Kényszerpárbaj

Egy kapualjból lőtt rám. Géppisztolyának torkolattüze éjjel száguldó gyorsvonat kivilágított ablaksoraként vibrált. A golyók a fejem felett süvítve lyuggatták az eget. Jobb tüzelőállást felvenni az úttest felé húzódott. Fegyverének csöve, mintha bizonytalansággal keveredő határozottság vezérelné, néhány kusza vonalat rajzolt a levegőbe, majd rám szegeződött. Az arcát akkor sem láttam. A géppisztoly dobtára célzás közben eltakarta. A szomszédos utcákban kerestük a parancsnokunk által „néhány randalírozónak” nevezett felkelőket. Egy héttel azelőtt még élettől zsongott-zsibongott a tér. Kimenőnk idején az ottani sarki kocsmában napokon belüli leszerelésünk örömére vidáman ízlelgettük a sört. Gondolatban, kibújva a testet-lelket szorító „angyalbőrből”, már szeretteink körében jártunk. Nem sejtettem, hogy rövid idő múltán a golyók tépte házfalak közt tanácstalanul, a kialakult helyzetből mit sem értve bolyongok az akkor már nyomasztó ürességtől kongó téren, ahol rajtam kívül csak egy mögöttem hazasiető fiatalasszony szapora léptei tanúskodtak arról, hogy gazdájuk szeretne a felbolydult világból mielőbb otthonába találni. A rám irányult fegyverre meredve a félelemnek olyan mélységét ismertem meg, aminek létezését korábban el sem tudtam képzelni. A fagyos rettenet azonban nemcsak gúzsba köti az embert, hanem gyors, ösztönös cselekvésre készteti. Félreugrottam.

Csak később, a döbbenetes események után némileg ocsúdva észleltem, hogy a géppisztolysorozat a jajszó nélkül összeeső fiatalasszonyt szaggatta. A járdára ejtett bevásárló kosarából a koszos úttestre csúszott a kenyér. A találattól szilánkokra pattant üvegből szétfröccsent, véres sárral keveredett a tej. Dolgozott bennem az életösztön. Gondolkodás nélkül, kapásból lőttem a géppisztolyát szorongató, engem célként kereső férfira. Jól kezeltem a fegyvert, lövészetben hadsereg-bajnokságot nyertem. Már az első lövedékem talált. Mint egy súlyos beteg, megtántorodott, s géppisztolyát leejtve kissé előrebukott, majd megperdülve a bejárat szegletébe zuhant úgy, hogy élettelen teste félig állva maradt. Üveges tekintetét mintha rám szegezte volna. Akkor láttam, hogy csupán egy nyurga, tizenöt év körüli kamasz. Remegve, megkövülten álltam, nem tudtam levenni róla a szemem.

 A lövések elültével utcára tódultak a bérház lakói. Az asszonyokat, mintha a saját gyermeküket siratnák, fullasztó zokogás rázta. Egy idős férfi, nehezen keresve a szavakat, azt mondta, hogy a kamasz nem volt egyedül, de amikor mi, katonák megjöttünk, társai továbbálltak, az meg reménykedve könyörgött a lakóknak, hogy rejtsék el, vagy legalább a géppisztolyát dugják el, de erre senki nem mert vállalkozni. Hiába hangoztatta a fiú, hogy kivégzik, ha fegyveresen elfogják. Életét féltve kezdhetett lövöldözni. Nem kellett volna meggyilkolni, mondta az öreg, és a többi lakó helyeselt.

Meggyilkolni, meggyilkolni! Pusztító földrengés morajaként visszhangzottak bennem a szavak. Gyilkos lennék? Én, aki az elbitangolt jószágot sem ütöttem meg soha, s egy csirke nyakát sem mertem elvágni. Magamba roskadva átkoztam a pillanatot, amikor átvettema sorkatonai behívót, s amikor engedelmeskedtem a „rendcsinálási” parancsnak.

Társaim azzal nyugtattak, hogy jogos önvédelem volt. Mégis, kínokkal telve furdalt a lelkiismeret. Rég elfelejtett emlékek kísértettek. Gyermekkoromban titokzatos, megmagyarázhatatlan, a levegőben hirtelen fellobbanó, majd néhány méter után elhamvadó tűzcsóvákat sodort a pusztai szél. Egy vajákos asszony hírében álló nő azt hajtogatta, hogy egy mérnök a szegények kárára, a gazdagok javára mérte szét a földet, s ezért a halála után, isteni büntetésként, parázsló szívvel száguldva méri újra a határt. Később az olajbányászok magyarázták, hogy a föld repedésein felszökő szabadgázok okozták a tűzcsóvák lobbanását. Álmaimban ez a régi emlék tért vissza. A szívem helyén tűzgolyót cipelve száguldoztam a sötétbe burkolt, kihalt utcákon. Túlvilági szörnyek űztek sarokról sarokra. Mindig kialvatlanul, teljesen leizzadva ébredtem. Egész nap csak bámultam magam elé.

Gyengélkedőre utalt az orvos. Nem osztottak be semmilyen szolgálatra. A társaimtól hallottam, hogy a felnőttkort még el nem ért felkelőkhöz sokan csatlakoznak, s most már nem futamodnak meg. A pesti oldalról, mintha ácsok tucatjai vernék a szegeket egy végeláthatatlan tetőszerkezetbe, folyamatosan kattogva hangzottak a lövések.

Parancsnokunk összehívta az állományt. Régi énjét meghazudtoló határozottsággal azt mondta, hogy egymásnak ellentmondó parancsokat kap. Az egyik szerint le kell számolni az ellenforradalmárokkal, a másik szerint ne merjen lövetni a hazafias felkelőkre. Ezért úgy döntött, hogy amíg nem tisztul a helyzet, nem engedelmeskedik semmilyen parancsnak. Csak akkor lövet, ha bennünket támadnak.

            Derűs egyetértés fogadta szavait. Ugyan ki támadna ránk? Ezt gondoltuk még akkor is, amikor a hajnali szürkületben kopott munkaruhás, golyószórókat és géppuskákat cipelő tömeg tűnt fel az utcánk végén. Békésen elhaladtak a laktanyánk kerítése mellett. Akkor az első napokban nem mindegyik laktanyában álltak lábhoz tett fegyverrel a katonák. Várható volt, hogy a mellettünk elvonuló tömeg is harcba keveredik. Így is történt. Túlerővel való összetűzésük után visszafordultak, de soraik rendezése után mégis ránk támadtak. Rejtett fegyverek sortüze zúdult rájuk. A felkelők közül sokan a drótkerítésen fennakadva, jajgatva vívták haláltusájukat. A gyengélkedő ablakából úgy tűnt, mintha nyüszítő orkán cibálná a kerítésre száradni akasztott ruhák hosszú sorát. Katonatársaim közül is többen elestek.

A halottak elszállítása után döbbent csend uralta a napokat, majd a szovjetek érkezése után szélnek eresztettek bennünket. Mehetett, ki merre látott.

Korábban mit nem adtam volna a végleges szabadságért! Hányszor elképzeltem, hogy milyen jó lesz otthon! Gyönyörködöm majd a termőre fordult szőlőültetvényben, szabadidőmben horgászok a Tisza partján, s boldog órákat töltök a menyasszonyommal. De örömtelenül, fásult lélekkel érkeztem haza. Menyasszonyom közelsége sem adott vigaszt. Sőt, a közös jövő tervezgetése egyre inkább távolodást jelentett. Sokat gondolkoztam azon, hogy családot alapítva mit mondanék majd a gyermekeimnek, ha katonakoromról kérdeznek. Lelkifurdalásom egyre erősödött. Bármit terveztem, mindig annak a lelőtt kamasznak a képe jelent meg előttem.

A jegyességemet felbontottam, nem folytattam a szakmámat, elhagytam a szülői házat, és munkát vállaltam itt, a gyermekotthonban. Késztetést éreztem rá, hogy erőm szerint segítsem ezeket az elárvult, elhagyott gyermekeket. Sorsukat és lehetőségeiket ismerve meggyőződésemmé vált, hogy nemcsak az a bűnös, aki kiolt egy fiatal életet. Bűnös az is, aki, bár módjában állna, nem igyekszik változtatni azon, hogy sok gyerek éhezik, felnőve pedig nem talál magának tisztes életvitelt biztosító munkát, s ezáltal elvész élete értelme.

 

A gyermekotthon igazgatója cigarettát vett elő, s remegő kézzel rágyújtott. A megyei lap újságírója úgy érezte, hogy tudomást sem vesz róla az igazgató, gondolatai a régi októberi napok körül forognak. Ő sem törte meg a beállt csendet. Tekintete az udvarra tévedt, ahol hosszú kötélen kabátok és nadrágok sorát cibálta a szél. Mintha a kerítésen haláltáncot járó felkelők utolsó perceit látná. Az igazgató elkapta tekintetét, s megjegyezte:

   – Csőtörés volt a raktárban, s eláztak a gyerekek váltóruhái. 

Vissza a tetejére