A nyugati magyar irodalom árnyékhuszárai

Amikor erre a munkára készültem, újra szembesülnöm kellett azzal, amit már többször megírtam irodalmunknak erről a különös vadhajtásáról, amit mi itt az óhazában jobb híján nyugati magyar irodalomnak nevezünk. Mégpedig a ténnyel, hogy ez a kérészéletű, alig fél évszázados mozgalom nem néhány kivándorolt vagy emigrációba kényszerült író magánügye. Terjedelmét, volumenét tekintve a nyugati magyar irodalom egy kisebb dél-amerikai ország irodalmához hasonlítható, felülmúlja például Nicaragua vagy Honduras irodalmi termését. Borbándi Gyula regisztere 294 európai és 136 amerikai magyar írót sorol fel, és ez a közel félezer alkotó ezer, pontosabban 984 hírlapban és folyóiratban közli műveit. Közölte, ma már múlt időben kell mondanom, mert az ezredfordulóra jórészt megszűnt – kihalt, vagy hazaköltözött – ez a fél évszázadon át gazdag és virágzó irodalom.

Itt jegyzem meg: Borbándi Gyuláról, egyetlen krónikásunkról is illene méltón megemlékeznünk. Amíg még él, ha lehet.

Ennyit a mennyiségről. Minőségében sem hanyagolható el azonban ez az irodalom. A neveket, amelyek fémjelezték, megtanulta a nagyvilág, és kezdi megismerni a hazai olvasó. Egy rövid előadás keretében nem is lehet teljes képet adni róla. Nehéz helyzetben van az előadó, aki nem akarja véget nem érő felsorolásokkal untatni azokat, akik figyelmükkel kitüntetik.

Egy szó, mint száz: a nyugati magyar irodalomnak még az iránta érdeklődők is csak töredékét ismerik. És ezen a helyzeten én sem sokat változtathatok.

Nem mintha én lennék az első, aki pótolni szeretném ezt a hiányt. A Mikes International (Hága) kiadásában nemrég megjelent Írók az emigrációban szerzője például megállapítja, hogy „Cs. Szabó László… sírja az öreg református temetőben nyugszik” – „Sárközi Mátyás… finom stílusú naplójegyzetei pedig nemcsak szórakoztatóak, hanem érdekesek is…” Megtudjuk továbbá, hogy „Faludy György számára a földi pokol is osztályrészül jutott, ahol víg napokat töltött”. Vele szemben Illyés Gyula „meg se nyikkant az Egy mondatán kívül.”

Vannak azonban a felsoroltaknál kacifántosabb idézeteim is. Mert ezek eddig legalább érthetők. Íme: egy másik irodalom – történészünk szerint a munkásságát „látszólag az adott szövegek közlésigénye indokolja, ám a formális kapcsolatok kombinatorikája, a hozzá tartozó szubjektumképzettel együtt, az ontikus eldöntetlenségek ellenére stabilizálja a hangkölcsönzés műveleteit, és így valamiféle metatextuális pozíciót termel újra”. (Részlet a Kismacska halála című szöveggyűjteményemből.)

Az ilyen ismertetésektől, azt hiszem, nyugodtan eltekinthet a nyugati magyar irodalom.

 

Először arra gondoltam, hogy előadásomban nem elemzem csak tárgyam csúcsteljesítményeit. Végül is az idézett ezer író és félezer kiadvány jelentős része irodalmi mércével nem mérhető, többnyire honvágy szülte dilettáns anyag. Lássuk tehát az iceberg csúcsait!

Zilahy Lajos, Molnár Ferenc és Márai Sándor, a legismertebbek mellett sok más jelentős írónk fejezte be életét Nyugaton. Szász Béla, Nyírő József, Aczél Tamás, Wass Albert, a két Vaszary. Ők mégsem aktív résztvevői a nyugati magyar irodalomnak: nem vettek részt munkájában, nem szerepeltek fórumain, nem közölték írásaikat folyóirataiban.

Az idősebb nemzedékből mások tevékeny részeseivé váltak ennek az irodalomnak. Így például Fejtő Ferenc, a kiváló közíró, vagy Szabó Zoltán, a Szerelmes földrajz szociográfusa. Még Faludy György is szerkesztője volt a londoni Irodalmi Újságnak, Határ Győző pedig levelek százaival tartotta a lelket a nyugatra szakadt írópalántákban.(1)

Mindnyájuk között azonban kétségen kívül Cs. Szabó László, az esszéíró nemzedék tagja volt a nyugaton szárnyát bontogató magyar irodalom nesztora. A nyugati egyetemeken tanuló sok ezer ’56-os magyar diák számára ő volt az Osztályfőnök úr, akitől mesterségbeli tudást és emberi tartást tanulhattak a pályakezdő fiatalok.

Egy másik vonulatát képezik irodalmunknak azok, akik megpróbálkoztak a kétnyelvűséggel. Domahidy Miklós és Monoszlóy Dezső magyarul és németül írták prózai műveiket. Idegen nyelvű magyar íróvá vált az évek során Mikes György, Koestler Artur, Arnóthy Kriszta, Dormándi László vagy Kristóf Ágota. Honi irodalmáraink sajnos következetesen kitessékelik ezeket az idegen nyelveken dolgozó renegátokat. Mi most gondolkozzunk mégis el: a latin-amerikai irodalom klasszikusai közül Güiraldes, José Maria de Heredia, Huidobro – franciául írtak. Groteszk lenne az ír Beckettet vagy a román Ionescót francia írónak nevezni, pedig mindketten franciául írták meg életművüket. Nekünk miért kellene idegen nyelveken dolgozó íróinkról lemondanunk?

Értekező prózát művelő tudósaink számára pedig az idegen nyelvek használata elkerülhetetlen. Kerényi Károly, Makkai Ádám vagy Hanák Tibor a világ legtermészetesebb módján angolul és németül írták és írják műveiket.

 

A legnépesebb csoport, a tulajdonképpeni nyugati magyar irodalom azonban azoké a huszonéveseké, akikből szerte a nagyvilágban, idegen nyelvi közegben vált magyar író. Azoké, akik csak azért is magyarul fogalmazták meg azt, ami 1956 után körülvette őket: új életüket és környezetüket.

Olvasók és visszhang nélkül, ezek az elszánt fiatalok általában egy-egy folyóirat köré tömörültek, de nem ritka az sem, hogy egyedül vágtak bele reménytelen kísérletükbe, és csak az évről évre megrendezett találkozókon vetették egybe tapasztalataikat. Ilyenek voltak a Mikes Kelemen Kör tanulmányi napjai Hollandiában, A Szepesi Csombor Kör Londonban vagy a Protestáns Magyar Szabadegyetem rendezvényei. Ezeknek is köszönhető, hogy fél évszázadon át működött a nyugati magyar irodalom intézményrendszere.

Kikből állt ez a csoport? Általánosan elfogadott, hogy abból a közel félszáz ma már nem fiatal íróból, akik négy fórumban: az Irodalmi Újságban (Párizs), az Új Látóhatárban (München), a Katolikus Szemlében (Róma) és a Magyar Műhelyben (Párizs) közölték műveiket.

Többségük ma már itthon él, Magyarországon jelennek meg írásaik. Karátson Endréről, András Sándorról, Papp Tiborról kevesen tudják, hogy Nyugatról hazatért írók.

Mint látható, még az így felvázolt élvonal – az iceberg csúcsa – is szétfeszíti egy rövid bemutatkozás kereteit. Ráadásul az itt felsorolt írókról és műveikről majdnem mindent megtudhat az érdeklődő a jeles müncheni irodalomtörténész, Borbándi Gyula könyveiből.

Így tűnődtem a trópuson. Mennyivel könnyebb dolgom lenne, ha a politikai emigrációról írnám ezt a dolgozatot! A hátország híján légüres térben handabandázó politikusok tragikomikus szamárságait mindeddig tudomásom szerint nem szedte csokorba senki. De hát irodalmár lennék: napi politikával nem foglalkozom.

Egyetlenegyszer csúsztam bele egy New York-i előadásomon:

– Piszok Ferdinandy! – torkolt le röviden és velősen a velem szemben helyet foglaló világhírű írónő, Claire Kenneth.

– Utolsó Kenet! – feleltem kapásból, és attól fogva megtartottam magamnak politikai véleményemet.

 

Azután a kezembe került egy makói írónő novellája. Az Árnyékhuszárok 1848 bujdosó honvédei, akik vadvizekben, befalazott kamrákban bujkálnak, amíg csak egymás után ki nem költöznek a temetőbe. Jámborné Balog Tünde elbeszélésében heten vannak ezek a szegénylegények, akik a Kossuth-nótát dalolják, miközben a fejük felett megtörtént a kiegyezés, de ők még a Kossuth-szobor alá is csak titokban tehetik le a koszorújukat.

Ez a szép írás juttatta eszembe, hogy 1956-nak, a nyugati magyar irodalomnak is megvannak a maguk árnyékhuszárai. A pályatársak, akik végigharcolták a nagyok egyenrangú társaiként ezt a fél évszázadot, és akikről megfeledkeztünk. Elhatároztam, hogy nekik ajánlom ezt a dolgozatomat.

Mintha csak rendelésre, ekkor érkezett hozzám a hír: Keszei István(2) összes verseit kiadta Székesfehérvár, a szülővárosa. Erről a társamról, aki harminc éve halt éhen Párizsban, 48 évesen, előadásokat tartottam annak idején. A székesfehérvári hallgatóságban nyilván tovább élt az emlék, és most, húsz év után, itt ez a szép, díszes kötet. Az Árnyékhuszárok élesztgetése tehát még eredményes is lehet.

Hét nevet írtam össze én is. Olyanokat, akik fontosak voltak a maguk idejében, itthon pedig meg sem említik őket az irodalomtörténetek és a lexikonok.

Keszei után itt van egy másik párizsi, Pobrányi Gábor. Az Ahogy lehetben, a Katolikus Misszió lapjában olvastam őt először. Bődületesen tehetséges író volt. Lázadozó, elsöprő humorú.

Nem sokkal később egy francia napilapban jelent meg a háromsoros hír: „Gabor Pobranyi detektívregény-író barátai Párizs környéki birtokán főbe lőtte magát.” Akkor, a hatvanas évek elején, már a rangos Julliard Kiadó adta ki Un révolté de dimanche (Kocaforradalmár) címen önéletrajzi regényét. Véresen őszinte írás, az önirónia remeke. A nyugati magyar irodalom kézikönyveiben máig sem szerepel Pobrányi Gábornak még csak a neve sem.

A svájci Domahidy Miklósnak nemcsak magyarul: németül, franciául, hollandul és spanyolul is nagy kiadóknál jelentek meg regényei. Miklós Lausanne környékén élt, és borász volt. Azt, hogy a boraik világhírűvé válhattak, neki – az ő találmányának – köszönhetik az argentinok. Magyar regényét, Az osztrák vádlott-tat a Protestáns Magyar Szabadegyetem adta ki. Itthon azonban a másik Domahidy-testvérből, az ausztráliai Andrásból lett ismert író. Ő konvencionális, magyar témák lantosa. Kit érdekel ma már, hogy kettőjük közül Miklós volt a tehetségesebb!

 

A párizsi Gara Lászlóról még csak megemlékeznek irodalomtörténeteink. „Korlátlan lehetőségekkel bíró irodalmi vezér!” – írta róla Szabolcsi Miklós. Az óhazában senki se tudta, hogy Illyést, Weörest és József Attilát házról házra, címről címre járva adta el ez az irodalmi „vezér”. Ebben a megalázó sziszifuszi munkában – akkor a Fernard Nathan Kiadó utazó ügynöke – én is segítettem neki.

Egy másik párizsi kulcsemberünkről – Lehoczky Gergelyről – még ennyit sem tudunk. Lehoczky az Irodalmi Újság segédszerkesztője – amolyan mindenese – volt, és mellékesen egy reklámirodának dolgozott. A munkától ellopott perceiben írta kritikáit, novelláit, karcolatait. Posztumusz kötete, a Káprázat és ábránd, Kosztolányi-hatásról árulkodik. Tucatnyi szép írása megérdemelné, hogy itthon is felfedezzük őt. Vele is, akárcsak Keszeivel, negyvennyolc éves korában végzett, az ő esetében, a rák.

Szerkesztő és költő volt a müncheni Új Látóhatár alapembere, Bikich Gábor is. Harmincéves munkássága és kötetnyi egészen kiváló verse után magányosan halt meg a budai János Kórházban. Nem tudtunk róla, az a hír járta: Rómában él. A Farkasréti temetőbe senki sem kísérte ki.

Első szigorú bírálóm volt. Müncheni lakásán, egy verőfényes téli reggelen, leült mellém, és mondatról mondatra átnézte, kivesézte egyik – zsengécske – elbeszélésemet. Ezért a téli reggelért most már örökre adósa maradok.

Szerkesztőm volt a párizsi Irodalmi Újságnál Enczi Endre is. Tőle tanultam meg szigorúan kihúzni minden novellámból az általában fölösleges első bekezdéseket. Neki is köszönhetek tehát valami nagyon fontosat.

De ki emlékszik ma már a régi idők kis és nagy szerkesztőire! Feledés lett osztályrésze a Bécs mellett, egy kis burgenlandi faluban élt Kovách Aladárnak, a Nemzeti Színház rövid életű igazgatójának és Arnóthy Kriszta, a francia írónő bátyjának is. Ő a müncheni Nemzetőr irodalmi mellékletében gondozta első írásaimat.

Egyik legkitűnőbb prózaírónkat, Halász Györgyöt felsorolásom végére hagytam. Neki még a neve sem kerül említésre irodalmunk történeteiben.

Első elbeszéléseit a Magyar Műhely közölte. Ezeket még felolvasta a hollandiai Mikes Kelemen Kör tanulmányi napjain, a hatvanas évek elején. Nagy hatást gyakorolt mindazokra, akik a magyar prózaírásra tették fel az életüket.

Azután megfojtotta őt is a légüres tér, az olvasók közönye. Húsz évvel később találkoztam vele: akkor már befutott ember volt, a göteborgi városi kórház főorvosa. Áttért a svéd nyelvű írásra. Elvesztettük ezt az 1956 utáni minden bizonnyal legnagyobb ígéretet.

Csak zárójelben: Márton Lászlót, a másik tehetséges párizsit, egy buta véletlen: fiatalabb hazai névrokona iktatta ki a köztudatból. Ma sem értem, hogy a Magyar Műhely alapító tagja és kitűnő írója miért nem védekezett.

„Bordáim kosarában féltett arcokat őrzök” – írja a Párizsból hazatért költő, Papp Tibor. Keszei István, Gara László, Pobrányi Gábor, Domahidy Miklós, Lehoczky Gergely, Bikich Gábor, Halász György álmaimban még ma is ott vannak. A nyugati magyar irodalom árnyékhuszárai. Egy egész árnyékhadsereg.

Ha valamelyikükre fel tudtam hívni a figyelmet, akkor ez az írás nem volt hiábavaló.

 

(1) Egy a több száz közül:

„Kedves Gyurkám – elkésve gratulálok HOSSZÚTÁVON c. írásodhoz és mint arra teljességgel érdemtelen köszönöm meg az ajánlást. Úgy láttalak viszont, ahogyan az ember egy évtizeddel később a jóbarátot viszontlátja: drámaian – sőt ijesztően – belenőttél abba a kiérlelt, kesernyés-modern, fűlő, felkavaró irodalomba, amelynek annakidején ígérete voltál; körülhatároltad faltól-falig zsúfolódó „szöveg-szőnyegeinkből” a magad területét, mintázatából a magad mátrixát, Ma már érezni írásaid erején, hogy írógépedből visszakarmolnak az évek. Hiába, így van az már: a „káprázatos” ígéret (Makkai) hovatovább már csak diminuendo ígérgeti azt, amit egyre kevesebben várnak tőle; a második-harmadik helyen kiemelt versenyző a mezőnyben, a számontartott ígéret előreugrik – sőt  megugrik és a döntő rajtban úgy szakítja át, hogy egyúttal (igazi huszadik századi prédikátori pesszimizmussal) firtatni kezdi Minden Célszalagok Hiábavalóságát. Összetettebbnek látlak, mint a rajtnál voltál s ugyanakkor csak azért imádkozom, hogy vajha megőriznéd alkati naivitásodat – mert (ne ütődj meg a „naivitás” esetlen kifejezésén) ez a Te megszentelőd, ez teszi művészeted hitelét. – De mit is locsogok ott, ahol se gáncsnak, se dicséretnek helye nincs és még tolakodó tanácsnak se: ezek a dolgok valahogyan „történülnek” – veled, benned, körülötted. Mert azért aztán olyan naiv nem vagy, hogy Te istenek-sugalmazta naivságoddal túl ne tennél az ügyességükkel gyorsalkadó manipulátorok minden-háján, ill. ő-azzal-megkentségük vájtfülüségén.  Jó volt „a Fiúk” lelkigyakorlata; mert diszciplina volt; mert műhely volt; mert sűrű is volt, tejfeles is volt; de mindenekfölött azért, mert viszontláthattalak édes Colette-eddel együtt. Már hiába, a harminc év alatt nem változtam, ahogyan így ez bennem kialakult: a vér szerinti rokonokban nem hiszek, nekem a választott rokonok a rokonaim. Tarts meg tehát ebben a nagy rokontalanságban, tarts meg, kérlek, jó emlékezetedben és gondolj arra, az írások újraolvastán, hogy egy másik, láthatatlan szem a hátad körül legalább olyan szeretettel les- figyel.

Mindkettőtöket öleli

öreg baráti híved

 

(2) Egy Keszei-vers: Ruhámba varrva

A szürke föld, a szürke ég,

a szürke sors, a messzeség

szálaiból ki szőtte rám

egyetemes egyenruhám?

Lehetne tiéd, bárkié,

lehetne már mindenkié.

Jellege, hogy jellegtelen,

mert színtelen, úgy végtelen.

Szürkén is őrzi rangomat:

kicsinységem, nagyságomat.

Így hordta századokon át

a sorsukhoz méltó ruhát

mindent vállaló őseim

hősi türelme. Az idő

mélyéről előszürkülő,

felködlő, rejtelmes menet

hordja ingét, a végzetet.

 

Ruhámba varrva hordozom

mindnyájunk sorsát, végzetét.

 

Elhangzott 2010. április 22-én az Olvasás – világértés c. előadássorozat keretében Szolnokon, az Aba-Novák Kulturális Központban.

Vissza a tetejére