A borsodi papok erotikus történeteiből

Egy hosszabb értekezés részlete, mely még kibővítésre vár

Dolgozatom címe némely olvasónkban megbotránkozást is kelthet akár. Persze ezúttal nincs helye mentegetőzésnek: szerzőnk csupán lejegyezte eme történeteket északi vidékeinken járva egy-egy, a helyi lakosokkal folytatott kiadós borozgatás után.
Aki e históriák megtörtént voltát vonná kétségbe, azt menten Pécs hajdanvolt magyar püspökének, bizonyos Csezmiczei Magyar Jánosnak példájával cáfolnám, aki a tizenötödik században élt, s a Parnasszus felé menetelvén a következőképpen írt arról, miként hajtotta járma alá a messzi Itáliában kedvének egyik beteljesítőjét, akit Luciának hívtak:
 
„Lúcia, baszni kivánsz, teszem, ám de csak oly kikötéssel,
hogyha büdös valagad nem pöfög újra felém.
Megfogadod, de csak úgy hiszem el ma, ha zálogot adsz mert
másképp még a faszom sem hiszi el teneked.”
 
Szó se essék ama pápákról, kik klérusi rangjuk mellett tízegynéhány gyermekeikkel büszkélkedhettek volna, ha vétkeiket rendesen meggyónják, nem is beszélve a római katolikus egyház ama egykori fejéről, akiről bizonyosan vallották egyesek: csupán akkor derült fény női mivoltára, mikor horpasza gömbölyödni kezdett - sokak szerint az egykori bíborosok szüzességi fogadalmának be nem tartott volta miatt. S mi mással bizonyíthatnánk azt a tényt, hogy egyházunk hajdani előljárói országunk éjszaki tájékain sem tartóztatták meg magukat az effajta bűnöktől, mint a Sajóvelezd lakosai által manapság is igen gyakran énekelt nótával, aminek szövege aligha hagy kétséget Urunk földi helytartóinak egykori, esetenként egyenest a természet ellen való parázna mivoltáról:
 
„Sajóvízben fürdik a pap,
Segge lyukán bésüt a nap.”
 
Eme sorok írója e kétségtelen érvek hatására vette magára ama föladatnak súlyát, hogy klérusunk életének e vetületeit megismertesse napjaink olvasóival, s döntésének eredményeképpen - borsodi születésű legény lévén - ezúttal közre is ad néhány remélhetőleg az olvasóknak is kedvére való szemelvényt azon érdekes históriákból, amelyeket országunk északi régióiban hallott. Elsőként hallgattassék meg:
 
A messzi földre szakadt bükkadai palóc pap története
 
„Vót éccer egy bükkadai páp amber, akinék az annyátó’, mikoron gyérmeke kibútt á világra, csupán ánnyit bírtak kérdennyi az amberek kik ottan tüsténtkedtek felette, hogy ‘Miképpen tuttá’ illyen rusnya jószágot á világra honnyi, té ásszony’
Rá is szóttak áz igasságra ázek áz amberek, me’ hiszény áz asszony gyérmekét, amint áz elérte a mégfelelő kort, ázonnyomban pápnaveldébe átta; s nem is ámiatt cselekedett imígyen, mint kátolikus szomszéggya - ki úmment áz atyáho’ a pulyáva’, ho’ monta neki: ‘uggyan csinájjék má’ válámit véle, me’ léharapta á Ruzsály á pöpösit néki!’ - hanem me’ még ha á tehin mélláta, hát még áz is á bikára hágott ijettibe’.
Nohát ezen défektusa ázután se hatta mekkénlóttatás nékű’ á szarencsétlen kőköt - nemcsak, hogy á pápság válámi jászkunsági kösség gyűlekezettyének elejibe halyezte őtet, de hát ott is mindég kikacagták á hívek á különös palúc baszéggyiért. Montta á bükkadai protéstáns gyerek áz ápostoli hitvállást, osz’ áz így hángzott, hogy ‘szanvedé Puncijus Pilátus alatt’. Olyankó’ meg mindánnyian mulatozni kazdtek á karesztyén lelkek, hogy há’ biztosan azá’ baszé’ ez á páp illyen idétlenű, mé’ hogy nincsen meg á puncijussa.
Nem éggy, de káttő év is beletétt ábbá, amikó’ á fálunak néhány pajkosabb kédvű lákóinak a fejibe is szeget ütött e téma. Mégfelelő pézfizeccsége’ megstáfírungozták á fálu egyik kéjlyányát, s áz éggyik vasárnapon béállították hátta’ á szószéknek a gyülekezet felé aső’ falához, hogy várjék ottan türémesen, osztán csak csinyájja jó’ a rábízott dógot; majd mikó’ béjött á pap, hogy émonggya á prédikációt, á rányi sebtiben főhájtotta á labernyeget, oszt’ úgy ékeztte szopircsánnyi á tisztaletest, hogy á brokkantója máj’ bale réccsent á szeginy párának.
Na, csak utána prédikátt á tisztaletes úgy randesen - egyedű’ éggyetlen traktusná’, á Mózes kűtáblájinak tíz parancsolattyáná’ monggya még mindíg ollyan pálúcosan á dógot; amikó’ ugyanis á paráznákodásró ésik szó.
Ázóta monggyák az Áfőd némely vidékein, hogy minden pápnak mégvan á mágá puncijussa.”
 
Persze nem csak e régi korokból maradtak ránk olyan történetek, melyek a keresztyén hit terjesztőinek s ápolóinak olykor parázna mivoltáról vallanak. Az egyik legjobb példája eme eseteknek a Borsodbecsejen hallott történet, ami furcsamód éppen a falu hajdanvolt tanácselnökének és lelkészének az ebek iránt érzett közös vonzalmát taglalja, eképpen:
 
A borsodbecseji pap pöcsevesztése
 
Ez a történet még az ötvenes évek elején esett meg hőseinkkel, amikor a papoknak s a községi tanácsok elnökeinek nemigen volt illendő egymásért lelkesedniök. Mindennek dacára a most elbeszélendő eset éppen arra vall, hogy főhősei - s az egyik mellék-, de semmiképp sem elhanyagolható szereplő - magaviseletüket ezúttal mégsem az illem szerint alakították, hiszen a pap s a helység feje között létrejött egy sokáig szétszakíthatatlannak tűnő kapocs: az ebek szeretete.
Mintha a további fejleményeket vetítette volna előre az az epizód, hogy az elvtárs s a tiszteletes éppen kutyasétáltatás közben találkoztak először. Egyre gyakrabban futottak össze a borsodbecseji patak partján, majd a Magyar Dolgozók Pártjának községi helytartója - miután már számos alkalommal megtárgyalta a lelkésszel kutyájuk pedigréjét, étkezési szokásait, betanítási módszereiket, s többször megajándékozta újdonsült barátjának ebét feketevágásból származó dagadóval s bőrkével - arra a döntésre jutott: házában látja vendégül a tiszteletest, és az örömmel el is fogadta az invitálást. Mint később kiderült, ez csupán kezdete volt kettejük barátságának, s a tanácselnökné sem viseltetett idegenkedő érzelmekkel az ifjú lelkipásztor iránt.
Ám hamarosan felsőbb szinte is híre ment a bűnös atyafiaskodásnak, s a tanácselnök elvtárs hamarosan felszólíttatott arra: a marxista erkölcs és az internacionalizmus nevében vessen véget bűnös kapcsolatának a helybeli reakciós erővel. Némi latolgatás után az elvtárs arra jutott: közös kedvtelésük szolgáltatja a legmegfelelőbb ürügyet az elhatárolódásra, s amikor legközelebb összetalálkoztak hőseink és ebeik, tanácselnökünk kíméletlenül elkezdte szapulni a lelkész betrenírozási képességeit. Végül úgy határoztak: kutyáik tudása döntsön az elsőbbség felől.
Elérkezett a próbatétel napja. Amint a két vetélytárs s az ebek megérkeztek a viadal megbeszélt helyére, a lelkész köpönyege alól az elvtárs egyik kravátliját húzta elő, amit még a próbatétel meghirdetésének estéjén csent el egy óvatlan pillanatban ellenfele szekrényéből, aztán behajintotta a patakba. A megbeszélt idő után - egyezségük szerint mindkét félnek öt percig kellett pórázon tartania kutyáját, mielőtt ráereszti a zsákmányra - az elvtárs ebe belevetette magát a folyásba, s alig telt bele néhány pislantásnyi idő, már nagylelkesen hozta is visszafelé a jobb sorsra érdemes nyakkendőt.
Ekkor a tanácselnök kajánul elmosolyodott. Zsebébe nyúlt, elővette neje bugyogóját, s a klerikális eb orra elé tartotta, aztán ugyancsak a patakba hajította, mire a lelkész hátrahőkölt és menten az alsónemű után ugrott volna, de hiába - ebe azonnal lábai közé kapott, s végül az elvtárs akaratlanul is e momentum révén bizonyította lojalitását a haladó eszmék iránt. Így lett a borsodbecseji pap pöcsevesztetté.
 
Mint utóbbi szemelvényünk tanúsítja: gyűjteményünk további gyarapítása nem kerül valami túl nagy erőfeszítésbe: a téma az utcán hever. Nem is kívánom soká nehezíteni ama olvasóim dolgát, akik esetleg kedvet kaptak további hasonló történetek lejegyzéséhez s közzétételéhez - inkább számítógépem ‘shift’ gombjának és a klaviatúra három ponttal ellátott billentyűjének együttes lenyomásával meg is könnyítem vállalkozó kedvű olvasóim dolgát. Íme: 

Vissza a tetejére