Joyce és Eisenstein

A hangosfilm korszaka tulajdonképpen

a lélek története, vizualizált narratíva.

A psziché kiáradása a testre.

A megváltozó én filmkockákra vitt,

kerek drámája. A gondolkodás melegágya.

Hogy mit ne mondjak. Ennyi jó dolog

maga a film. A sokat szidott mozi.

Eisenstein a híres írónak, Joyce-nak olvasta fel

a forgatókönyveit, közben kitért a politikára:

Szovjetunió késésben van, ismerte el

Eisenstein – ezért küldték tanulmányútra

őt és asszisztensét: Grigorij Alekszandrovot.

Én a hangot tekintem a látottak ellenpontjának.

A naturalizmus, a valóságillúzió puszta

alap, arra jön rá a reflektálás. Ha nem tévedek.

Fecsegett az orosz filmrendező.

A koncepció mély benyomást tett Joyce-ra,

serényen kereste a vendég kabátját induláskor,

bár a szemeivel már alig látott.

Ez egy különös periódus a művészetben,

válaszolt az író. Egyetértett azzal, hogy a hangosfilm

anyaga a monológ, nem a dialógus.

Helyben vagyunk. Helyeseltek szinte egyszerre.

Ez tehát a tudatáram –

regény. Az irodalom lassú, viszont

az asszociációk és az érzelmek

szimultán áramlása „sebes”. –

 

S ezt a gyorsaságot, a gondolat sebességét,

csak a film képes követni. (Még az is alig,

jegyezte meg Mr. Ulysses.)

 

A szenvedélyes, összefüggéstelen beszéd

egy folyó, mely átbukik a gátakon, elárasztja

a lankákat, kimossa a szorongást

a fejekből. Csak nehogy összefüggéstelen klippé

tömörítsük a tudatáramot. Féltette az egészet az író.

A banális dialógus viszont átírható scriptformára.

A szöveg titokzatossága és kifürkészhetetlensége

önnél, főként az Anna Lívia Plurabell című rész,

az emóciók hullámzásában csúcsosodik ki,

mondta végül a filmrendező, és másnap elutazott.

Vissza a tetejére