megvillan mint egy zöld tó
a cseresznyefa lombja
ahogy a százujjú szél
játszik csiklandozza
 
mint templom belsejében
hűvöse csöndes áhitat
a gyümölcsbe rejtett ős-titok
öntudatlanul átitat
 
forog fenn a napban
egy gyermekkori nyár
álommá omlik a jelen
ahogy kisfiunk lábra áll
 
puha lépésétől a föld
hangtalan-boldog megremeg
s kiárad a végtelen kertben
tengerillatú tekinteted
 
a lassan felkelő hold íve
izzó lábszárad fehére
apályt s dagályt formáz bennem
pórusaid lüktető fénye
 
föld és víz múlt és jelen
keverednek a sűrű légben
értelmet nyer egy percre
miért azt hittem hogy éltem
 
hiába hát ha rothadnék
és megéreznék a legyek
néhány fehér felhőpamacs
tisztára mossa a kék eget