Emlékeim Szathmáry Györgyről

A füveskertiek

Szathmáry Györgyöt „a szolnoki füveskerti”-nek neveztem verseskötetének szerkesztői utószavában, így jelölve meg hovatartozását, emberi-költői gyökereit. Szülővárosához, Szolnokhoz kötötték gyermek- és középiskolás évei: a Verseghy-gimnáziumban érettségizett, szülei, testvére továbbra is Szolnokon éltek, s ő is ide tért meg életének legvégén, a halála előtt. Másik, költészete szempontjából a legfontosabb kötődése a váci börtönben alkotó költőcsoporthoz kapcsolja. Ők voltak a „füveskertiek”, a bolsevista rezsim politikai fogoly költői, akik 1954 és 1956 között Füveskert címen állították össze a börtönben kézzel írt, másolt antológiáikat. Körülbelül tíz kötetet, műfordításokat és saját verseket, amelyek fele, sajnos, elveszett. Három füzet megjárta külföldet, és 1956 után tíz nyelvre lefordítva, több kiadásban is megjelent (anélkül, hogy az itthon élők erről valamit is sejtettek volna), két füzet pedig a rendszerváltozás után került elő itthoni rejtekhelyéről.

Hogy működhetett ez a költői csoportosulás a börtönfalak között? Ma már Auschwitz, a gulág, Recsk visszaemlékezőitől (például Faludy Györgytől) tudjuk, milyen erőt adott, a belső szabadság milyen fogódzóját jelentette más lágerekben, börtönökben is a művészet, a kultúra a fogva tartottak számára, s hogy mindenütt találtak időt és módot, hogy tartást s valamelyes vigaszt meríthessenek belőle. Tóth Bálint, füveskerti költő szavaival: „Aki verseket tud, azt sosem csukhatják magánzárkába. Vele van József Attila, Ady és az Isten.” (Füveskert 1954-1995. 90. l.) Vácott is így kezdődött. Először műfordítások születtek, hogy kiegészíthessék a börtönkönyvtár anyagát. Az eredeti szövegeket a fogoly nyelvtanárok, papok, diplomaták szolgáltatták, ahogyan emlékezetük megőrizte. Papír, írószerszám a konspiráló rabtársaknak volt köszönhető, a kész műveket (később már saját verseket is) az egyik füveskerti költő, Kecskési Tollas Tibor másolta le gyönyörű kézírással (ugyanő, aki 1956-ban a három műfordítás-kötetet magával vitte nyugatra, s a külföldi kiadásokat kezdeményezte).

Szathmáry Györgyöt – akinek már gimnazista korában is volt egy kellemetlen incidense a hatóságokkal egyik verse miatt, s egyetemi tanulmányainak 1948-as internálása vetett véget – 1952-ben egy koncepciós per vádlottjaként először tizenöt, másodfokon tíz évi börtönbüntetésre ítélték. Tatabányán majd Vácott raboskodott, s bár már előbb költővé érett, költészete itt, a hasonlóan érző, gondolkodó társak között teljesedett ki, fordításait s legszebb verseit a váci rabköltők kézzel írott könyvei őrizték meg.

A füveskertiek további sorsáról annyit: a rendszerváltozásig idehaza természetesen szó sem eshetett róluk. Kárpáti Kamil és Tóth Bálint későbbi műveikkel a hatvanas évek végétől kezdve megjelenhettek, s az ún. „tűrt” kategóriában részeseivé váltak a hazai irodalmi életnek. Tollas Tibor Bécsben megalapította és szerkesztette a Nemzetőrt, s nyugaton adta ki a maga ötvenhatos emigráns költőkkel kiegészített Füveskert-változatait, valamint saját könyveit. Gérecz Attila az ötvenhatos utcai harcokban hősi halált halt, Béri Géza öngyilkos lett, Szathmáry György pedig fiatalon szakított a költészettel. Nekik, hármuknak csak posztumusz köteteik léteznek. A Füveskert-antológiákba rajtuk kívül mások is írtak még, de az említett hat költő munkássága nem korlátozódott a börtönévekre: az ő esetükben beszélhetünk alkotói pályáról. Hatukat emeli ki az 1995-ben megjelent hiteles magyarországi Füveskert-antológia is – erről később.

 

Találkozásom Szathmáry Györggyel

Bajos elfogulatlanul szólni valakiről, aki olyan meghatározó hatást gyakorolt személyiségünk, életünk alakulására, mint Szathmáry György az enyémre. A verseit se igen tudom más szemmel olvasni, mint ahogy félszázaddal ezelőtt tizen-huszonévesen. Értékítéleteket megfogalmazni, frappáns elemzésekkel előállni egyébként sem tudnék, legfeljebb ráérzésekről, „együttrezgéseimről” számolhatnék be. De talán szerencsésebb, ha helyette kapcsolatunk történetét beszélem el. Érdekessé teheti (Szathmáry György személyén kívül) a kor is, amelyben lejátszódott, s amelynek már fogyatkoznak a szemtanúi; legalábbis, akik felnőtt fejjel élték át ezeket az éveket. S írhatok a köteteiről; e kérdésben mint szerkesztője inkább érzem magam otthon.

1956 számomra a csodák éve volt. Érettségi, majd a hosszú, napsütéses ősz: forradalom, első szerelem, a felnőtt élet kezdete. Gyurka azon a nyáron szabadult a váci börtönből, ahol négy évet töltött le a „fegyveres összeesküvés” miatt kapott tízből. Mielőtt megismerkedtünk volna, egy kicsit már szerelmes voltam bele amolyan kislányos, romantikus módon, ahogy néhány Jókai-hősbe és Ady Endrébe is. De ő mégis más volt: élő, valóságos személy, akinek arcképét, egy levelét és néhány versét a húga mutatta meg nekem (gimnáziumi osztálytársak voltunk), s az édesanyjuk beszámolt a fiának új rajongójáról; erre Gyurka egy másik hazaírt levélben néhány kedves sorral reflektált. Amikor meghallottam, hogy kiszabadult, itthon van, legszívesebben azonnal odarohantam volna, de nem mertem, szégyelltem Szathmáryékhoz beállítani.

Augusztus végén, pár nappal előbb, mint ahogy Szegedre utaztam (felvettek az egyetemre), mégis illett elmenni, elköszönni. Gyurkát egyedül találtam otthon egy barátjával. Beinvitáltak: mindjárt megjön a család többi tagja is, várjam meg őket. Addig Gyurka szórakoztatott, zongorázott nekem, s végleg elbűvölt. (Elbűvölt ő nálam kevésbé fogékony nőket is: sármos férfi volt, s nagyon tudott bánni a hallgatóságával.) Estére mindnyájan a cirkuszba készültek, meghívtak engem is. De az oda-vissza út volt az igazi élmény! Gyurkával ketten elől mentünk, verseket mondott, nagyon szépeket, számomra ismeretlen szerzőktől. Különösen megfogott egy Verlaine-vers (Verlaine nevét épp csak megemlítették az iskolában Ady kapcsán). Ki fordította? – kérdeztem. Én, válaszolt Gyurka szerényen. Na, több nem is kellett már nekem! Egyébként ez a Holdfény című vers, különleges hangulatával, ma is egyik kedvencem, s nem állhatom meg, hogy ne idézzem teljes egészében:

„Maszkokkal népes lelked furcsa táj;

Oly édesen táncolnak és zenélnek

Lantjukkal ők, hogy néha szinte fáj

A különös ruhák alatt a lélek.

 

Ó, édes élet, győztes szerelem,

Szívrepesztőn ők rólatok dalolnak,

De nem hisznek jó sorsukban sosem,

És énekük a holdsugárba olvad.

 

S a szomorú, szép holdsugár-patak

A fákon alvó madarakra lebben.

S márványszobrok között nagy szökőkutak,

Karcsú kutak zokognak önfeledten.”

Ide kívánkozik egy megjegyzés, amellyel egy mondat erejéig mégis belekotnyeleskedem az ítészek dolgába. Tóth Bálint Szathmáry-portréjában (A maharadzsakumár, Stádium, 1991/1. 27-30. l.) Edgar Allan Poe: Annabel Lee című versének Szathmáry és Babits-fordítását veti össze, Gyurkának juttatva a pálmát. Kedvenc Verlaine-versem utolsó két sora francia eredetiben:

„Et sangloter d’extase les jets d’eau,

Les grands jets d’eau sveltes parmi les marbes.”

Szabó Lőrinc fordításában:

„S vadul felsírnak a szökőkutak,

a nagy karcsú szökőkutak a parkban.”

Talán nem pusztán elfogultság úgy vélekedni, hogy a „zokognak önfeledten” megoldás hangulatosabb s az eredetihez is közelállóbb: az eksztázist pontosabban visszaadó kifejezés. Apróság, de jellemző Gyurka kivételes fordítói érzékére.

A hátralévő három napot reggeltől estig együtt töltöttük. Eljött hozzánk, lementünk a Tiszára (akkor még megvolt a régi potyastrand, gyönyörű homokos terület a Tisza bal partján a vízművel szemben, oda járt az egész város), hozta a gitárját, játszott, felolvasott. Csókolództunk, és már akkor felvetette, hogy ne menjek az egyetemre, legyek a felesége; nem tudtam megítélni, mennyire gondolta ezt komolyan. Aztán a szüleimmel együtt kikísért a vonathoz – és három hétig nem jelentkezett. Először voltam hazulról távol, a többi lány is sírdogált esténként, de én az otthontól való elszakadás mellett átéltem az első szerelmi csalódást is. De büszke kislánynak neveltek. Nem írtam meg Jutkának sem, hogy szeptember utolsó hetében hazamegyek egy vívóversenyre. Már a döntőben vívtam, amikor Gyurka lélekszakadva megjelent. Véletlenül tudta meg, hogy Szolnokon vagyok, mondta szemrehányóan. És te talán írtál nekem? Hát hogy gondoltad? – válaszoltam. Később kiderült, hogy egykori, a fogsága idején férjhez ment, majd elvált menyasszonya jelentkezett; Gyurka nyilván tétovázott. De ettől kezdve sűrűn jöttek a hosszú levelek – ez tőle nagy dolog volt.

Meg is látogatott Szegeden. Megszállt régi barátjánál, s két felejthetetlen napot töltöttünk együtt. Az újszegedi park platánsorában andalogva kezdtem hajlani a rábeszélésére, hogy hagyjam ott az egyetemet a kedvéért. A szüleim teljesen kétségbeestek. Én levélben, Gyurka naponta személyesen ostromolta szegény anyámat, aki kivételesen toleráns és empatikus lélek volt, s csak szelíden beszélt a lelkünkre: várjunk a házasságkötéssel, amíg elvégzem az egyetemet, s Gyurkának is lesz valami egzisztenciája.

Talán ha a forradalom nem szól közbe, másképp alakul az életem. Valószínűleg nem lettem volna elég bátor, s Gyurka elég állhatatos, hogy kitartsunk a terveink mellett, ha ki nem fordul a világ is megszokott rendjéből. De október végén hazajöttem, februárig szünetelt az oktatás az egyetemen, s én addigra férjhez mentem.

 

1956 októbere Szegeden

1956 októberét a magam módján éltem át. Nagyon éretlen voltam, fogalmam sem volt történelemről, politikáról, valóságról, de minden lelkesített, ami hősies, ami emlékeztetett olvasmányaimra és romantikát, kalandot ígért. Ott voltam a MEFESZ megalakulásánál a szegedi egyetem auditorium maximumában, s ámulva hallgattam a tegnap még elképzelhetetlen felszólalásokat: az egyetemi élet megreformálásától egykettőre eljutottunk a szovjet csapatok kivonulásának követeléséig, s közben egyre érkeztek a gratuláló, köszöntő táviratok távoli egyetemek diákközösségeitől. A szegedi hallgatók küldöttei vitték el a „mi” pontjainkat a budapesti műegyetemre is; a kezdeményezők végső soron a szegediek voltak. Október 23-án nálunk is tüntetés volt, de minden incidens nélkül zajlott le. Gólyabálra készülve éppen ruhapróbát tartottunk, amikor beszólt a szobába valaki: siessünk a Klauzál térre. Taftruhában, körömcipőben, kifestve szaladtunk le, épp csak egy kiskabátot kanyarítva a „báli” öltözékünkre. A Kossuth szobor körül már sokan összegyűltek, a közeli színházból kijöttek a színészek is, szavalatokat, lelkesítő szónoklatokat hallgattunk. Boldogan, békésen sétáltunk haza, a pesti eseményekről nem tudtunk még semmit.

Másnap a társalgóban mindenki az egyetlen rádiókészülék körül tolongott. A pesti lányok sírtak, féltették az otthoniakat. A Tiszahídon végeláthatatlan sorban dübörögtek keresztül a tankok. Este kijárási tilalom volt, egyszerre mégis felhangzott az utcán a „gyertek velünk!”. A kollégium ajtaját bezárták, de néhányan kiszöktünk a társalgó ablakán keresztül. A pestiekkel való szolidaritást kifejező „néma tüntetés” hamarosan kihangosodott, a résztvevők már jelszavakat kiabáltak, az ablakokból is hangosan biztattak bennünket. A felvonulókat – baljós kíséret – távolabbról teherautókon ávósok követték; egyelőre nem avatkoztak közbe. Valami gyárhoz (kendergyárhoz?) vonultunk, hogy ott egyesüljünk a munkásokkal, ahogy a körülöttem haladók beszédéből kivettem. A kapu azonban zárva volt, és egy árva munkást se láttunk az épület közelében. Ekkor az egyik teherautóról felszólították a tömeget távozásra; a válasz fütty és kiabálás volt. Majd kezdetét vette az oszlatás. Félelmetes élmény volt, sokan azt hittük, hogy élessel lőnek. A teherautók közé szorított kisszámú tüntető (csaknem mindnyájan diákok) pánikszerű futásnak eredt. Akit elkaptak, ütötték, rúgták a megvadult karhatalmisták.

Nem tudtam még Szegeden jól tájékozódni, csak futottam a többiekkel, fogalmam sem volt, merre, végül bemenekültünk egy nyitott kapun. Az egyik fiúkollégium épülete volt, pár bátor ember valósággal a testével védte a bejáratot az üldözők elől. Éjszakára a lányokat is elszállásolták, s értesítették a lánykollégiumot. De amikor a neveket összeírták, én néhány ismerős fiúval a szobájukban beszélgettem, így nem kerültem fel a listára: én lettem az egyetlen elveszett lélek a kollégiumunkban. Másnap hajnalban a házak falához simulva lopakodtunk haza. A szobatársaim (nyolcan laktunk együtt) hatalmas ovációval fogadtak: már meggyászoltak. Én voltam a nap hőse; nagy garral kezdtem neki élményeim elbeszéléséhez, bár a kedvem igencsak lelohadt, amikor az igazgatónő irodájába rendeltek. De megúsztam: annyira megkönnyebbült, amiért megkerültem, hogy jóformán össze sem szidott a történtekért. Ez volt a legizgalmasabb személyes ötvenhatos élményem, azután gyorsan peregtek az események. Az ávósok eltűntek, hamarosan már a nemzetőrséget szervezték. Az előadások természetesen szüneteltek, szerettem volna már hazamenni, s egyik szolnoki társammal fel is kéredzkedtünk egy alkalmi teherautóra. Közben Gyurka is szerzett valahogyan egy teherautót, hogy hazahozza „a Szegeden tanuló szolnoki lányokat” – haza is hozta mindet, engem kivéve.

 

Házasságunk története

A következő két hónap minden napját egymással töltöttük, Gyurkának sem volt munkája. November 4-én egy napra bevitték; ez komoly figyelmeztetést jelentett, hogy Szolnokról, ahol jól ismerik, tanácsos mielőbb eltűnnie. Feltételesen szabadult, a hátralévő hat évet kockáztatta, amennyiben felfigyelnek rá. Január elején minden szülői óvás, tiltakozás ellenére összeházasodtunk, s nekivágtunk a teljes bizonytalanságnak. Kettőnk holmija, amit magunkkal vittünk, elfért egy bőröndben, Gyurkának volt 500 forintja: ez akkor körülbelül egy havi átlagfizetés felével volt egyenértékű. Budapestre mentünk, első éjszakára Béri Géza édesanyja adott szállást, majd egy hétig egy portásfülkét béreltünk (a heverő mellett másfél méter helyünk volt a bőröndnek és egy lavórnak, kicsomagolni sem lehetett), aztán a véletlen segített. Gyurka összefutott az utcán szolnoki színészbarátjával, Móra Sanyival, aki igen megörvendett neki: állástalan színészek hétvégeken haknizni jártak Pest környékére, s szükségük volt valakire, aki tangóharmonikával beszáll a műsorba. De hiszen én zongorán és gitáron játszom – vetette ellene Gyurka. Nem baj, belejössz te abba – biztatta Sanyi. A lakáskérdés is megoldódott. Sanyi is friss házas volt, s újdonsült nejének rokonai disszidáltak, a szép kétszobás Aradi utcai lakás nekik maradt. Rajtunk kívül a trupp más tagjai is odaköltöztek, naphosszat folytak a próbák és a vidám mulatságok, civódások. Nekem, aki annyira más környezetből csöppentem közéjük, nagyon imponált a bohém társaság, bár egy kicsit tartottam is tőlük.

Így telt el két-három hét, majd ismét a véletlennek köszönhetően konszolidálódott a helyzetünk. Egyik barátunk váratlanul pénzhez jutott, és elvitte a társaságot mulatni. Egy Vadászkunyhó nevű helyen megkérték a zongoristát, engedje át egy kis időre hangszerét Gyurkának: „Barátunk nemrég tért haza, négy évet töltött Párizsban, szeretne játszani egy kicsit.” A zongoristának a következő két hónapra Mátraházára szólt a szerződése, de valamiért meggondolta magát. Gyurka kapóra jött, őt ajánlotta be maga helyett, s két nap múlva utaztunk is. Mátraházán nagyon jó helyünk volt, a szállodában laktunk, ellátást kaptunk, s estig szabadok voltunk: szánkóztunk, kirándultunk egész nap, bridzseztünk az üdülővendégekkel és a személyzet tagjaival. Legszívesebben tovább is ott maradtam volna, de Gyurka mindig új helyre kívánkozott, így vándoroltunk aztán kéthavonként máshova. A Mátrából Dunapentelére, onnan Révfülöpre, majd Hévízre, Karcagon kicsit hosszabb időt is töltöttünk. Egy nagy vakációhoz hasonlított az életem: esténként bejártam Gyurkához a bárba, a törzsvendégeket mind ismertem, táncoltattak, tették a szépet. Napközben aludtunk, olvastunk, barátkoztunk, kirándultunk és verseket faltunk minden mennyiségben.

Sajnos, lassan aztán a buktatói is megmutatkoztak a rendhagyó életnek. A hagyományos házaséletre egyikünk se volt éppen alkalmas, nem véletlen, hogy Gyurkának a későbbi kapcsolatai is válással végződtek; én meg sem próbáltam még egyszer. A házimunkához semmit sem értettem, otthon a tanulás ürügyén minden alól kihúzhattam magamat. Mivel többnyire szállodákban laktunk és étkeztünk, ez egyelőre ritkán okozott gondot. Nagyobb baj volt, hogy mivel saját kerestem nem volt (hogyan helyezkedhettem volna el kéthónaponta más lakhelyen?), s pénzzel sem bántam addig soha, mindketten természetesnek tartottuk, hogy a maga keresetét Gyurka kezelje. Nála viszont jó, ha egy hétig kitartott a fizetés (pedig nem keresett rosszul): minden hiábavalóságot megvett, ami megtetszett neki, például rögtön az első hónapban egy filmfelvevőt; ezek a tárgyak aztán rendre zálogházban végezték. Mikor teljesen leégtünk, hazautaztam anyámékhoz, s náluk húztam ki a következő fizetésig. Kezdtem kijózanodni, s otthon is egyre kaptam a szemrehányásokat. Gyurkát hiába kértem, hogy állapodjunk meg valahol, ez így a végtelenségig nem mehet. Nyilván erélyesebben kellett volna fellépnem, de nekem nagyon sokáig szentírás volt, amit Gyurka mondott. Nézeteltéréseink támadtak a gyermekvállalás kérdése körül is, ő nagyon szeretett volna gyereket, mihamarább (ha meglesz, majd letelepszünk), bennem azonban annyi józanság még volt, hogy erre az adott körülmények közt nem vállalkoztam. Két év elteltével aztán végérvényesen a szüleimnél maradtam. Egy próbát még tettünk Keszthelyen, de ezzel a házasságunk gyakorlatilag befejeződött.

Öt évig semmit sem hallottam Gyurkáról. Akkor levélben kérte, hogy találkozzunk, s tisztázzuk függőben lévő dolgainkat. A találkozóra nem került sor, a következő évben elváltunk. Gyermekünk és semmi közös tulajdonunk nem lévén, öt év különélés után minden simán ment.

Sok év múlva, a hetvenes évek elején láttam viszont Gyurkát újra, amikor Szolnokon járva felkeresett. Második házassága még tartott s volt már egy kisfia is. Barátságosan elbeszélgettünk; akkor hozta el nekem búcsúversének kéziratát (kötetében az utolsó saját vers: Árnyam suhan). További sorsáról csak hézagosan értesültem, súlyos betegségéről, haláláról is utólag, a húgától.

 

Szathmáry György posztumusz kötetei

Egykori sorstársai közül Kárpáti Kamil és Tóth Bálint a hatvanas évek végétől rendszeresen publikált, köteteik jelentek meg. 1988-tól pár évig Kárpáti szerkesztésében egy igényes, szép kivitelű negyedéves irodalmi-művészeti folyóirat is napvilágot látott, Stádium címen (az alapítvány és a kiadó ma is működik ezen a néven). Ennek a folyóiratnak az 1991. évi 1. számában jelentek meg Magyarországon nyomtatásban először Szathmáry-versek (In profundis, Paul Valéry, három vers a Pogány szonettekből, és néhány műfordítás: Maeterlinck, Chesterton, Nietzsche). A verseket Tóth Bálint remek Szathmáry-portréja: A maharadzsakumár vezette be. 1993-ban Szathmáry György versei címen Szolnok város önkormányzata adta ki a váci kézírásos Füveskert-antológia Szathmáry ciklusát (Virágok – lányok – istenek). A húsz vers hasonmás kiadásban (Tollas Tibor kézírásával) Szathmáry Judit bevezetőjével jelent meg.

A váci fogoly költők megismertetésben nagy jelentőséggel bír az 1995-ben végre megjelent hiteles magyarországi Füveskert-gyűjtemény (Füveskert 1954-1995. Stádium Kiadó). Bevezető, utószó, tanulmányrészletek, pályaképvázlatok: amit a füveskertiekről, a börtönben írt füzetek sorsáról és a rendszerváltás előtti külföldi kiadásokról tudni érdemes, ebben a terjedelmes kötetben megtalálható. A könyv az eredeti füveskerti ciklusokon kívül korábbi, illetve későbbi verseiken keresztül a hat költő teljes pályaképét igyekszik bemutatni: Szathmáry György is kötetnyi verssel és műfordítással van jelen az antológiában. A kötetet Pfitzner Rudolf, Kárpáti Kamil, Tollas Tibor és Tóth Bálint szerkesztette, a rajzokat az argentinai kiadású Füveskert-változatot is illusztráló Szalay Lajos életművéből válogatták.

Az előzmények után Szathmáry György lehetőség szerint teljes gyűjteményes kötetének kiadása volt soron. A kiadást Szathmáry Judit kezdeményezte, s Szolnok város önkormányzata vállalta magára. 1997-ben kaptam megbízást a könyv szerkesztésére a Verseghy Könyvtár igazgatójának ajánlására. A munkát szíves-örömest vállaltam, s lelkesen ástam bele magam az izgalmas felfedezésekkel kecsegtető kéziratokba. Rendelkezésemre állt az eredeti (börtönbeli kézzel másolt) Füveskert-füzetek fénymásolata, egy (meglehetősen hibás) gépírásos gyűjtemény, továbbá Gyurka diák- és katonakorából több, ceruzával írt, elmosódott s részben töredékes „kockás füzet” édesanyjától, illetve húgától. Verses trilógiájának második és harmadik része Tóth Bálint közvetítésével második feleségétől került elő, s néhány, együttélésünk idejéből származó versének (az utolsóknak) a kéziratát én őriztem meg. Nagy segítségemre volt természetesen a már említett 1995-ös Füveskert-antológia, amelyben hozzáértők által már átnézett versszövegek is rendelkezésemre álltak. Mindazonáltal elég sokat bajlódtam a szövegváltozatok egyeztetésével, a törlések, beszúrások, néhol olvashatatlan részek kibogozásával. A nyilvánvalóan hibás szövegrészeket – olykor emlékezet alapján – kiigazítottam. A versszövegek pontosításánál előnyös helyzetben voltam: a szerző rendkívül szuggesztív előadásában oly sokszor hallottam, hogy már betéve tudtam nemcsak legkedvesebb verseit, fordításait, hanem a többi börtöntárs-költő nem egy művét is. Ennek köszönhetően lehettem egész biztos a dolgomban, amikor Gyurka egyik tévesen nevesített (másnak tulajdonított) versét megkíséreltem (és sikerült is) „visszaszerezni”. Himnusz a hóvirághoz című verse, amelyet szeretett és gyakran elmondott, az 1995-ös Füveskert-antológiában megdöbbenésemre más szerző neve alatt szerepelt. Ilyen tévedés azért fordulhatott elő, mivel az illegalitás körülményei közt a börtönbeli füzetek nem tüntettek fel szerzőket, a nevesítés utólag történt. A kötet szerkezete menet közben alakult ki, s mintegy adta magát. Laza időrendet követ: kezdődik a börtönévek előtti versekkel, ezután jönnek az eredeti Füveskert antológiákból valók, s majd külön ciklusban az ezekkel egyidőben írt többi vers, kiegészítve a néhány börtönévek utánival. Legvégül a szerzőket koruk szerint rendezve következnek a műfordítások.

Amikor a kötet nagyjából összeállt, felvettem a kapcsolatot Kárpáti Kamillal, engedélyét kérve, hogy munkámhoz használhassam az általuk szerkesztett antológiát, s átvehessem belőle Tóth Bálint A maharadzsakumár című tanulmányát. Válaszában Kárpáti tudatta velem, hogy Gyurka verseit a Stádium Kiadó szintén a közeljövőben készül megjelentetni, pályázaton már nyertek is hozzá egy jelentős összeget. Ésszerűbb volna összefogni, s két párhuzamos kiadás helyett közösen a tető alá hozni egyet. A Stádium eredetileg Tóth Bálintot bízta volna meg a szerkesztéssel, de mivel a munka még nem kezdődött el, s elképzeléseim megnyerték a kiadó tetszését, szerkesszem a könyvet én. Nagyon boldog voltam. Megoszthattam a felelősséget egy tapasztalt, a témában mindenkinél inkább jártas szerkesztővel, ismert költővel, Gyurka sorstársával. Kamil aztán csakugyan sokat segített mindenben. Ekkor kezdődött a levelezésünk. A közös könyvhöz végül fele-fele arányban járult hozzá a Stádium Kiadó és a szolnoki önkormányzat, így jöhetett létre a kivételesen szép, műbőrkötésű kiadvány 1998-ban: a Sejtések könyve.

Legutóbb A Tiszavirág címen az idén jelent meg Szathmáry-verseskötet. Lényegében a Sejtések könyvének második kiadása: a járulékos szövegrészek, formátum, illusztráció változtak ugyan, de a lényegi tartalom, Szathmáry György művei (a sorrend és ciklusbeosztás is) pontról pontra megegyezik. Erre a körülményre azonban sem a címlapadatok közt, sem Szathmáry Judit bevezető-ajánló soraiban, sem a kiadó nyilatkozatában nem található semmiféle utalás. Az effajta feledékenység könnyen azt a látszatot kelti, hogy a közzététel egyéb érdemeivel együtt a bennefoglalt szellemi munka is a kiadás kezdeményezőjéé. A kiadó jóhiszeműségét nem vonom kétségbe: mint nyilatkozta, eleget tett a megtisztelő megbízatásnak. A megbízó azonban – még ha feltételezzük is, hogy a szerzői jogi rendelkezésekkel nem volt tisztában – mégiscsak sejthetett valamit eljárása inkorrekt voltáról. Másképp aligha magyarázható, hogy a kiadás előkészületeiről s megvalósulásáról nem tájékoztatott (utólag, véletlenül értesültem róla), s a könyvpremierre sem hívott meg (utóbbi természetesen nem kötelező).

Ennek ellenére a rendezvényre már csak kíváncsiságból is elmentem. A könyvet bemutató Szűcs Sándor általában szólt a füveskertiekről, majd a testvérhúg érdemeiről, aki a költő megismertetéséért a legtöbbet tette (s ha Kárpáti Kamil erőfeszítéseit figyelmen kívül hagyjuk, ez kétségkívül így igaz). Szavaiból meglepődve értesültem, hogy ez „a sorban immár harmadik” kiadvány: „az igazi, amelyben minden benne van”. A megállapításban az a megmosolyogtató, hogy a Sejtések könyvéhez képest az egyetlen többlet-szöveg a könyvben a tanár úr utószóként közölt korábbi előadása. Aminek közzététele természetesen nagyon is helyénvaló: Szathmáry György költészetét értő, beleérző sorokkal mutatja be. Király György festőművész illusztrációi pedig a más megközelítés újdonságával hatnak: a mához hozzák közelebb a költő versvilágát (a Sejtések könyvét a 19. századi neves preraffaelista festő, Edward Burne-Jones patinás rajzai díszítik). Egyszóval őszintén, szívből örülhettem volna az új köntösben is tetszetős kiadványnak, ha a méltatlan körülmények nem rontják le a jóleső érzést.

A történethez hozzátartozik még a könyvpremier utáni tévéinterjú Szathmáry Judittal. A történeteken enyhítve ezúttal világossá tette, hogy A Tiszavirág tartalmilag azonos a Sejtések könyvével; szerkesztőként a nevem is elhangzott. Néhány helyesbítésre szoruló megjegyzésre azonban ki kell térnem. Szathmáry Györgyöt első fokon sem ítélték halálra, „csak” súlyos börtönévekre, ami – felnagyítás nélkül is – elég volt, hogy megtörjön, más irányba kényszerítsen egy fiatal életet. Másodszor: a váci költők az 1953-ban bekövetkező enyhülés légkörében szabadabban érintkezhettek egymással (sétán, munkahelyen, hiszen dolgoztak mindnyájan), de hogy egy cellában raboskodtak volna mind a hatan, éppen ők hatan: naiv elképzelés, ilyen véletlenek nincsenek. S végül: Szathmáry Judit úgy nyilatkozott az 1993-ben megjelenő Szathmáry György versei című fakszimile kiadásról, mint az első kötetről, amely Magyarországon nyomtatásban megjelent a füveskertiek műveiből. A tények azonban mást mondanak. Kárpáti Kamil és Tóth Bálint rendszerváltozás előtti publikációiról korábban már történt említés. A rendszerváltozás után pedig: 1991-ben az addig külföldön publikáló Tollasnak is megjelent az első itthon kiadott könyve, s még ugyanebben az évben Gérecz Attila, 1992-ben pedig Béri Géza posztumusz verseskötete látott napvilágot.

 

Újjáéledő emlékeim hatása

Végezetül szeretném még kifejezésre juttatni, mit köszönhetek én a Sejtések könyvének. Friss nyugdíjasként, amikor hirtelen nem tudtam mit kezdeni magammal, komoly és nagyon is kedvemre való feladatot kaptam. A Gyurka verseivel való foglalkozás felébresztette bennem a negyven év előtti emlékeket: ő ismertetett meg a klasszikus és modern európai költészet javával, együtt fedeztük fel az ötvenes évek második felében egyszerre magára találó könyvkiadás csemegéit, Szabó Lőrinc Örök barátaink című csodálatos műfordítás-gyűjteményét, Illyéstől a Kézfogásokat és az 1956-os könyvtermés egyik szenzációját, Weörestől a Hallgatás tornyát – hogy csak a fő kedvenceinket említsem. És két-három évig én is írtam verseket akkor; Gyurka dicsért, bátorított, közös kötetről ábrándoztunk. Később, különválásunk után, elvesztettem az önbizalmamat. Egyszerre felfedeztem a verseim gyengéit, s addigi próbálkozásaim (egy kivételével, amelyet később sem tagadtam meg) papírkosárban végezték. (Az az egy, az Őszi üzenet negyven évvel később első kötetemben – minimális igazításokkal – megjelent.)

A feltóduló emlékek, a naphosszig tartó koncentrálás a versszövegekre újraélesztették versírási kedvemet is, amely elnyomva, magamnak sem bevallottan évtizedekig lappangott bennem, s hosszú évek után a gátlást legyőzte a közlésvágy. Közlésvágy alatt persze csak az írást magát, nem a közreadást értve, erre kezdetben egyáltalán nem gondoltam.

Még akkor sem, amikor már ötven körüli verssel a tarsolyomban, s valami visszajelzésre mégis vágyva, Kárpáti Kamilnak mint legilletékesebb véleményezőnek megmutattam friss termésemet. Ő volt, aki kiadásra érdemesnek ítélte, tanácsokkal látott el, bátorított. Így jelent meg 1999 végén első verseskötetem Belesimulva címen.

A továbbiakban minden nagyon szerencsésen alakult, szinte alig mertem elhinni. Pár hónap múlva a város a 2000. év tiszteletére Torkolat címen irodalmi antológiát adott ki (alcíme szerint: a szolnoki írók könyvét), amelyben a kötetemből választott versekkel már én is jelen lehettem. Ugyanebben az évben az Eső (elsőként a folyóiratok közül) szintén közölte verseimet, s meghívást kaptam a berekfürdői írótáborba. Egyszóval, a rendhagyóan kései bemutatkozás ellenére: befogadtak. Az első évek lendülete, sajnos, később alábbhagyott, talán mert a felhalmozódó élmények már szóhoz jutottak. Mindenesetre kétséges, hogy három kötetig, de egyáltalán a versírás műveléséig eljutottam volna a Sejtések könyvének inspiráló hatása és Kárpáti Kamil ösztönzése nélkül.

Nincs hát okom rá, hogy kapcsolatomat Szathmáry Györggyel megbánjam, bár az árát megfizettem, ahogy az rendjén is való. Az egyetemen hat évvel később végeztem levelező tagozaton, munka mellett, s nagyon sokáig (egy jó évtizedig biztosan) hiábavaló érzésekkel küszködtem; egy reménytelen kapcsolat volt a mintám másokhoz való viszonyulásomban is. Mégis, amit kaptam, az a több és fontosabb, hiszen fő szenvedélyemet, versszeretetemet szolgálta, s hozzásegített olyan kiteljesedéshez, amelyet más módon nem érhettem volna el.

Különös fintora a sorsnak, hogy Gyurka harmincéves korára abbahagyta a versírást, én pedig lényegében ötven felett kezdtem el. Első kötetem egy rövid versében így írtam erről:

Ha olvasom verseidet

– oly fiatalok és sugárzók! –,

mintha tűnt életünk felett

hajolna át az ifjúságod.

 

Elnémultál nagyon korán,

hajlott koromban nyíltam én meg;

csönd rejti el homlokzatán

két torzóját egy párbeszédnek.

(Ha olvasom verseidet)

Vissza a tetejére