Élni és írni

 

„Környezettanulmány” Benedek Szabolcshoz

 

A sorsunk úgy hozta, hogy – többek között – Benedek Szabolcs „környezete” lettem. Ő meg másokkal együtt az én környezetem lett. Amikor felnevelő városának irodalmi lapja, az ESŐ arra kért, hogy írnék Benedek Szabolcsról, naná, hogy mindjárt azt a kérdést tettem fel magamnak – és nem először! –, hogy mit is jelent A KÖRNYEZET, mert én eddigi életem folyamán általában nem lelkesedtem az úgynevezett irodalmi környezetemért, sőt! Kérdéses tehát, hogy akkor meg milyen környezet akar lenni ez a fickó (Szávai Géza), aki egész életében hárított, és távol tartotta magát a környezetétől?!

*

…Még környezetet sem akartam, mert attól folyamatosan védenem kellett magamat! Hiszen harminckilenc éves koromig körülöttem a „létező szocializmus” tombolt! Az írás lényegében titkos tevékenység volt; nyilvános – megjelentethető és megjelenő – része pedig a hatalmat átejtő és a közönséggel összekacsintó gesztusok retorikája mögött próbált mégiscsak megmaradni – irodalmi műnek!

Többé-kevésbé belenyugodtam abba, hogy átmeneti időben élek, melyben az adott környezeti körülmények között nem lehetséges a regényírás; csak titokban, vagy vázlatokban, részletekben: egy normálisabb korszakra várva.

Aztán jött az 1989-es kelet-európai rendszerváltozás. A változás (addigi) környezeti ártalmaktól szennyezett generációkat talált – úgy tapasztaltam, hogy: teljesen felkészületlenül. A fiókokból sem nagyon kerültek elő titokban elkészült művek, és a következő, máig tartó két évtized is újabb átmeneti időszaknak minősült.

Ebben az elhúzódó átmenetben a „történelmi környezetek ártalmaitól” szenvedő írógenerációk tagjai közül viszonylag kevesen találtak vissza a megkérdőjelezhetetlen igazsághoz: az írás magántevékenység, amelyet nem lehetséges közösségileg, csoportosan űzni.

A fájdalmasan elhúzódó átmeneti korok környezeti ártalmai miatt az utóbbi fél évszázadban (máig!): író az írónak rossz környezetévé vált.

*

…Hogy a környezeti téma közepébe vágjak: igazándiból akkor rettent meg – amúgy igencsak szűk – környezetem, amikor kérlelhetetlenül kijelentettem:

– És az a másik feltétel, hogy élsz legalább negyvenöt évet…

Ekkor kikerekedtek a szemek, és a pillantások erőteljesen kutakodtak a tekintetem mélyén, hogy valamiféle bizonyságot nyerjenek, egyáltalán, normális vagyok-e…

– És negyvenöt éves korodig írnod kell három regényt, de legalábbis három regényértékű könyvet! Hármat!... Na jó, legyen két egészen príma regény és egy esszékötet, amely esszé majd mondjon valamit a gondolkodásodról!

…Történt mindez a rendszerváltozás után, amikor nem csak az derült ki, hogy a diktatúra évtizedeiben nem készültek regények, amelyek kiadásra vártak, bizonyítandó, hogy az író titokban is lehet író, szóval nem csupán az „íróságba vetett hitet és illúziókat” szórta szét a történelem, hanem a szabadnak és piacinak hirdetett új helyzet mindent megengedett, azt is, hogy az irodalom intézményei – kiadók, lapok, terjesztők, könyvesboltok stb. – megszűnjenek. Nemhogy az írói függetlenség, szabadság, hanem az írói lét lehetősége is kérdőjelek alá került (ki képes regényírásból megélni?).

Hát ekkoriban mondtam azt, hogy tegyük fel – és válaszoljuk meg – a legegyszerűbb kérdéseket.

Regényeket akarunk írni? Ebben ki akadályozhat meg? Hiszen diktatúrában – titokban! – is lehetett…volna. A megírt regény megjelentetésének a diktatúrák kora után már csak a piaci elvű kiadó-politika az akadálya.

Hát akkor írjunk regényeket, alapítsunk mű-elvű és szerző-elvű kiadót. Ez volt a válasz az alapkérdésekre.

Néhányadmagammal megalapítottam a PONT Kiadót, eleve több nyelven publikáló intézményként. Hiszen a „szabad” piac csak egy-egy nyelven köt gúzsba – a többnyelvű „piacképesség” tágítja, és nem akadályozza a lehetőségeinket. Mű-elvű és szerzői elvű elkötezelezettségünket e piaci tágasság (el)tűrni kényszerül. Konfliktus helyett konfluxus –  mondtuk, és elindult a CONFLUX nemzetközi (sok nyelvű) programunk.

– Márpedig akinek fordíttatására pénzt költünk, annak legyen legalább három fordítható könyve! – néztem dühösen-következetes szelíd nyugalommal a rám meredő kollégák szemébe.

– Nem teheted meg velem, vagy magaddal, vagy a PONT kiadóval szemben, hogy írsz egy-két jó könyvet, és hirtelen meghalsz, mielőtt megírtad volna a harmadikat! A nemzetközi placcon legalább három könyvvel kell helytállania az ilyen magyar-féle kis nép írójának! – bizonygattam, és ha nagyon kitágultak a szembogarak, akkor megengedően hozzátettem: „Legalábbis alapesetben…” Én pedig a biztonságos alapesetre esküdtem.

– Rendben, ször – mondta Benedek Szabolcs. – Akkor igyekszem, ahogy mondod, legalább negyvenöt évet élni.

Az igyekezetet 2004-ben kezdte.

Azóta is sikeresen folytatja.

A mű- és szerzőelvű kiadói elképzelés a hazugságmentes, józan írói alapállás folyománya, és mint minden, amiben nincs hazugság: sérthet is, bánthat is.

Évekbe telt, amíg megértettem idős barátom, Mészöly Miklós furcsa (sértő!) kijelentését, amelyet elszánt, merengő könyörtelenséggel a (bizonyára kimeredt) szemembe mondott: „Nagyon tisztességes fiú vagy. De vigyázni kellene. Mert néha már karcol.” Amikor ezt a szememre vetette Mészöly Miklós, akkor csak azt éreztem, hogy most meg éppen ő karcol.

Pedig őszintén, kockázatot vállalóan CONFLUX hívő volt, és apai jó barát. De ez egy karcolós korszaka volt az életünknek. Ő már haladt a nyolcvanadik életéve felé, alkotó éveinek java: mögötte, a diktatúra pocsolyájában elsüllyedve.

…És karcoltak a mondatok… Az itt most finoman „környezetnek” mondott világról nem is beszélve, mert az nem karcolt, hanem kaszált, mint a zörgő csontú kaszás. Bár ki tudja – na, ez az: „Ki tudja?!” – mi nő ki a lekaszált (mondjuk növényi) kultúrák nyomán…

Az irodalmi mű hordozója már nem feltétlenül a könyv, és a digitális közegek újfajta jogot teremtenek, amely ejtheti a szerzőt. Mi lesz az írással, művel? Mű- és szerzőelvű kiadói környezetben ki-ki mehet az ideái vagy fixa ideái után. Ha amúgy alapvetően tiszteljük a szerzőt és a művet! Egymás környezeteként. Én szerkesztem Benedek Szabolcsot és a többieket, Benedek Szabolcs szerkeszt engem (és a többieket), és a többiek szerkesztenek stb., stb., miközben szakadatlanul írni kell, és legalább negyvenöt évet kell élni, és ott van még az a sok furának tűnő fixa idea, hogy csak a magaméit említsem, aki nem adom el szerzői jogaimat, más nyelveken csak a PONT-tal közös kiadásban jelenhetnek meg a könyveim, még a Székely Jeruzsálem filmesítési jogát sem adom, amíg a könyv meg nem jelenik egy világnyelven stb., stb., és kerekedik a Benedek Szabolcs szeme, de te úgy jársz el, ahogyan akarsz, mondom neki, persze az a három könyv, meg az a  negyvenöt év, hát az fix…

Így működik ez a környezet, amelynek része vagyok, és amelybe 2004-ben belecsöppent Benedek Szabolcs; így működik a környezetem, amelynek 2004 óta részese Benedek Szabolcs. Gyakran karcol ez a környezet. Túlságosan tisztességes. Mert miközben tudjuk jól, hogy haverok haveri kritikákat írnak egymásról, addig az én környezetem Benedek Szabolcsa oly görcsösen korrekt, hogy csak azután mutatja meg az Aletta bárkája című regényemről írt kritikáját nekem, miután már megjelent az ÉS-ben. És így csak utólag tudom megmondani neki, hogy tényszerűen tévedsz, Ször, mert a könyv tényszerűen nem Aletta naplója, hanem egészen másról szól, és ezt a tényszerű tévedésedet például nem ártott volna megjelenés előtt javítani.

Persze, nem érdekesek a karcolások, sokkal fontosabb lenne tudni itt ebben az átmeneti korban, karcolások, kiszámíthatatlan változások közepette: mégis mi lesz írással, művel?

Annyi mindenesetre tudható, hogy 2004 óta, amióta egymás környezetévé avanzsáltunk a PONT kiadóban, Benedek Szabolcs írt és publikált hat prózakötetet (ebből három regény!), egy esszé- és egy fordításkötetet. Egyik könyvét már elindítottuk idegen nyelveken…

*

Környezetrajzként 2010 tavaszán ennyivel szolgálhatok. A most harminchét éves Benedek Szabolcs szakadatlanul ír, és tisztességesen tartja – szerintem: be is váltja – ígéreteit. De erre majd negyvenöt éves korában visszatérünk… Fejlődünk is valamicskét, mint környezet, mert én például már jeleztem neki, hogy a szolnoki ESŐ-ben írni fogok róla, mire ő e-mail fordultával emígyen válaszolt: „Ször, köszönet előre is, és föltétlen említsd meg, hogy a legjobb nőkről lemondtam a javadra!
Amire én annyit tudok mondani, hogy: „Megemlítem, Ször, persze, hogy megemlítem, de ezt a tényszerű tévedésedet sem ártott volna megjelenés előtt javítani. Merthogy a lemondásod még nem esett meg, de adok neked haladékot. Negyvenöt éves korodig. Mert utána már én sem leszek olyan jaj-de-nagyon fiatal, hogy méltón fogadhassam az áldozatot.”

Vissza a tetejére