Két tanácskozó társ, Nillus és Stillus kollokviuma

Nillus:
    Közel vidéket s messzi hont
    - Amerre szívem vágya vont -
    Bejártam már keresve nyitját a nagy talánynak,
    Mit is csinál titokban az asszony- és a lányhad.
    Sziléziát meguntam, Ausztria se vonzott,
    Alig időztem ott, a kedvem csak borongott,
    Míg veled sorsom össze nem hozott,
    Kihez baráti szóval szólhatok:
    Stillus! Induljunk karonfogva,
    Utazzunk együtt Magyarhonba!
    Kezdjük Sopronnal, meglásd, érdemes -
    A belvárosban csend és béke lesz.
    Történjen, ami történik velünk!

Stillus:
    Kedves barátom, úgy legyen, gyerünk!
    ...............................

Nillus:
    Mentem tovább; az utcavégre érve,
    Egy kappanhájas boltost vettem észre;
    Nagy bottal jár, rebesgetik felőle,
    Szuszogva, fújva áhít rá a nőkre,
    Ismerik Bécsben is az öreg kurafit,
    Rimákat hajkurász, ha odautazik.
    Lotyót fogdoz, míg jár a kártya,
    Aztán meg zsupsz! bele az ágyba,
    Nyelik a jó bort hajnalig,
    A muskotályt, a rajnait;
    Végül szavuk is elakad, s a dőre
    Két részeg egymást veri agyba-főbe...
    El innen! - Ám alighogy odébbálltam,
    A kapualjban másik lotyót láttam.
    Uborkaorrát égre vágta,
    Kacsingatott, farát riszálva,
    S mellette termett egy kemény,
    Bikaerős henteslegény!
    A derekára fonta mancsát -
    Úgy hancuroztak, mint a macskák.
    Pincemélybe surrant a retkes -
    Nyomába, mint a szél, a hentes.
    Lent is ragadtak, vigadoztak,
    Csinálták vagy fél óra hosszat.
    Nagyot ittak rá - tudni véljük -,
    Hogy az ördög bújjék beléjük!
    ................................
    Ahogy innét is elszeleltem,
    Egy mohó pékkurvára leltem.
    Folyvást csak koplal, azt nyafogja,
    Nincs, aki egyszer jóllakassa.
    Pék ura bamba, lagymatag,
    Ráfekszik, mint egy fadarab,
    De nem tudja már a döfit,
    Ezért ő gyakran megszökik,
    És meghuzódik nagy titokban
    Egy majorban vagy egy malomban.
    Míg litániát mond a pap,
    Urát ott hagyja azalatt...
    Én lesbe álltam egy vasárnapon,
    A pásztorórát hátha láthatom.
    Előbukkant a nőszemély,
    S iramlott máris, mint a szél,
    Meg sem pihent, a vágy sodorta,
    Hipp-hopp! - már ott volt a majorba’.
    Kis idő múltán nagy sietve
    Két ifjú fickó jött lihegve;
    A szénapadlás asszonyt bújtat -
    S ők mind a ketten felnyomultak!
    Mentem. - Kérdezze más kiváncsi,
    Hogy hárman hogy’ lehet csinálni.

 FORDÍTOTTA: SARKADY SÁNDOR

gúnyvers szerzője, Weiner János, jómódú, tanult soproni polgárfiú volt a XVI. század utolsó évtizedében. Minthogy a városban többen magukra véltek ismerni a pasquillus szereplőiben, rágalmazás címén feljelentést tettek Weiner ellen. A per 1596. március 18-án kezdődött. A nagy befolyással rendelkező rokonság megmentette Weinert a súlyosabb következményektől, akire akár fővesztés vagy nyelvének kitépése várhatott volna.
A bíróság végül is pellengérre ítélte a gúnyvers íróját, s arra kötelezte, hogy háromszor ütve saját szájára, vonja vissza rágalmait. Súlyosbításként két évre kitiltották Sopronból és a városkörnyéki falvakból.

Az 1595-ből való pasquillust Házi Jenő tette közzé az Egyetemes Philológiai Közlöny 1942. II. füzetében. A német nyelvű pasquillusból most jelenik meg részlet először magyar fordításban.

Vissza a tetejére