A másik ország

Részlet egy készülő regényből.

Már benne jártunk a tavaszban, amikor úgy éreztem, végre elmondhatom, mi történt velem szilveszterkor. De akkor sem Zolinak meséltem, féltem, hogy kiröhög, hanem Jávorkának egy csendes vasárnapi késő délutánon, amikor készült visszamenni Vánkosdra. A buszmegállóig kísértem, szótlanul végighallgatott, és ahogy megálltunk, megkínált egy cigarettával.

    – Örülnék, ha nekem csak ilyen problémáim lennének – mondta.

    – Mert, mi a gond? – hajoltam közelebb, hogy meggyújtsa az én cigarettámat is.

    Rám nézett, bele a szemembe, aztán hosszan maga elé fújta a füstöt.

    – Mari terhes – közölte.

    Néhány másodpercig csak álltunk, nem tudtam, mit mondjak.

    – Tőled? – kérdeztem.

    – Hülye – felelte, és újra nagyot szívott a cigarettájából. – Lehet, hogy végleg hazaköltözöm. 

    – Valahogy ki kellene bírnod még azt az egy évet – fújtam ki én is hosszan a füstöt.

    – Ha visszavesznek, bejáró leszek – mondta. – Csak az apám hallani se akar róla, hogy a Marival a kisszobába költözzek. Szerinte korai. Nem az István emléke miatt, hanem mert Mari még túl fiatal.

    Azt tudtam, hogy Jávorka bátyja január közepén meghalt a vánkosdi elmeotthonban. Karácsonyra hazahozták, de olyan rossz állapotban volt, hogy másodikán vissza kellett vinniük, otthon nem tudták ápolni. István sokszor az egész éjszakát végigordította, a nappalokat ugyan békésebben tűrte, csak nyöszörgött vagy halkan nyüszített, de akkor meg szinte folyamatosan sárga lé szivárgott a füléből.

    – Szereted? – kérdeztem, és próbáltam elképzelni Marit meg Jávorkát, ahogy sétáltatják a gyereket.

    Megint nagyot szívott a cigarettájából, és úgy fújta ki a füstöt, mintha válaszolni akarna. Végül mégsem mondott semmit, mert közben feltűnt a busz a kanyarban, egy öregedő, farmotoros Ikarus. Elnyomtuk a cigarettákat, a busz megállt, az ajtaja előttünk nyílt ki. Jávorka felszállt, feltette a csomagját, és amikor elindultak, intett. Szépen fel volt öltözve, szinte világított a széles gallérú fehér ing az Ikarus ablakában. Előszedtem egy zsebkendőt, visszaintegettem vele, aztán úgy csináltam, mintha törölgetném a szemem. Még láttam, ahogy Jávorka rám mosolyog.

     Megfordultam, és hazafelé indultam. Tömény ibolyaillat csapott meg. A járda mellett futó vizesárok partján egymást érték az apró, lila virágok, a másik oldalon kékek és fehérek vegyesen, de szinte szabályos foltokban, mintha a hasonlók keresték volna egymás társaságát, akár az embereknél. Abban az évben korán tavaszodott, február közepére már meleg volt, és alighogy elnyíltak a hóvirágok, zöldült a fű, sárgállott a pitypang, néhány hét múlva meg szinte nyár lett. A levegőben káposztalepkék billegtek, felszabadultan baktattam a központ felé.

      Addigraaz iskolában normalizálódott a helyzetem, ráadásul Petrával is jóban lettem. A második félév elejétől tartottam kicsit, és nem is egészen alaptalanul, január első hetében ugyanis nem volt olyan nagyszünet, hogy Edit és Erzsi ne kötött volna belém. Már az első találkozásunkkor olyan hangsúllyal voltak képesek boldog új évet kívánni, hogy aki hallotta, tudta, valami nincs rendben közöttünk. Edit arckifejezésében azért néha felfedezni véltem, hogy amit csinál, nem önszántából csinálja, inkább csak Erzsi megnyugtatására mond ilyeneket. Vagy ha mégsem, akkor nagyon ügyesen játszotta el ezt is.  

     – Szeretsz? – kérdezte Erzsi az első nagyszünetben, jó hangosan, hogy mindenki hallja. – Mert mi szeretünk!

     – Ha meleged van, nyugodtan vedd le a nadrágod, minket nem zavar! – kiáltozta másnap a folyosón.

     – Azt mondta a nővérem, hogy jó volt veled az ágyban – tette hozzá Edit halkabban, mosolyogva.

    Teltek a napok, és én úgy csináltam, mintha nem tudnám, kihez beszélnek, vagy mintha nem is érteném, miért mondanak nekem ilyeneket. Szerencsére nem sok mindenkit érdekelt,még Zolit se, megszokta már, hogy a két lány mindig szekál valamiért, és az első hét egyébként is csonka hét volt, csak négy napot kellett túlélnem, a következő hétfőtől aztán a lányok lendülete is alábbhagyott.

    A szilveszterkor történtek annyiban feltétlenül hasznomra voltak, hogy kezdtem másképpen viszonyulni Petrához. Már nem hatódtam meg annyira a társaságában, nem görcsöltem a jelenlététől, természetesebben és könnyedebben váltottam vele szót, mert a romantikus szerelemről szőtt rózsaszín elképzeléseim megfakultak kissé.Editékkel egyre kevesebbet foglalkoztam, és szerencsére ők is velem, Petrának viszont nagyokat köszöntem, apró szívességeket tettem neki, az ajtónál előreengedtem, a kezébe adtam a kabátját tanítás végén, mintha reggel csak véletlenül került volna az enyém mellé a fogason, és ő is egyre gyakrabban kért meg újra, hogy vegyek meg neki ezt-azt a büfében. Néhány hét elteltével, február közepe táján már nem is kellett külön szólnia, amikor a közelembe ért, nyújtottam a kezem az aprópénzért, és ő hálás volt a figyelmességemért, nemcsak mosollyal nyugtázta, de néha rátette a kezét a kézfejemre, vagy megsimogatta az arcomat, és ezekkel a jelzésekkel újra elbűvölt. Március eleje volt, amikor egy hétfői napon egyszer csak felajánlotta, hogy hétvégén tollaslabdázzunk. A legnagyobb természetességgel egyeztem bele, pedig korábban meg voltam róla győződve, hogy a tollaslabda kizárólag lányoknak való, és hogy én soha az életben nem veszek a kezembe ilyen ütőt.

   – Nagyon szívesen – mondtam.

   A hétvégi találkozóból azonban nem lett semmi, mert már másnap mellém szegődött a szerencse, összefutottam Petrával a kultúrház udvarán, a könyvtár előtt, és az események sokkal gyorsabban kezdtek pörögni, mint ahogy reméltem. A kötelező olvasmányt vittem vissza, csak beadtam, és jöttem is kifelé, ő meg éppen akkor fordult be az udvarra. Farmerban volt, eredeti farmerban, felül piros, virágmintákkal kivarrt bő inget viselt, a haját akkor láttam először leengedve, a válláig ért, és a vége a napfényben sötétvörösen csillogott. Napszemüvegben éppen úgy nézett ki, mint Janis Joplin Reyes Zoli lemezborítóján, csak fiatalabb volt és szebb, legalábbis nekem sokkal jobban tetszett. Már messziről mosolygott rám, és a gesztustól, hogy az iskolán kívül is ennyire örül a jelenlétemnek, ha lehet, még erősebben beleszerettem.Ahogy a közelembe ért, megfogta a kezem, és elindult velem a gyakorlóterem felé. Siessünk, mindjárt fél négy, mondta, és mire feleszméltem, mire fel tudtam volna fogni, hogy mi történik, már bent voltunk a teremben. Hirtelen minden természetesnek tűnt, az is, hogy ott vagyunk, és az is, hogy kettesben vagyunk.

      – Mert mi lesz fél négykor? – súgtam a fülébe – Robbantanak?

      – Mindjárt meglátod – súgta ő is, és egészen közel hajolt az arcomhoz, éreztem a leheletét.

      A helyiség kicsi volt, körülbelül négyszer négy méter, majdnem minden helyet elfoglalt benne a hatalmas, kopott zongora és a hozzá tartozó tonettszék. Az ablak a nyárfákkal szegélyezett betonudvarra nézett, az udvar és a tekepálya épülete között járda futott a kerítés előtt sorjázó raktárakhoz, tárolókhoz és vécékhez. Petra belém karolt, és úgy lépett velem az ablakhoz, hogy a melléképületek sorára lássunk.

    – Mindjárt jönnek – mondta.

    Akkor éreztem meg az illatát, nagyon jó volt. Kicsit közelebb húzódtam hozzá, és megszorítottam a kezét, hogy tudja, mellette vagyok, nem történhet semmi baj. Felnézett rám, belemosolygott az arcomba, aztán szólalt csak meg újra.

    – Nem robbantanak.

    Lassan fordult vissza az ablak felé. Figyeltem egy ideig az arcát, és tudtam, hogy tudja, hogy nézem. Aztán, amikor én is elfordítottam a fejem, belecsókolt a nyakamba, de olyan gyengéden, hogy akár véletlen mozdulatként, akár köszönetként vagy hálaként is lehetett értelmezni.

    Egy ideig hallgattunk, aztán újra ránéztem. Végigsimítottam a nyakán, a két tenyerem közé fogtam az arcát, és a szájára tettem a számat, gyengéden, ahogy a filmeken láttam, ahogy azt korábban már sokszor elképzeltem. Nem tiltakozott, sőt, próbált utat találni a nyelvével a fogsorom között. Ez nagyon meglepett, mert addig sosem gondoltam el ilyen részletesen a dolgot, nem tudtam, hogy mi történik azután, hogy összeért a szánk. 

     – Az ívek – hallottuk az ablak felől. – Látja az íveket? A csípő és a comb között, azt a területet látja?

     – Maga szerint vak vagyok? Már hogyne látnám! Elhiheti, hogy jobb a szemem a magáénál! – közölte egy másik hang.

     Petra szorítása lassan engedett. Az ablak felé néztünk, két öregember ácsorgott kint a fák mellett. Mindkettő ballonkabátot viselt, az egyik kezében kalap volt, a másiknál bot.

     – Szoknyában azért csinosabb – szólalt meg a kalapos.

     – Mond valamit – tűnődött a másik.

     A nőt figyelték, a könyvtáros nőt, akinek néhány perccel azelőtt adtam vissza a kötelező olvasmányt, és aki most a hátsó melléképületek felé igyekezett a járdán. Rövid, testhez simuló fekete pulóvert, szövetnadrágot és magas sarkú cipőt viselt, és ahogy közeledett az udvar vége felé, hullámzott a csípője.  

      – Fél négykor mindig kijön – súgta a fülembe Petra. – Én is csak nemrég fedeztem fel. Meg azt is, hogy a két öreg is megjelenik ilyenkor. Figyelik, mert valamiért mindennap ugyanebben az időben megy hátra.

      A két férfi egy ideig még méricskélte az alakját, aztán, amikor a nő eltűnt az udvari vécé ajtaja mögött, a magas élelmiszerárakról kezdtek beszélni, és amint ezzel is végeztek, a kalapos azt mondta:

      – Tavaly ilyenkor legalább történt valami.

      – Fölment a cukor ára? – kérdezte, akinél a bot volt.

      – Meg a déligyümölcsé.

      – És a kávé is ötven százalékkal.

      – Mert maga kávézik?

      – Én nem.

      – Hát akkor?

      – Nem is erre gondoltam.

      – Akkor mire?

      – Hogy az áremelkedéseken kívül más is történt tavaly. Visszaadták az amerikaiak a Szent Koronát. Cyrus Vance hozta különgéppel. Emlékszik?

      – Nem vagyok szenilis. Az még az év elején volt – mondta a kalapos.

     Petrával egymásra mosolyogtunk.

      – De volt – felelte a másik.

      – Volt.

      Mire így megegyeztek, ismét megjelent a nő. Csend lett, elhallgattak. Figyelték, amint visszabilleg a járdán, és amikor eltűnt a könyvtár bejárati ajtaja mögött, ők is elindultak.

     – Megyünk? – kérdezte Petra.

     Nem válaszoltam, csak megfogtam a derekát, és felemeltem a levegőbe. Óvatosan, mert törékenynek tűnt, akár egy virág. Könnyű volt, alig éreztem a súlyát. Nevetett. A zongora tetejére tettem, és újra csókolózni kezdtünk, de csak néhány percig tartott, aztán megint az ölembe emeltem. Ahogy leraktam a földre, megszorította a kezem. Kimentünk a teremből, át az udvaron, be a könyvtárba. Megvártam, míg kikölcsönzi a könyveket, aztán együtt mentünk hazafelé. A postánál köszönt el, azt mondta, nem szeretné, ha az anyja meglátna minket, jobb lesz, ha majd csak később szerez róla tudomást, hogy együtt járunk, mert elég lobbanékony természet.

      Együtt járunk. Ezzel a mondattal sétáltam hazáig. Végigmosolyogtam az utat, ha valaki látott, azt hihette, nem vagyok egészen normális. Ezzel a mondattal léptem be a szobámba, és ezzel a mondattal aludtam el este.Másnap délelőtt a gyakorlóterem elé beszéltünk meg találkozót, rögtön tanítás utánra. Előbb állva, aztán a széken és a zongora tetején csókolóztunk, összesen vagy fél órát, és csak akkor kezdtünk beszélgetni, amikor kiléptünk a főkapun. Harmadnap is ugyanez történt, azzal a különbséggel, hogy végignevettük az utat hazafelé. A negyedik napon valaki zongorázott a teremben, elsétáltunk a játszótérig. Azon a koratavaszon is ugyanúgy felverte a fű és a gaz, mint gyerekkoromban. A széles betonlépcső, amely a gyalogjárdáról vezetett le a térre, az évek során porhanyóssá töredezett, pedig szinte senki se használta, csak a fagy tett benne kárt.Nem akartuk, hogy a járdáról meglássanak minket, nem is csókolóztunk aznap. Amint leértünk a rozsdás hintákhoz, egyszerűen csak beledőltünk a fűbe.     

      Akkor meséltem el Petrának öregapám világháborús bunkerének történetet, és hogy végső soron én is a háborúnak köszönhetem az életemet, mert ha az nincs, öregapám nem készít bunkert, és öreganyám sose esik teherbe. Ott mondtam el azt is, hogy nagyapám szerint egy ilyen bunkerben nagyon össze lehet melegedni, és hogy aznap, amikor megláttam őt az iskolában, én is bunkert kezdtem ásni a Csonka-ér partján. Felnevetett, és a járókelők vizslató tekintete ellenére megcsókolta a homlokomat. Amikor a talajvizes részhez értem, újra nagyot nevetett, de akkor már nem csókolt meg. Cserébe viszont elárulta, hogy szeretett volna eljönni a szüreti bálba, tudta, hogy várom, ám a szülei aznap csúnyán összevesztek. Az apja elengedte, az anyja viszont hallani se akart róla, hogy egyedül bálba menjen, pláne diszkóba, ezért is furcsállotta hét közepén, amikor elmondta nekik, kivel jár, és egyáltalán, hogy jár valakivel, az anyja elég jól fogadta a hírt, legalábbis annál sokkal jobban, mint amire számított. Meglepően hamar feldolgozta, hogy a lányának fiúja van, a személyemmel pedig egyáltalán nem volt baja, nem úgy az apjának, aki a Mozik nevet még jól viselte, ám amikor kiderült az is, hogy kik a nagyszüleim, rettenetesen ideges lett, kijelentette, hogy az ő lánya azzal a fiúval nem találkozhat, válasszon mást, bárkit, nem bánja, csak őt ne.

     Vegyes érzéseim voltak. Nem nagyon örültem Petra szavainak. Annak igen, hogy felvállalta a kapcsolatunkat, de bántott, hogy az apja így viszonyul hozzám. Az az igazság, hogy hirtelen nem is tudtam, mit kezdjek a ténnyel, és csak hazafelé töprengtem el rajta igazán. Még szerencse, tűnődtem, hogy én nem mondtam otthon semmit Petráról. Aztán egyik pillanatról a másikra megvilágosodott minden. Ahogy forgattam a nyelvem alatt az Ürmös nevet, rádöbbentem, mi lehetett az oka az apja reakciójának. Eszembe jutott öregapám, és hogy mit mondott a verekedős Ürmös Lajosról, Petra nagyapjáról a téeszesítés kapcsán. Bizonyára Petra apja is ismerte a történetet, csak pont az ellenkező előjellel. Azt hiszem, ez volt a második intő jel, amire oda kellett volna figyelnem. Azonnal világos lett, hogy a felmenőink finoman szólva sem örülnének ennek a kapcsolatnak, de eszembe se jutott, hogy véget vessek neki. Ha Petra apját ennyire megviselte a Pálfy név, vajon öregapám mit szólna, ha meghallaná az Ürmös Péterét. Elég volt elképzelnem, hogyan viszonyulnának a nagyszüleim Petrához, és már döntöttem is.Ezután se fogom otthon kiejteni a nevét. Ez látszott a legegyszerűbb megoldásnak, és azt hiszem, bárki más így cselekedett volna a helyemben, feltéve, ha szerelmes.

      Sem előtte, sem utána nem szóltam otthon Petráról. Legyen ez a mi dolgunk, a mi magánügyünk. Pedig valójában nagyon szívesen beszéltem volna már róla öreganyámékkal, mert azóta, hogy bevitt a gyakorlóterembe, talán nem telt el úgy egyetlen óra sem, hogy negondoltam volna rá. Ő járt a fejemben nappal és majdnem minden éjszaka, és azon a vasárnapi késő délutánon is, amikor Jávorkát elkísértem a buszmegállóig. De arra nem számítottam, hogy aznap találkozhatok is vele.

      Már elhagytam a falu központját, hazafelé gyalogoltam, amikor egyszer csak megláttam. Szembejött, a Csonka-ér fahídja felé, mosolygott, és ahogy ránéztem, én sem bírtam ki mosolygás nélkül. Kicsit gyorsítottam a lépteimen, hogy egyszerre érjünk a hídhoz. Amikor átölelt, megéreztem az illatát. Azt mondta, tollaslabdázni indult a barátnőjéhez, de mivel úgyis tartozom neki egy meccsel, jobb lesz, ha inkább azt pótoljuk be.

      Az arckifejezésem mindent elárulhatott. Legalábbis azt biztosan, hogy hogyan viszonyulok a tollaslabdához, mert amint újra rám nézett, elnevette magát. Persze lehet, hogy ő sem gondolta komolyan, ha ugyanis van alkalmatlan hely erre a játékra, akkor az a Csonka-ér partja. A házvégektől lenyúló kertek drótkerítései és a víz között csak az a néhány méteres sáv jelenti a partot, amely egyébként is tele van fákkal és aljnövényzettel, csupán az alig félméteres, kitaposott ösvény járható.

     Petra belém karolt, az ütőket a kezembe nyomta, és elindultunk lefelé. 

     – Meddig megyünk? – kérdeztem.

     – A kilencedik fáig – mondta, aztán elengedte a kezem, és előrefutott az ösvényen. Fehér rövidnadrágja megfeszült a combján. 

     – Mert?

     – Mert láttam egy filmet, illetve csak majdnem. Az volt a címe, hogy Kilenc hídon át, és a hetedik hídnál elaludtam. Remélem, a kilencedik fa nem lesz annyira unalmas.

     – Nem lesz – bíztattam.

    Amint melléértem, az ütőket a fa tövébe dobtam, ő ráejtette az egyikre a labdát, nagyot pattant a damilon. A haja most fel volt tűzve, könnyen hozzáférhettem csupaszon maradt nyakához. Vagy tíz percig még álltunk, átölelt, én meg csókolgattam az arcát, a fülét, a nyakát. Aztán ölbe vettem, hogy lefektessem a fa takarásába, de nem engedte, félt, hogy zöld lesz a nadrágja.

     – Vedd le – mosolyogtam. A szemembe nézett, és lassankezdte lehúzni a cipzárt. Elengedtem a lábát, letettem a fűre, leguggoltam elé, aztán kiakasztottam a kapcsot a zipzár fölött. Áttetsző, világoszöld pántos alsó volt rajta. Együtt kezdtem lehúzni a nadrágjával, óvatosan, centiről centire, nehogy meggondolja magát. Néha akaratlanul is meg-megremegett a kezem, úgy éreztem magam, mintha egy pár aranyozott ólomcipőben belöktek volna a mélyvízbe. Ahogy Petra kilépett a ruhákból, egy mozdulattal levettem az ingem, leterítettem a fa alá, és arra fektettem. Csókolózni kezdtünk. A haja kibújt a csatok és gumik szorításából. Előbb csak egy-egy tincs, aztán az egész kibomlott. Felhúztam a pólóját, rózsaszín mellbimbók tűntek elő alóla. Hozzáértem a combja belső feléhez, először csak az ujjam hegyével, aztán simogatni kezdtem. Hirtelen megváltozott a tekintete, sűrűbben kezdte venni a levegőt, és néha felsóhajtott. Hasonló érzés járt át, mint szilveszterkor, ez is visszafordíthatatlannak tűnt, de sokkal természetesebb és meghittebb volt annál. Próbáltam elfojtani, próbáltam visszafogni magam, ám épp az ellenkezője történt. Minél finomabban nyúltam Petra testéhez, annál erősebb késztetést éreztem.Amikor egy-egy pillanatra abbahagytuk a csókolózást, meghallottam, hogy békák kuruttyolnak a vízben. Igyekeztem másra koncentrálni, jobb híján a békák hangjára, és hogy mindjárt ránk sötétedik, de nem sikerült elterelnem a figyelmemet.

     Elengedtem, és kicsit messzebbről is megnéztem az ölét. Fiatal sünre emlékeztetett, de amikor újra megérintettem, olyan meleg és puha volt, mint amikor galambfiókát simogat az ember a tenyerében.

     – Az öled igazi női öl – mondtam.

     A szemembe nézett, és elmosolyodott. Kezdett kitisztulni a tekintete.

     – Az ölem öl? – nevetett rekedtes hangon.

     Rámosolyogtam, aztán megcsókoltam az arcát. Óvatosan simítottam végig a haján.

     – Apád mit szólna? – kérdeztem.

     Felült, és ettől hirtelen megnőtt a melle. 

     – Nem tudom. És a tiéd?

     – Már nem él. Nem is ismertem.

     – És az anyád?

     – Madár maradt, de nem repül – fordítottam kicsit a fejemen, hogy a szemébe nézhessek.

     Csak figyeltük egymást, nem szóltunk.

     – Visszavonom a nevetést – mondta aztán. 

Vissza a tetejére