Angyal, kis testi hibával

Kék, búzavirágkék ingben volt, és mosolygott, enyhén gömbölydeden kitöltve ruháit, egyszerű fekete öltönynadrágját és a búzavirágkék inget, úgy volt öltözve, mint egy egyszerű hivatalnok, és egy nagyon ronda műbőr válltáska lógott az oldalán, elgondolni nem tudom, mi mindent tarthatott benne, szóval, így enyhén gömbölydeden vitette magát a metróval, aztán fel a mozgólépcsővel, olyan volt, mint bármelyikünk, mint bármely egyszerű hivatalnok, de az aurája, a feje fölötti képzelt burok, a mosolya összetéveszthetetlen volt, táncoltak tőle még az anyajegyek is az arca tövében, a napbarnított bőrén, vagy az inge nyakába bújva. Jóképű volt különben, vagy jóképűnek mondott, dundi szertelensége ellenére, és amikor nagyon kedvesen rám mosolygott, valószínűleg visszamosolyogtam, mint egy tükör.
Mert nevetett, többnyire némán, de nyitott szájjal, épp, mint a kutyák, amikor boldogok. És beszélt is, a Ferenc körúttól a Moszkva térig végig nevetett és beszélt. Túl messze utazott tőlem ahhoz, hogy halljam, hogy mit, de igazából biztos vagyok abban, hogy az elragadtatottságát fejezte ki, amiért a világ olyan csodálatos, hogy a kék az kék, vagy hogy a láb helyén tényleg láb van, vagy hogy rendelkezésre áll az oxigén, és ezért van mit belélegeznünk, tudom is én, talán még nem is listázta az elragadtatottságát, csak simán kommentálta, lehet, hogy éppen ezért nem is tűnt volna értelmes beszédnek, amit mond, ha hallom, lehet, hogy csak halandzsának tűnt volna, olyannak mondjuk hogy árgganülirtóbrü, emberendererendere, kitayyőbelmináj, ahehdedakbár, vagy még ennyi se, lehet, hogy csak bugyborékokat fogtam volna fel belőle, de mindegy is egészen, hiszen nem hallottam. Egyszer megpillantott valakit a szembejövő mozgólépcsőn, akkor az arca elkomorult, vagyis talán csak megkomolyodott, olyan lett, mint egy ugrásra készen figyelő állat pofája, egy vadászkutyáé, nem is, házőrzőé, aki tudja, lehet, hogy mindjárt ugrania kell, és intézkedni is esetleg, de nem akarja elkapkodni a dolgot. Szeretném tudni, mi történt ott a mozgólépcsőn, mert nem ugrott aztán, lángnyelveket se bocsátott ki, csak utazott tovább, és visszaburkolózott a saját nevetésébe, szeretném tudni, akkor és ott a metrón, megúsztam-e valami mérhetetlen mitológiai szörnyűséget, volt-e veszély, ami elháríttatott, ördög, ami megsemmisítettetett, sötétség, ami bevilágíttatott, vagy nem is történt egyáltalán semmi sem, vagy csak jobb volt az óvatosság, mert neki végül is az a dolga, hogy nevessen egyrészt, nyitott szájjal, árgganülirtóbrü, emberendererendere, másrészt, hogy figyeljen, hátha valami mégiscsak eléadja magát. Felértünk aztán a napfényre, és ő, aki nevetett, eltűnt, észrevétlen a tömegbe keveredve, úton a ki-tudja-merre. Vitte magával a képzeletbeli burkát, hát persze, a metróban végül is nem hagyhatta csak úgy ott, így hát vitte magával, és most már teljesen másfelé nevet. Nem tudom, hol. Megfigyeltem még, hogy nem volt szárnya. Szárnya, az nem volt neki.

Felhővadász

Él egy ember valahol, nem tudom, hol, akit mindenki csak úgy hív, hogy Felhővadász. Maga is csak úgy hívja magát, hogy Felhővadász, régen volt neki más neve is, de ez már mindegy. A Felhővadász egy erdő szélén lakik a feleségével, Felhővadásznével meg a két lányukkal, Felhővadász Julcsival és Felhővadász Pannival. A macskájukat Felhővadász Korminak hívják, a kutyájukat pedig Felhővadász Csöpinek. Bár ezt ők igazából nem tudják.
A Felhővadász minden hajnalban, már azelőtt, hogy pirkadni kezd, fogja az iszákját, belebújik bivalybőr kabátjába, és fejébe nyomja az öreg kakasszőr kalpagját. Aztán a Felhővadász elindul dolgozni. Kimegy a mezőre, előveszi a Kodak márkájú fényképezőgépét, és elkezdődik a vadászat. A Felhővadász reggeltől estig fáradhatatlanul vadászik. Este pedig, amikor hazaér, Felhővadászné megkérdezi tőle: mi volt máma, lelkem?
A Felhővadász pedig azt mondja például, hogy ma lőttem egy nyulat, egy sarki medvét, egy griffmadarat hámmal a nyakán és a mesebeli királyfival, és egy teljes rockabilly zenekart, de nem Elvis volt az énekese. Hát ez igen derék, mondja neki Felhővadászné, mire a Felhővadász rámosolyog a bajusza alól, és bekanalazzák a rántottleves-vacsorát. Aztán elmennek aludni, egy kicsit még nyikorog az ágy alattuk, miközben a Felhővadász-gyerekek is elszenderülnek, aztán pedig csönd lesz, aztán pedig másnap kezdődik minden elölről.

Idő. Ugrás.

Bárhol összetalálkozhatsz velük. Bárhol. Ma reggel a Petőfi-hídon láttam az egyiket. Ilyen időugrók. Ezen az időugrón farmer volt, felhajtott szárral, és narancssárga póló. A haja, és ezt nem tudom ennél találóbban megfogalmazni, olyan illéses. Illéses-lemezborítós. Bongyoros, szembelógós. Kócos kis ördögök voltunk. Egy strandkorlátkék országútin tekert éppen át. Szerintem észre sem vette a dolgot. Amikor elindult a hídon, még 1978-at írtak. Gondolom, éppen ábrándosan kerekezett, a szombat esti lány járt a fejében, akit felvihetett volna a lakására, és, de persze nem vihette fel, mert felesége van, meg négy éves kisfia. Úgyhogy inkább hazament, és elővette a gitárját. Aztán a felesége rászólt, hogy hagyja abba, mert felébreszti a gyereket, a szomszédokról nem is beszélve. A panellakásban vékonyak a falak.
Szóval csak tekert át a hídon, és akkor megtörtént. Kíváncsi voltam, rájött-e már, hogy 2007-ben van. Szerintem nem. Akkor zavartabb lett volna a tekintete. Biztos körül se nézett, mert még mindig a lányon gondolkozott, aki hasonlított egy kicsit a Zalatnayra. Jól meglepődik majd, ha átér Budára, és felnéz.
Láttam már egy pár ilyet. Nem tűntek meglepettnek. Nem tudom, miért. Lehet, hogy nem látják, hol vannak? Az agyuk szépen felöltözteti nekik a dolgokat a megszokott ruházatukba, és ezért nem? Vagy előre kitervelték az egészet, hogy legyen akkor inkább 2007, és most tök jól leplezik a csodálkozásukat? Sose tudom meg. Hacsak nem leszek én is időugró.
Ha majd időugró leszek, és esetleg vissza is tudok majd huppanni, ide, a saját életembe, tök sok mesélnivalóm lesz. És elmondom majd mindenkinek. Minden házibulin, például. Aztán majd mindig lesz egy ember, aki ilyenkor odahajol hozzám, és belesuttogja a kérdést a fülembe, hogy
– Te is szeretsz utazni, mi?
És a leheletének marihuána-illata lesz. Én meg majd azt találgatom, hogy mégis mit lehet erre mondani.