A dolgok rejtett tulajdonságai

„Jobb, ha kételkedünk a rejtett dolgokban, mint ha bizonytalan ügyeken vitatkozgatnánk.”
          (Szent Ágoston Genezis-tanulmányának 10. kötetéből idéz Nettesheimi Agrippa)

 

Ha nem félnék a magánytól, hagynám, hogy szeress! –Resti ezzel a mondattal lépett be az életedbe. Pontosabban azzal, hogy hagyta, hogy te belemondd ezt a kritikán aluli szerkezetet a körülöttetek gomolygó éjszakába. Az öreg nacsalnyik nemrég ment végig a soron a szamovárral, és teát kínált. Marozsennojét is kértetek. Később ezt mindketten jelként értékeltétek. A sűrű főzetben színes iszapként lassan oldódott a lekvár. Egymás mellett álltatok a kusettek előtti műperzsán. Ablakra ragasztott poszterként hatott a változatlan éjszakai táj.

 

Nem tudtad elképzelni, hogy szokványoséletet élj. A terveid nagyszabásúak és a normálistól eltérőek voltak. Nem fért bele, hogy végezz egy egyetemen vagy főiskolán. Értelmetlennek tűnt, hogy diplomát szerezz bármiféle olyan intézményben, amely a memória rövid távú tréningezésére rendezkedett be. A kopott katedrákon saját szövegeiket motyogó professzorok sem hozták meg a kedvedet fölösleges ismerethalmazok továbbterjesztéshez, sőt, a fiatal tanszéki asszisztensek sem, akik adjunktusi és docensi kitérőket követően végül mind az említett professzorok feleségei lettek. Annak pedig fel sem merült a lehetősége, hogy mások tákolmányaiból saját férceket szabva áltudományos szintre emeld saját ürességedet.

A paradigmával szemben akkor járunk el a leghelyesebben, ha magunk nem lépünk bele. Belehelyezkedés helyett tehát maradt a kívülállás.

A makacsul körvonalazatlan másmilyenség idővel kezdett bizonyos különbözőséget kölcsönözni neked. Különösen, hogy egykori ismerőseid, barátaid kezdték elveszíteni terveiket, az ő eltervezett másmilyenségük egyre határozottabb körvonalakat öltött – életük egyre világosabb, rendezettebb és áttetszőbb lett. Egyre keservesebb kísérleteket tettek arra, hogy a közöttetek meglévő egykori erős kötődés részeseivé, közös fiatalkori életetek részeivé tegyék férjeiket, feleségeiket. Világos öltönyödben lila hagymás kóbor szellemként kísértettél megviláglott életük maradék értékelhető perceiben.

Egy ilyen megviláglott életű maradék-perces emlékbulin találkoztál először Restivel. A lány nem volt szabad. Kötelékben élt. Egy lakótelepen, maga gyártotta posztamensek között, amikre virágcserepeken zöld növényzetet halmozott fel. Akadálypálya lett tőle a lakás, te pedig, amikor először jártál nála, arra gondoltál, hogy ez az ijesztően egyben levőnek tűnő lény vajon miért gördít maga elé akadályokat.

 

A gyászbeszédben majd erről is szó lesz. Mert az, ugye, elkerülhetetlen, hogy a történet végén – egyszer – Resti majd lelép egy járdáról, és meghal? Te pedig hosszú hónapokat töltesz azzal, hogy  végiggondold: nem lett volna-e jobb, ha hagyod a maga gyártotta posztamensek labirintusban, a vízköves lakótelepi bádogkád fölött csöpögő nylonharisnyák erdejében, azzal a megvilágosodott farokkal, akivel áttetsző és világos életét élte, és akitől – miattad, később – a legnagyobb csendben vált el.

 

Restinek szép mellei és hosszú nyaka voltak. Ez így nyelvtanilag nem korrekt, de ha a mellek őrjítően tökéletesek, a nyakvonal íve pedig páratlan, és ha ez a két tény egyszerre van jelen, akkor bele kell foglalni egyetlen létige véglegességébe: így lett a mellek és a nyak egysége – voltak. Ez alkotta a Resti-kép függőleges és vízszintes tengelyét, ő maga pedig ott ült, maga varrta, feszülő szoknyában a lepattogzott zománcú fürdőkád szélén, a maga teremtette origóba helyezkedve. Az ikonográfiai pontosság kedvéért muszáj néha felülírni a nyelvtani szabályokat. Biztosan nem ez lesz az első eset, amikor az észlelés intenzitása a szintaktikai rendszereket felrobbantja. Mert ami a fürdőszobában közöttetek történt, röviddel azután, hogy valaki végigöntötte az ingedet vörösborral, Resti pedig azonnal felajánlotta, hogy kiszedi a foltot, hidd csak el, ő nagyon is jártas az ilyesmiben, van egy tuti kiszedője, jobb, mint a parafadugóra öntött nedves konyhasó, ami egy korábbi generáció tuti tippje volt, csak azután következett az ecetes olló, Resti szinte könyörgött, hogy menj ki vele a fürdőszobába, és vidd ki magadon a vörösbor-pecsétet, nos, ami aztán, közöttetek történt, az nem volt más, mint apró robbanások sorozata. Csakis Restinek volt köszönhető, aki ott kint, az áthallásos, sziszegő, csöpögő-ropogó, vízöblítős-savanyúszagú, vízkődohos, monoblokkos lakótelepi fürdőszobában megérintett. Megérintettséged legbiztosabb jeleként te arról kezdtél beszélni, hogy téged a veszteség tudata hajt előre, az teszi lehetővé, hogy tervezz. Ilyesmivel traktáltad Restit a 40 wattos izzó homályában, miközben ő a melledre hajolva itatgatta a narancsba hajló foltot valami szerrel, és némán hallgatta az élet-zérusösszegű-játék-zagyvalékodat.

 

De a gyászbeszéd még soká lesz – illetve nem is olyan soká, egy-két év, esetleg négy, függően attól, hogy mit tekintünk a hanyatlás felé tartó út nullpontjának: a vízköves estét a veszteségtudatos vörösboros dumával a szörcsögő csap és a csordogáló budi között, vagy a vég csupán két évvel később az interkontinentális expressz műperzsáján vette kezdetét egy kínos mondattal?

 

Egy lúzer vagyok. Vágj pofán nyugodtan, idd meg a teádat, aztán menj vissza a kusettbe, és csomagold be a férjednek szánt ajándékokat, szülj neki gyerekeket, told ki oldalra a posztamenseidet, hogy maradjon egy kis helyed a lakásban. Vagy tudod mit? Legalább a páfrányokat dobd ki, lehet, hogy tisztítják a levegőt, de a vastagon hulló levelektől őszi temető lesz a szobád. Ha friss levegőre vágysz, állj ki az erkélyre és ordíts, mások is azt csinálják – ezt kellett volna mondanod neki a marózsennojés éjszakában.  Ehelyett olyasmikről beszéltél, hogy az egyedfejlődés nem áll meg egy szép mellnél és egy karcsú nyaknál (hopp, ezek szerint mégiscsak érintetted a témát! ugyanazt a dumát nyomtad tehát, mint a 40 wattos buli homályában, tényleg lúzer vagy, ha nincs jobb témád!), hanem folytatódik, és csak a halál pillanatában kel ki a bábból a lepke: az egyedfejlődés legutolsó pillanata tehát maga a halál: ez a kopasz, magatehetetlen, fogatlan, vizenyős szemű, gombáktól hemzsegő, tudatlan, görbült lény – a teremtés valódi célja és értelme, s egyben a Teremtő tükörképe is.

Resti titokzatosan hallgatott. Pedig Restin látnivaló volt, hogy kívül áll az evolúción. Kívül a szervek csereberéjén, az implantátumokon, a vérátömlesztéseken, túl a kopaszodáson és a lassan visszafejlődő szeméremajkakon. Ha egy kicsit is konzekvensen gondolkodsz, és egy pillanatra is komolyan veszed saját rendszered, ezt a mindenféle logikától mentes, rémült zűrzavart, akkor már ott meg kellett volna érezned, hogy Resti fiatalon hal meg. Ehelyett te ittasultan, feszülő ágyékkal ünnepelted a halált a nagy orosz pusztán, kezedben a kihűlt, ragacsos teával, amibe bele sem kortyoltál. A szózuhatag hajnalban csókba torkollott – hetven centire a kusettben becsomagolásra váró férji ajándékoktól. Nyelvféket feltépő csók volt. Visszafelé repítő csók. Kozmogonikus csók. Feszülő ágyék, zűrzavar, tearagacs, a rosszul illesztett sínekből felszakadó harákoló kattogás, ablakra ragasztott poszter-táj, műperzsa-idegenség…

 

De lássuk be: nem kezdhető el egy ilyen történet egy interkontinentális expressz bizonytalan talaján állva, kínáljon bár ott a nacsalnyik bármilyen romantikus teát. Így felvállalhatatlan lesz egy sor fentebb tett metafizikus kijelentés is, továbbá nem te leszel az, aki a mozdulatlan poszter-orosz táj tőzegmélyébe lát, ugyanakkor valamit nyilvánvalóan akarsz, valami többet, mint egy megfestett ponyvavilág. Ugyanezen okok miatt világos, hogy fölösleges megidézned egy közelebbről meg nem nevezett plakátváros lakótelepének hulló levelű páfrányokkal és csöpögő harisnyákkal szegélyezett labirintusát, ha az a novellaciklus későbbi darabjaiban még koloritként sem bukkan fel. Sőt, maga a kisváros is teljesen jelentéktelen, nem oka és nem következménye a lassan kibontakozó történetnek. Nem váltja ki, és nem is inspirálja az események alakulását. Nem ad hozzá semmit, ami te vagy, te lehettél volna, esetleg voltál. És végül: kit érdekelne a páfrányszőnyegen öregedő fiatalok bulizgató csoportja, ahol a tagok érdeklődésének célkeresője feltartóztathatatlanul mozdul Rilkétől, Bakunyintól, Kerouac-tól a folyószámlahitel felé, és végül a jelzálogon állapodik meg.

Nem, az eddig vázolt közeg egyáltalán nem alkalmas arra, hogy beleábránduljunk egy olyan történetbe, mely ebből az ezer szállal a múltban gyökerező, befejezetten folyamatos jövő televényéből nőtt ki, és ami ennyire végletes és ennyire vak.

 

Úgyhogy – Resti ebbe a történetbe egészen máshonnan érkezik: idegesítően, dacosan és csuromvizesen. Szellős helyen kell találkoznotok, ha már ez a találkozás sorsdöntő és misztikus (Resti víz-, te levegőjegy szülötte), eredménye pedig majd egy kiadós repülés lesz: kitekeredett végtagok, egy felcsúszó szoknya, színe egyelőre még eldöntetlen, csak annyi biztos, hogy Resti halála valahogy váratlan és rendetlen lesz, merthogy addig, míg be nem léptél az életébe, a lány körül minden világos volt és rendezett. Ideje megismerkednetek. A szellős hely legyen egy tér vagy park.

 

Azon a kedden kétszer áztál el. Először hajnalban a parkban, a működésbe lépő automata öntözőberendezés miatt. Úgy feküdtél a kemény padon, mint egy ottfelejtett kakaós csiga. A ritmikus surrogás először beépült az álmaidba, és a hideg szél időről időre végignyalt. Esőről álmodtál, fekete-fehérben, ahogyan szoktad. Talán, ha színesek az álmaid, a dolgok eleve is másként alakulnak. Mire felébredtél, a nedves ruhádból kicsöpögő víztócsába gyűlt alattad. Feletted piszkosszürke felhők úsztak. Rázott a hideg, és arra gondoltál, hogy ezt most nem úszod meg: megbetegszel, itt, az idegen ég alatt, a másajkúak között.

Mi kergetett? A kalandvágy? A hontalanság? A szülői ház? A csalódások? A düh és a dac? Egy fogadás? A félelem, hogy ne az legyél, aki vagy, hanem az, akivé lenni szeretnél? Kinek akartál bizonyítani? Ki látott ott a parkban? Egy evetpár biztosan. Két barna bundás akrobata kergetőzött a fenyő oldalán. A veséd kezdett kihűlni. A tenyereddel melengetted, de világos volt, hogy ennél többet kell tenni: forró folyadékra volt szükséged nagy mennyiségben. De a tea pénzbe került.

Kézenfekvő volt a megoldás: kutyaszemek, előrelendülő üres tenyér egy minél forgalmasabb helyen, egy darab papundekli, amire ráírod a másajkúak nyelvén, hogy segítsenek. Mi akadályozott ebben? A kalandvágy. A hontalanság. A szülői ház, a düh és a dac, és legfőképp a félelem, hogy ne az legyél, aki vagy. Maradt még két fél tubus festéked és egy tégely Niveád.

Nagyjából egy órát vett igénybe, mire mindössze egy kis tükör segítségével elkészítetted a sellők szerelmére áhítozó tolvaj törpét, Alberichet. Miért éppen őt? Talán, mert már nagyon fájt a veséd, és mindennél jobban kellett a pénz teára, és mert törpére még maradt elegendő festékanyag, továbbá Alberich a Rajnában élt, így nem okozhatott meglepetést, hogy vizes a ruhája, viszont vélhetőleg kellő mértékű szánalmat ébreszt egy vizes ruhás alak, továbbá a korzó értő közönsége a bátorságot és eltökéltséget is díjazni fogja. Nem vágytál másra, mint díjazásra. Egy további fél órába tellett, mire a megfelelő helyet megtaláltad a városközpont turisztikai központjában.

Hangulatos város volt, jó sörözőkkel és házi túróval. Tutenkhamon és egy ír bányász között vertél tanyát, nem messze az egyik legfelkapottabb szendvicsbártól, ahol egyedülállóan hosszú melegszendvicseket kínáltak nevetségesen olcsó áron.

Tutenkhamon mestermű volt: királykék, kobalt, bíbor, arany, óriásira húzott fekete szemek, remek fejdísz, lágy selyemruha. Valahányszor valaki pénzt dobott az előtte álló usepti-figurába, Tutenkhamon pozíciót váltott, megáldotta az adakozót, majd újra időtlen mozdulatlanságba merevedett. Ügyes fiú vagy lány volt, művészi érzékkel és nagy-nagy türelemmel megáldva. Az ír bányász egy hozzád hasonló lúzer lehetett, mert vastagon bekente az arcát olajjal, a ruhája is messziről bűzlött, nyomorúságos csatornapatkány benyomását keltette egy cseppet sem barátságos petróleumlámpával. Nem lehetett kizárni, hogy egy szeméttárolóban ébredt, és hozzád hasonlóan őt is primitív okok motiválták.

Tutenkhamon tarolt: fejedelmien magaslott fölétek: a turisták vele fényképezkedtek, idős párok mosolyogva szórták az usepti-figurába papírpénzeket, majmával a hátán egy idegenforgalmi-kintornás is a szerencsefia közelében vert tanyát, tovább növelve mindkettejük forgalmát. Újabb rohadt nap volt kibontakozóban.

Megváltásként érkezett a felhőszakadás. Tutenkhamon fejvesztve mentette magát: fehér-kobalt-arany tunikáját két kézre kapva öles léptekkel igyekezett biztonságos fedél alá. Az ír bányász habozott, talán azon, hogy nem most jött-e el az ideje annak, hogy felakassza magát, végül feléd bólintott, és lassú léptekkel beleszívódott az esőfüggöny párájába. Nyomában, a tócsákban szivárványszínekben kavargott a gázolaj.

Hosszan néztél utána, és amikor visszafordultál, ott állt előtted a lány. Fehér-fekete esernyővel, és egy pénzérmét dobott Alberich nyomorúságos kalapjába. A fényes pénzérmét verte az eső, apró durranásokkal fröcskölt a víz szerteszét. A lány komoly volt és eltökélt. Galériás-félének tűnt, az esőben is látszott, mennyire tiszta. Rajtad meg lassan megindult lefelé az olcsó tempera, elkeveredve a Niveával. A lány rád szegezte a tekintetét, és várt. Hát, legyen. Szertartásosan meghajoltál, úgy, ahogyan az egy felgerjedt tolvaj törpétől elvárható: széles gesztus, sunyi tekintet, mely nem volt mentes némi öniróniától. A szemedbe kezdett belefolyni a festék, az eső még jobban rákezdte: a tér kiürült egy pillanat alatt. Csak te álltál ott, és az a fehér-fekete esernyős lány, aki újabb érmét dobott a kalapodba. Az eső ellenére izzadtál. Ez a lány szórakozik veled. Talán mégis jobb lett volna az a darab papundekli, és rajta az egy szó, akkor nem történik meg a blamázs, ahogy a szakadó esőben bolondot csinál belőled egy fehérmájú kékharisnya. A kalapban ott volt a pénz, muszáj volt újra végigcsinálni a koreográfiát. Biztos voltál benne, hogy a közelben társai vannak, akik vihogva figyelik, vagy, ami még rosszabb, ez valami kandi-kamerás röhögtetős műsor, és az anyag majd bekerül egy talán odahaza is sugárzott szuper-lúzer show-ba. 

A lány újabb érmét dobott a kalapba, és ez így már valódi kihívássá vált. Mélyebb értelművé, hisz te Alberich voltál, és töprenghettél azon, hogy a lány, aki előtted áll, és éppen kigúnyol téged, az Wagner sellői közül vajon Wellgunde, Woglinde vagy Flosshilde, és nem mellékes az sem, hogyan került ide, és mit akar.

Elhatároztad, hogy végigcsinálod. Az esővel megérkezett a szél is. Az esőfüggöny megdőlt. A környező vászontetők alá menekülő turisták felétek mutogattak. Alberich lefolyt belőled: már csak egy ázott, éhes, vesegörcsös fiú hajbókolt egy ismeretlen lány előtt a langyos esőben. Az ismeretlen összecsukta az ernyőjét, és újabb érmét dobott a kalapba. Könnyű ruhája a testéhez tapadt, haja hajszálgyökerekként indázott esővert arcán, ami továbbra is komoly maradt: nyoma sem volt benne sem gúnynak, sem szánalomnak. Sok figyelmet, és talán valami gyerekes dacot láttál benne. Ő újabb és újabb érméket dobott a szétázott kalapba, te újra és újra pukedliztél.

Lassan elöntött a gyűlölet: Resti megérkezett a történetbe.

Vissza a tetejére