Fecnik

Mind, kik elfogynak magukból,

egyenként tüntetik el

a teljes világokat

innen.

*

A vers lírája:

ha már csupán az,

ami a tiszta,

fogyhatatlan titkú semmi.

*

Oly fényföld fájdalom ez itten,

mikor álmodom:

sosem születtem.

*

Széncinegét meg

vörösbegyet cikázgat a röpte,

és a fenyőről hirtelen leveri a szárny

a porhavat, úgymond, a végtelenre.

*

Éppen mikor

hullajtja sűrűn hóalakját

a magasság a tekintetemre,

akkor kibuggyan rám

az egyik emléksír belőle.

*

Enyhe kaptató, oldalt áglélegzet

és meggyvirág fehér fehér színbeszéde,

lassan lépkedek, és apránként ezt tétovázom,

és aztán tovább, fölfelé.

És akkor már semmit sem látszanék,

ám a szél villogása engem mutogat,

a murvapor is ugyanígy,

és a fűszálárnyék, a zsalurésben

a neszezés, a füst-tűnés

és a madárcsönd, ahogy átüt

az éjszakán –

minden-mind nélkülem volt és van,

hacsak ami én.


És ha imigyen adódhat,

oly meglepő az ember körülménye

ezen a földtekén.

*

A magányunk alapos:


hiánytalanul tölteti be velünk

megszűnésünket.

*

A fölérzések arra,

ami élt,

és aztán akként él az ébrenlét.


Az összesei a levegőnek, körülvesznek,

és bennük nézem,

pihenve a kerti széken,

citrom-, narancs- és gránátalmafáim

csemete éppenségét.


Derűállapotom az övék,

és várom, ösztön-nesz létkeltésük

mikor lesz az,

ami én.

Vissza a tetejére