Valamikor bögreálom, flaneling, és semmi más.

Csak ez a körte, ezzel a matraccal, ami holnap is ugyanitt,

meg még ez a szó: hideg. Látszólag nincs benne semmi – üres és mozdulatlan,

mint egy kiégett körte, mint bármi más, amit magunk mögött hagyhatunk,

és felejthető. Én el akartam felejteni mindent, és sikerült: egyenként

vesztettem el, először a szagokat, majd az összehangolt kezelését

az evőeszközöknek – talán ilyesmit érezhet az is, aki jeges vízbe merül,

és a hypothermia következtében arra tud csak gondolni, milyen hideg.

Aztán fokozatosan az egészet, ahogy egy-egy álommal van,

amiben mégiscsak könnyebb lenne elérni téged, mint ezt a csupasz égőt,

reggelre semmi sem marad. Fekszem a fehér, vászonszerűfényben,

ugyanolyan egyszerű holmik közt, mint tegnap, és azon merengek, ha volna

nálam toll, most biztosan leírnám, mert lassan már azt is elfelejtek:

mindössze az a gyerekes játék hiányzik majd egyedül, ahol hogy a társad

tudja, azt mondod, hideg. Mintha a felszíntől, tőled egyre távolodik csak.