornót és műanyag babákat a hús-vér nő helyett. Felnőtt egy generáció, amely számára a futball helyszíne Madrid, Milánó, München és Liverpool – Kispest, az Üllői út, a Fáy utca, a Megyeri út vagy éppen a Sóstói Stadion helyett. Sőt, a mai harmincasok is inkább a Barcelonát vagy a Fiorentinát választják imádatuk tárgyául, nem a Honvédot vagy a Fradit.

Szóval, az a nagy szomorú helyzet, hogy a futball mifelénk a távkapcsolókba költözött. Ha ennek okait boncolgatni akarnánk, nem volna elég eme folyóirat. Mégis: mi, egyre kevesebben, akik még kijárunk a stadionokba nézni azt, ami vacak, gyönge, minősíthetetlen, de legalább a miénk, továbbra is szeretjük, sőt akarjuk érezni a fű illatát, hallani a stoplik harsanását és a labda pattanását a frissen nyírt gyepen, valamint látni azokat a grimaszokat, szikrázó tekinteteket és gesztusokat, amiket nem mutat a kamera, ám ugyanúgy hozzátartoznak a játékhoz, sőt, ezek tartoznak igazán hozzá, ezek teszik valósággá és emberivé a műanyag, képernyős pótlék helyett. S hisszük, hogy az érzelmeket és a lelki kötődést – az igaz szerelmet – nem pótolja semmi, ellenben (legalábbis szurkolói szemében) a legutolsó kiscsapatot is óriássá teheti.

 

P.S.: Messi különben öt évvel ezelőtt a magyarok ellen, a Puskás-stadionban mutatkozott be az argentin válogatottban, majd kiállították húsz perc után, mivel belekönyökölt Vanczák Vilmosba. Annak pedig már-már karmikus üzenete van, hogy annak idején Maradona is a magyar nemzeti tizenegy ellen volt először válogatott.

Vissza a tetejére