A jegyzetversekből – 2

            Gyűjti belőlem

            pillanatait,

            ami végeszakadatlan.

                       

            Örökszépnek ekképpen

            marad.

            *

            Hallgasd a szemed –

            az elsiratható ágyazásokat.

            *

            Átcsókoltam

            a leggyönyörűbb kezed,

            és talpad viszi a sivatagot

            lenn, a Hold tenyerén.

            *

            Bármit lát,

            az elmúlást éli csak.

                       

            Csont,

            füst,

            jázminág.

           

            Pillantások nélkül

            jár-kel magában

            a végtelen.

           *

            Bánt,

            hogy nem lesz létemnek

            emlékideje,

            amiben leélhetné,

            miként múlik a semmim örökké.

            *

            Amikor felél

            az életem,

            én is a Föld kérgébe simulok

            tükrözetlen semmimmel.

            *

            Széket húzok a nyitott ablakhoz

            minden áldott reggel,

            és bámulok.

            Nem mutatkozik lehetetlen sehol.

            *

            Mindig a kék terhe,

            a kék terhe,

            a pillanatok lelke –

            az egyszerű lélegzet virágai

            nyílnak a tengeren.

            *

            Emlékeimen nem változtat

            sem a jelen,

            sem, ha lesz, a jövő –

            minduntalan foglyul ejt

            a belőlem fakadó,

            majd temetkező idő.

            *

            Tűröm

            tódulni pillantásaimra a tenger

            égboltkék tömegét –

            ha már holtamban látnám,

            ami most még az enyém.

            *

            Az a vonzás éltet,

            amelyen haladok,

            és csillapíthatatlan lüktetésben

            égeti vérem tömegét.

            *

            Gyanítom naponta:

            világra ellett lényem

            átélni kénytelen

            némely titkokat,

            kiknek talánya

            aztán az én talányom

            marad.

           

            Hm.

Vissza a tetejére