Serfőző Simon 1942-ben született Zagyvarékason. Miskolcon él; írói, szerkesztői munkássága is zömmel oda köti. A magyar irodalomba konok, szigorú, igazságkereső, erőteljes képi világú költőként iratkozott be. Riportjaiból a vidék, az ingázók kiszolgáltatottsága, valósága ismerhető meg. Két évtizeden át vezette a Napjaink versrovatát. 1990-től három évig a Holnap című folyóiratot főszerkesztette, illetve ugyancsak a rendszerváltozástól a Felsőmagyaroszág Kiadó vezetője. Tagja a Magyar Írószövetség választmányának és a Tokaji Írótábor kuratóriumának, valamint a Hetek költői csoportosulásnak. Számtalan könyve jelent meg, József Attila-díjas.
            Költészetében a komor, felelősségteljes hang az uralkodó, drámáiban a közösség égető kérdéseit járja körbe, novelláiba, regényeibe az emlékezés derűje is beszüremlik. Élőszóban kedves, barátságos, humorra, huncutságra mindig kész embernek mutatkozik. Serfőző Simonnal szülőfalujában beszélgettem.

            – Zagyvarékas vagy Miskolc?
            – Mindkettő. Kétgyökerűnek szoktam mondani magam. Zagyvarékason születtem, ezerkilencszázhatvanöttől pedig Miskolcon élek, bár a kapcsolatom a faluval sosem szakadt meg. Szüleim idővel beköltöztek a tanyáról, én meg gyakori hazalátogató lettem. Amikor anyám betegeskedni kezdett, még sűrűbben jöttem. Később apám is leesett a lábáról, figyelnem kellett rá is, ami nem annyira ápolást jelentett, inkább az életkörülményeiben, ellátásában történő dolgokat kellett kiegyenesítenem. Úgy hazaszoktam, hogy amióta ők elmentek, azóta is sokat megfordulok Rékason. Havonta legalább kétszer eljövök, s olyankor napokat töltök itt. Belejátszik ebbe válságba jutott házasságom is.
            – Vonattal közlekedsz vagy autóval?
            – Nem tudok autót vezetni. Arra jöttem rá, nem is lenne jó személykocsival járni. Jobb a vonat. Ott fel lehet állni, átszállni, olvasni. A folyóiratokat rendszerint vonatokon olvasom ki.
            – Azért kérdeztem, mert a vonatozások megannyi kis szociográfiai tanulmányutak, s tőled nem áll messze ez a műfaj sem.
            – Már első osztályosként bejáró voltam Szolnokra, s végigvonatoztam az iskoláskoromat. Azután Pestre jártam dolgozni, végül Miskolcról haza, egészen mostanáig. Rengeteget tapasztalok utazásaimkor. Sorsokat figyelek meg. Rájöttem, nem is kell, hogy megszólaljanak az emberek, sok minden rájuk van írva. Az arcukra, a kezükre. A ruhájukra. Hogy milyen munkát végeznek. S ha megszólalnak, félmondatokból kiderül, milyen élet van mögöttük. Szinte a jövőjük is kiszámítható. A vonatutakon tapasztaltak sokszor beépülnek a riportjaimba, regényeimbe. Sőt a verseimbe is. Nem tartom haszontalan időnek, amit vonatokon töltök. Utazgatva ismerem ezt a tájat, az állomások környékét: Zagyvarékas, Szolnok, Jászberény, Hatvan, Füzesabony, Eger, Miskolc. Persze az ország más tájait is bejártam így.
            – Írsz verset, drámát, regényt, valamikor az ÉS-be riportokat készítettél. Melyik a kedves műfajod, miként határozod meg magadat? Fecske Csaba például azt írja rólad: „gondolhat Serfőző, amit akar, ő igazi költő.”
            – Az biztos, hogy legjobban verset szeretek írni. Bár mostanában rájöttem a próza ízére is. Sőt az utóbbi időben még jobban is érzem magam a prózában. Persze nem az én dolgom eldönteni, melyik műfajban sikerült maradandóbbat írnom. Egyáltalán írtam-e maradandót. Mindenesetre költőként több évtizedet töltöttem a pályán, így inkább annak vallom magam. Meg hát a prózámon is látszik, legyen az regény vagy elbeszélés, hogy vizuális, képes beszédben gondolkodó író vagyok. Ennek a nyomai fellelhetők akkor is, ha csak pár sort vetek papírra.
            – Papírra? Vagy számítógépbe?
            – Verset nem írok számítógépen, azt csak bemásolom oda, ha kész van. A prózát többnyire ma is a kockás füzeteimben kezdem, de aztán menet közben átváltok szövegszerkesztőre. Mindenesetre most fejeztem be egy verseskötetet, s már tudom, hogy a következő próza lesz. A Varjúlevest folytatva novellákat akarok írni. Utána regényt tervezek. Méghozzá arról az időről, amikor parancsmegtagadó lettem. Huszonhét hónapig voltam katona. Sok idő az nagyon, s amikor leszereltek, még utána is gyakran be-berángattak, ám egyszer elhatároztam, nem megyek be. Előre lehetett tudni, mikorra várhatók a behívások. Olyankor két-három napot kellett eltölteni a laktanyában vagy éppen a gulyalegelőn hadgyakorlat címén. Teljesen fölöslegesen, értelmetlenül. Az akkori hadseregben egyébként is értelmetlen volt szolgálni. Ráadásul az a hadsereg nem is a hazát szolgálta. Ezt akkor is tudtam. Szóval elhatároztam, nem vonulok be, hanem amikor valószínűsíthető a behívó érkezése, hazajövök Zagyvarékasra. Természetesen tele voltam szorongással, mert tudtam, hogy a tűzzel játszom. Parancsmegtagadásért hadbíróság elé is állíthattak volna.
            – Hányban történt?
            – Hatvanötben szereltem le, akkor úgy a hetvenes években.
            – Azért kérdezem, hogy milyen háttérrel lettél parancsmegtagadó? Akkor már irodalmi körökben számon tartottak.
            – Legalábbis próbáltam megkapaszkodni az irodalmi életben. No, ennek a behívó előli menekülésemnek akkor nem lett következménye, bár valahogy kitudódott, mert a Napjainknál a főszerkesztőm figyelmeztetett, eszembe ne jusson többet ilyesmi, de valahogy annyiban maradt. Hanem a rendszerváltozás után kikértem én is a magam papírjait, hogy mit firkáltak rólam a háromperhármasok. Akkor derült ki, hogy a legjobb barátom, akivel megosztottam azt a tervemet is, hogy a behívó elől hazautazok, nos, ő mindezt már másnap jelentette.
            – A legjobb barátod.
            – A legjobb barátom. Ezt akarom regénybe írni legközelebb. Sok minden belefér majd. A katonaéletem, hogy hazajöveteleimkor miket tapasztaltam itthon, s persze az árulás is. Az is érdekelne, miért nem hurcoltak meg.
            – Pedig logikus lehetett volna, hogy a jelentés nyomán rád szabadítják a katonai rendészetet.
            – De nem tették. Belejátszhatott, hogy irodalmi berkekben kezdett a nevem ismerősen csengeni, de a fő ok más lehetett. Talán, hogy kiválasztott voltam. Kiválasztott arra, hogy adott esetben le lehessen kapcsolni, s rám varrni olyan dolgokat, amelyek a futkosónál is súlyosabb következményekkel járhattak volna.
            – Az, hogy a barátod jelentett rólad, csak a rendszerváltozás után derült ki számodra. Addig barátok voltatok? Vagy esetleg máig azok maradtatok?
            – Addig, fogjuk rá, hogy igen. Azóta nem.
            – Azért kérdeztem, hogy barátok maradtatok-e, mert eszembe jut Körmendi Lajos, akiről hárman jelentettek, köztük két jó barátja. Egyikük Tar Sándor. Amikor Lajossal szó esett erről, úgy vettem ki, hogy a két másiknak nem bocsátott meg, Tarnak viszont, akinek a prózáját nagyra becsülte, mégiscsak. Valahogy megbeszélték.
            – Nálam ez úgy derült ki, hogy Czinka István, a helyi iskola tanára rendezett nekem itt, a rékasi művelődési házban, illetve az iskolában egy életmű-kiállítást, s akkor közszemlére tetettem ezeket a jelentéseket. Innen jutott valahogy egykori barátomhoz a hír, hogy tudok a jelentéseiről. Fel is hívott, hogy fel fog jelenteni, mert ezeket az iratokat nem szabad nyilvánosságra hozni. Gondoltam, jelentsél, eleget jelentettél már úgyis. Egyébként máig sem tudom, hogy kiállíthattam volna-e a jelentéseket, mindenesetre odaadtam őket Czinka tanár úrnak hasznosításra. Azóta nem találkoztam a barátommal. Ha találkoznánk, valószínűleg ugyanúgy köszönnék, ugyanúgy leülnék vele beszélgetni, ahogy régen, de a gondolataim mélyéről nem tudom kitörölni, hogy az az ember, akinek bizalmasan annyi mindent elmeséltem, visszaélt a barátsággal. Piszkos munkát végzett.
            – Amikor megtudtad, hogy a barátod ügynök, s amíg kiállítottad az anyagát, aközött eltelt valamennyi idő. Közben találkoztatok?
            – Igen, de nem hoztam szóba neki.
            – Miután viszont kiderült számára, hogy te tudod az ő ügynökmúltját…
            – Azóta egyáltalán nem találkoztunk. Valószínűleg szégyelli a dolgot. De szégyellje is!
            – Jól gondolom azt, hogy életműved nagyobb része zagyvarékasi élményekből, történetekből áll össze? Vagyis hogy te igazából máig a Szolnok környéki tájat, embereket írod.  
            – Természetesen meghatározó élményekkel mentem innen az utamra. Minden szavamat az itteni emberektől kaptam, a gondolataim nagyjából az ő gondolataik mentén forognak. Belső tulajdonságaimat is ez a tanyai-falusi világ határozza meg. Ezt nem szeretném, nem is tudnám megtagadni. Sőt képviselni akarom mindazt, ami az itteniekkel, velünk megesett, s legalább az irodalomban igazságot szolgáltatni az elszenvedett sérelmekért. Írom az itteniek sorsát, s nyilván a magamét is. Megéltem a magyar vidék tönkretételét, amikor vonatra ültették az embereket, idegenbe hurcolták-űzték őket, amikor a városok felfalták a falusiakat. Sorsfordító idők tanúja és elszenvedője vagyok, számot kell adnom róluk. Hogy nyom maradjon, hogy ne felejtődjön. S mert ezt éltem meg, ezt tudom megírni. És mert hiszem, hogy a közösségi szó, a közösségről való beszéd mindenkor érvényes. Ezért írok most is, átvergődve azon a korszakomon, amikor már verseltem, de még nem tudtam pontosan, mirevaló a költészet, az írás maga. Ennek a felelősségére az első kötetem megjelenésének környékén ébredtem rá.
            Az írásban persze benne van a játék is, ahogyan az életben is ott a móka, a nóta, a tánc. Az írás az élet minden színét meg kell, hogy mutassa. Persze az az idő, a fiatalságom ideje nemcsak a vidék tönkretételéről szólt, hanem arról is, hogy mekkora becsapás a városi létezés. Életek mentek rá. Az ember szeretné hinni, hogy a sorsa értelmes és fontos, azután egyszer csak rájön, úristen, nem ott van a helye, ahová került. Egészen más pályát kellett volna választania.
            – Ezt a saját életedre is érted?
            – Arra nem. De élhetnék én is a szülőföldemen. S nem hazajáró lennék.
            – Amikor a vidék tönkretételéről beszélsz, bár sok minden kétségtelenül nagyon rossz irányba mozdult, azért elvitathatatlan a fejlődés is. A háború előtti évek Móricz által is megírt nyomorához képest házuk lett az egykori cselédeknek, s ha diktatúrában is, de próbáltak megkapaszkodni. Éltek. Túléltek.
            – Összetett a korszak, természetesen. De a Rákosi-idők mégiscsak a vidék teljes kizsákmányolását jelentették, s ez folytatódott ötvenhat után, a téeszesítéskor is, amikor a parasztemberektől elvették mindazt, amiért éltek, kapartak: a magántulajdont, a földet és a jószágokat, s számukra teljesen idegen kolhozrendszerbe kényszerítették őket. Aztán persze rájött a pártvezetőség is, hogy ez a szovjet mintára felépített világ magyar viszonyok között (bár szerintem az orosz viszonyok között ugyanúgy) föléli magát, ahelyett, hogy gyarapodást hozna. Akkor kezdték bevezetni a háztájit, vagyis újra megjelenhetett a magánérdek. S akkor kezdett fejlődni a mezőgazdaság. A nagyüzemek – szimbiózisban a háztájikkal. S akkor kezdett épülni a falu. Meg amikor rájöttek, hogy ostobaság csak a városokban iparosítani. Vidékre is kezdtek, főleg mezőgazdaságra épülő ipart telepíteni. Ám mégis maradt bőven az egyensúlyvesztésből, mert kezdett eladósodni az ország. Így érkeztünk a rendszerváltozásig, amit természetesen örömmel, s nagy felszabadultságérzéssel fogadtam.
            – Akkoriban voltak-e félelmeid, hogy esetleg rossz irányba mehetnek dolgok, s így, húsz év után visszatekintve, érzel-e csalódást?
            – Méghozzá hatalmasat. Az első négy év még bizakodással töltött el, de aztán láttam a visszarendeződést, hogy igazából semmi előrevivő folyamat nem indul be, s ez mélységes keserűséggel töltött el. Hogy még mindig ott tartunk, ahol a nyolcvanas években: minden stagnál, megreked. Nem bízni az emberekben, az erejükben, a tenni akarásukban, a kitartó szorgalmukban, az mindig odavezet, hogy megáll a világ. Nem a Nyugat utoléréséről beszélek, hanem hogy saját lehetőségeinkhez képest maradunk alul.
            – Nemcsak a vidékről, a falusi-tanyai emberekről írsz sokat, de mintha pályatársaidhoz képest a szüleid is gyakrabban szerepelnének verseidben.
            – Nem tudom. Attól függ, kihez hasonlítasz. József Attila is sokat írt a szüleiről, majd’ minden versében előkerül egy-egy rájuk utaló motívum. De Juhász Ferenc munkáiban is folyton ott a szülői ház, az édesanya és az édesapa képe. Nagy Lászlónál szintén. Hát persze, sokat írok róluk! Hiszen mindig a szülők határozzák meg a következő generációk mentalitását, gondolatvilágát, élményeit. Ezeket nem kiírni vétek lenne.
            – Akkor beszélj a szüleidről, a családodról!
– Anyai nagyanyám korán meghalt, én nem is ismertem. Serfőző nagyanyám viszont egy közeli utcában lakott vasutas férjével. Ők földet is műveltek. Anyai nagyapám barkácsoló építőmester volt, tetőfedő, ács, de neki is voltak földjei. Vagyis több lábon álló családokból származom. Apám a bizonyítványa alapján jó eszű gyerek lehetett, ám nem tanulhatott tovább a szűkös anyagiak miatt. Pallérok keze alá dolgozott építkezéseken. Anyukám kislányként Szolnokon cselédeskedett, majd ahogy nagyobbacska lett, építkezésekre szegődött hordárnak. Amikor apukámmal megismerkedett, együtt járták tovább az országot. Gyűjtögették a pénzt, mert nem akartak országfutók lenni, de városi életre se vágytak. Apámnak Diósgyőrben portási állást ajánlottak, ők viszont földet akartak, meg házat. Negyvenkettőben kezdték építeni a zagyvarékasi tanyát.
            Apám bejárt Szolnokra, alkalmi munkákat vállalt, anyukám pedig, amikor meg tudták venni az első jószágot, a tehénkét, azt legeltette. Szolnokra hordta a tejet, s amikor cseperedtem, három-négy éves lettem, engem küldött a tehén után, hogy vigyázzak rá. Keserves idők voltak. A megkapaszkodás reménye élt a szüleimben, keményen dolgoztak, de szűkös világ járta, háborús. Többször menekülni kellett a tanyáról, mert jött a front. Szárkúpokba, szalmakazlakba rejtőztek. Volt, amikor anyám a közelben lévő bakterház pincéjében bujkált, ahonnét, elmondása szerint, alig tudott megmenekülni, mert az oroszok észrevették, hogy a konyha közepén lévő lejáró deszkája döng a lábuk alatt. Már nem is emlékszem, hogy menekült meg anyám.
            Aztán jöttek a beadásos idők. Arra kényszerítették a szüleimet, meg másokat is, hogy ami termett nekik, azt beszolgáltassák. És ami nem termett, azt is. Előfordult, hogy amit kértek, és nem termett meg, meg kellett venni, hogy aztán be tudjuk adni, s ne legyen belőle gond. Agyrém. Mindezek ellenére, amikorra a téeszesítés elérkezett, szüleim nyolc hold földet vásároltak össze, s azon már szépen lehetett volna boldogulni. Apám nem akart belépni a téeszbe, anyám pláne, az összekuporgatott kis holdjaikat azonban csak elvették, csereföldet kaptak a falu másik végén. De hamar rá kellett jönniük, hogy azok rossz földek, leadták hát az államnak. Nem a téesznek, hanem az államnak, igényt tartva rá, hogy az mindenkor az övék. Ezután apám ismét Szolnokra járt kubikosmunkára. Három-négy év után a FÜSZÉRT-hez került raktári munkásnak. Onnan ment nyugdíjba.
            – Testvéreid vannak?
            – Nem lettek, de nem azért, mert a szüleim nem szerettek volna, hanem mert már az is véletlen volt, hogy én megszülethettem. Akkoriban építették a tanyát, s anyám is részt vett a munkában, vitte a sarat, adogatta a vályogot, úgyhogy ledolgozott magzatként hét hónapra jöttem a világra. Az ilyenek állítólag megmaradnak, nem úgy, mint a későbbiek. A nyolchónapos koraszülöttek szoktak inkább elmenni. Csak hát én meg olyan voltam, mint a majom. Szőrös. Anyám sokáig nem mert elvinni a templomba, hogy megkereszteljenek. Hónapokig nem. Egészen addig, amíg tejbegrízen ki nem gömbölyített, s a szőrök el nem múltak az arcomról.
            – Hogy emlékszel, milyen volt a gyerekkorod?
            – Jó is, szép is, meg nehéz és keserű is. A nehéz az volt, hogy amikortól már futni, szaladni tudtam, jószágokat kellett őriznem. Tyúkokat, libákat, később a tehénkét, borjúkat. Reggel hattól kilencig-tízig kint legeltettem a kanálismederben, azután délután három-négy órától sötétedésig. Ez volt a mindennapos programom. Amikor iskolás lettem, s délelőttös voltam, akkor délután kellett pásztormunkát végeznem, ha meg délutános, akkor fordítva. Kicsit rá is ment a tanulásra, mert emellett mást is kellett csinálnom. Fiam, fussál tűzrevalóért, szedjél zöldet a libáknak, daráljál kukoricát, hozzál vizet a kútról a konyhára. Tehát állandóan kihasználtak. Pedig szerettem volna, mint más gyerek, rendetlenkedni, játszani.
            – A környező tanyákból azért voltak játszótársaid?
            – A legközelebbi tanya, ahol gyerekek is éltek, másfél kilométernyire lehetett. A közeli bakterházban az egyik családnak nem volt gyereke, s bár a másikban neveltek két lányt, valahogy úgy alakult a szüleink viszonya, hogy nem jártunk össze, s nem játszhattunk együtt. De ha engedik, akkor is elvette volna a játéktól a lehetőséget az otthoni munka. Azt mondogatták a szüleim, nem azért élünk, hogy játsszunk. Abból nem lehet megélni. Hát ez volt a nehézség.
            – A faluba mikor költöztetek be?
– A hatvanas évek elején, amikor jöttek a téeszidők, apámék érezték a fenyegetettséget, hogy menniük kell, mert ugye a tanyák gátolják a téeszmunkát, meg tartósítják a múltat. Ilyeneket vágtak a fejükhöz. Harag és gyűlölet vett körül bennünket bizonyos emberek részéről, mert irigykedtek, látták, hogy jószágaink vannak, a ház elé gádort építettünk, és nem csak a nagy ház konyháját használtuk, hanem az udvarra felhúztunk egy kiskonyhát is. Mindig látszott valami kevés gyarapodás, és bizony voltak, akik megkérdezték, honnan van nektek pénzetek. Anyám meg odamondogatta, hordanád te is a tejet horogfán Szolnokra, megtudnád, milyen az, fillérekből gyarapodni.
            – Amikor iskolába kerültél, az neked nagy trauma vagy nagy öröm lehetett. Végre megtapasztalhattad a gyerekközösséget.
            – Emlékszem, amikor anyám, vagy inkább apám behozott Rékasra, ültem a biciklivázon, s csodálkoztam nagyon, mennyi ház van egy rakáson, meg milyen sok ember. És még gyerekek is vannak! És játszanak az árokparton! Hát még mekkorát csodálkoztam, amikor hétévesen bekerültem Szolnokra, a Thököly úti iskolába. Körülbelül ott állt, ahol most az Interspar. Nyüzsgött a sok gyerek az udvaron, ott volt a futballpálya is. Szinte elkábultam. Gondoltam, jó világ jön rám. Jött is. Olyan jó firmák közé kerültem. Kisgyepiek, fuvarozók, vágóhídon dolgozó vagy csak alkalmi munkát vállaló emberek, lumpenek gyerekei jártak oda. Azokkal jártam lopni. Még vagont is bontottunk alulról. Minden rosszat eltanultam tőlük.
            – Mit loptatok?
            – A kertekből gyümölcsöt, almát.
            – És a vagonból?
            – Azt hittük, hogy mit tudom én, mit találunk benne. Cukrot. Aztán csak só ömlött belőle. De loptunk szenet is. Nem magamnak, hanem a haveroknak, akik vitték haza, s a szüleik azzal tüzeltek. Meg kéregettek, én meg fedeztem őket, nehogy elkapjanak bennünket. Ezt meg is írtam. A kéregető gyerekek legnagyobb ellenségei a kéregető felnőttek voltak, akik nyomoréknak tettették magukat, közben meg úgy tudtak szaladni, hogy öröm volt nézni.
            – Nem sok minden változott akkor. Hatvan év után is így működik a világ.
            – Persze nem mindenki tettette a nyomorékságot. A háború utáni években nagyon sok végtaghiányos ember volt, némelyek kis kocsin lökdösték magukat, és harmonikáztak, énekeltek. Mások felszálltak a vonatokra. Tíz-húsz fillérekért vonszolták magukat végig a szerelvényeken. Vizet árultak. Mondjuk, azt én is csináltam. A kanna nálunk mindennapos eszköz volt. Anyám hordta be a tejet, aztán mikor kicsit nagyobbacska lettem, negyedikes-ötödikes, mondta, hogy visszafelé hozzak artézi vizet, mert azt mégiscsak jobb inni, mint a kutunkét. Egyszer aztán valaki kért egy fedő vizet, mert nyár volt, megszomjazott, s adott érte pár fillért. Akkor jöttem rá, hogy ezzel pénzt is lehet keresni. Elkezdtem vizet árulni a vonaton. S vették tőlem. Kannafedőből itták. Szerintem sokan nem is azért kértek, mert olyan szomjasak voltak, hanem látták, hogy itt ez a surmó gyerek, hát már csak a vicc kedvéért is csináltak velem pár filléres üzletet.
            Az már kevésbé szép a történetben, hogy keményen kellett cipekedni, reggel a tejet, ugye a tanyától a zagyvarékasi állomásig, a szolnoki pályaudvartól pedig a tejes házakig vagy a piacra. Beértem fél hétre, fél nyolcig volt egy óra hossza, amit ki lehetett használni, s anyám ki is használtatta velem. Ne csak sétafikáljak mellette, hanem vigyem a kosarat, a nagy kannát!
            Az iskolában szerettem a gyerekekkel lenni, igazi barátokra is szert tettem, mert nemcsak vásott kölykök jártak oda, hanem olyanok is, akiket később egészen messzi röpített a tanulási kedvük. Gomboztunk, csúszkáltunk a jégen, lejártunk a Zagyvára. Még egészen máshogy nézett ki, nádas övezte a partokat, s rengeteg vadkacsa élt a vízen. Másképp nézett ki a Tisza-part is. A folyón hajók jártak, azokon hordták be portékáikat a kofaasszonyok a környékbeli falvakból, de hordták vonaton is. Hordárok őgyelegtek a pályaudvaron, a piac környékén. Hát én ezt a világot ismertem. Az állomás környéke még tele volt bombatölcsérrel. Ahogy ingáztam, megismertem a vasútkörnyéki embereket, a krampácsolókat, a szerkocsisokat, a hajtányos vasutasokat, itthon meg a földműveseket, a kaszásokat-kapásokat. Tehát nemcsak a falusi, de a városi életre is hamar rálátásom nyílt.
            – S az iskola? Jó tanuló voltál?
            – Az első négy osztályban még igen. De akkoriban szerveződött orosz tagozatos iskola Szolnokon. Oda gyűjtötték a legjobb tanulókat, s engem is beválogattak. Mindennap tanultunk oroszt. Akkor kezdődött a kálváriám.
            – Beszélsz oroszul?
            – Nem, nem beszélek, sajnos. Szóval kikerültem egy közegből, egy iskolából, ahol jól éreztem magam, s bekerültem egy olyanba, ahol aljára kerültem a rangsornak. Többnyire értelmiségi szülők gyerekei jártak oda, én pedig parasztgyerek voltam. Ők moziba jártak, olvastak, nekem meg akkoriban még csak a tankönyv fordult meg a kezemben. A városnak igazából a perifériáját ismertem. Ötödikben még átengedtek, de hatodikban eltanácsoltak. Azt mondták a szüleimnek, ha nem visznek el, bukás lesz a vége. Akkor kerültem a Rákóczi úti iskolába, hogy ne oda adjanak vissza, ahonnan egyszer már eljöttem. Az új helyen aztán olyan osztályközösségbe csöppentem, ahol ismét jól éreztem magam. Ott már megint lehetett verekedni, megmutatni, hogy én is vagyok valaki, másrészt jó tanári kar jött össze régi vágású pedagógusokból. Gyomai György tanár úr regényt is írt Nádi farkasok címmel. Remélem, a szolnoki könyvtárakban megtalálható a könyve. Az ötvenes évek közepén jelenhetett meg, talán a Móra Kiadónál, s a kuruc időkről szól. Szolnoki téma. Aztán Vajay József tanár úr, akinek a háború előtt jelentek meg regényei. Kitűnő ember volt. Ha ő nincs, valószínűleg teljesen más lesz a sorsom. Az anatómiától a történelemig, mindenhez értett. Lekötötte az osztály figyelmét, szerettük, bár néha szigorú volt. Pálcával oda-odasuhintott a fülünk mellé. Mindig azt mondta, nem téged ütlek, fiam, hanem a rosszaságot benned. Gondoltam magamban, igen ám, mégis nekem fáj, nem a rosszaságnak. De a személyes varázsa, meg ahogy útnak indított bennünket, elhalványítja a verések emlékét. Ő figyelt fel rám. Egy fogalmazás kapcsán megjegyezte, egészen jól tudsz írni. Erre hálából írtam egy verset a születésnapjára, de nem adtam oda neki. Az volt az első irodalmi próbálkozásom. Tizenhárom évesen. Nincs már meg. Jobb is. Arra a fogalmazásra viszont, amiért a dicséretet kaptam, kíváncsi lennék. Szabadon választhattunk témát, s én arról írtam, hogyan hordjuk anyámmal a tejet meg a csirkéket házról házra. Nyilván életes lehetett a dolgozat, szokatlan élményanyaggal. Erre kaphatta fel a fejét Vajay tanár úr, s biztatta a szüleimet, hogy írassanak a Verseghy Gimnáziumba, ahol aztán újra összetalálkoztam… Na, mit gondolsz, kikkel?
            – A jól tanuló orosz tagozatosokkal?
            – Pontosan. Év végén meg is buktam három tárgyból, s mert szégyenszemre nem akartam kétszer járni az elsőt, segédmunkás évek következtek. Rádió- vagy villanyszerelőnek készültem, mert a rokonságban volt egy nálam pár évvel idősebb ipari iskolás gyerek, aki készített nekünk detektoros rádiót. Fülhallgatósat. Addig mesterkedtem, jártam a szolnoki ócskapiacot kondenzátorért, kristályokért, fülhallgatóért, tekercsekért, míg nekem is összejött. Megérintett a technika, de nem sikerült ipari iskolába beiratkozni, mert érettségi kellett volna hozzá. Akkor már írtam. Tizenöt-tizenhat évesen, eltökélten. A Szolnoki Rádióban és a megyei lapban meg is jelentek a dolgaim. Amikor kibuktam a gimnáziumból, néhány hónapon belül elfogadták közlésre az egyik novellámat a Szolnok megyei Néplapnál. Tehát mutatkozott valami út. Még az újság előtt a rádióban közölték első írásomat. Ott Párkány Lászlót kell felfedezőmként megneveznem, a Néplapnál pedig Hernádi Tibort, aki a kulturális rovatot vezette akkoriban.
            – S hogy történt a „felfedezésed”? Bekopogtál a szerkesztőségekbe?
            – Postán küldtem be az írásaimat. Azt sem tudtam, hol a rádió épülete. Ez már később történt, de jellemző: azt hittem, ott a stúdió, ahol az adó. Kimentem a besenyszögi határba, a portás meg csak lesett rám, hogy ott csak adótorony van, menjek be a Kolozsvári útra. A Néplap szerkesztősége meg abban a kis utcában volt, ahol most a megyei könyvtár szárnya. Először oda mentem személyesen. Pesten segédmunkáskodtam, és szerettem volna bekerülni a szolnoki szerkesztőségbe. Levelet írtam Varga József főszerkesztőnek, hogy itt és itt dolgozom, lenne-e lehetőség számomra a lapnál. Azt beszéltük meg, hogy mivel fenyegető közelségben a katonaidőm, a behívásig próbáljam meg az újságírást, de ha a lapnál mégsem sikerülne megkapaszkodnom, arra az esetre tartsam meg a munkahelyemet az Egyenáramú Gépgyárban, vagyis a katonaságig vegyek ki fizetés nélküli szabadságot.
            Így is történt. Itt, a lapnál olyan emberekkel újságíróskodtam együtt, mint Borzák Lajos vagy Petri György, a költő. Ő is hónapokig dolgozott Szolnokon. Csuda figura volt. Évek múlva összefutottunk a Fiatal Művészek Klubjában, s rászóltam, te vagy a Petri György?, mert akkorra olyan szőrmók lett, amilyennek később az ország is megismerte. Akkor hosszabban beszélgettünk, de a kapcsolatunk nem alakult barátsággá, pedig Szolnokon nagyon jó cimborák voltunk. Egyszer, amikor lemaradtam a késői vonatról, egy ágyban is aludtunk nyomorúságos kis albérletében, valami tyúkólszerű nyári konyhában, amibe csak az ágy meg egy asztalka fért be.
            Három hónapig szinte naponta jelentek meg írásaim a Néplapban, szerettem volna maradni, még a gimnáziumba is visszairatkoztam, de közbeszólt a katonaság. A Kerepesi útra, a karhatalmi forradalmi ezredhez kerültem Varga József ajánlásával, hogy kiképzés után tegyenek be a honvédségi újsághoz, a Hazáért című laphoz. Már bevonultam, amikor az Új Írásban, amely tizennyolc éves koromtól közölt tőlem, hozták a Fizetség című versemet. Ezt egyébként később, apróbb módosításokkal, minden kötetembe beválogattam. Kivettem belőle a nyerseséget, de az indulatát megtartottam. Szóval ezt a verset átvette az Új Írásból a Szabad Európa Rádió. Én persze nem tudtam. Egyszer aztán hívatott valamilyen őrnagy, aki különben nagyon szimpatikus, tájékozott, irodalomban jártas embernek mutatkozott. Érdeklődő volt, kérdezgetett, én meg válaszolgattam a magam módján, amit gondoltam éppen. Nyilván letapogatott az ürge, úgyhogy nem lett belőlem katonai újságíró, hanem irány a század. Biztosító lettem. Ha például Kádár ment valahová, akkor nekünk kellett őrizni a vasutat. Álltunk a sorompóknál, az állomások tetején. Géppisztollyal. Igaz, töltényt nem adtak hozzá.
            – Patyomkin-katonák voltatok.
            – Hát ez az! Ilyen katona nem akartam én lenni, se semmilyen.
            – Gondolom, szereztél egy csomó, társaságban máig mesélhető, esetleg megírható katonaélményt. De leszerelés után hova kerültél?
            – A Néplaphoz nem vettek vissza, írtam hát több szerkesztőségbe, Miskolcra is, s onnan jött válasz, hogy állást ugyan nem tudnak adni, de dolgozhatnék a Napjaink című irodalmi lapnak, meg a rádióba is. Akkoriban szerették volna Miskolcon, ahol ugye a vas fellegvára épült, hogy irodalmi lapjuk, irodalmi életük is legyen. Vagyis telepedjenek meg a városban irodalmárok, s ne csak az egy szem Baráth Lajosuk legyen, akinek prózaíróként sikerült nevet szereznie. Akkoriban már sokfelé publikáltam, úgyhogy örömmel fogadtak. Odakerülve magam is szerettem volna Miskolcra csábítani például Bella Istvánt, Péntek Imrét. Utóbbiban mutatkozott is hajlandóság, két évre Miskolcra költözött, de miután lakást nem kapott, visszament Székesfehérvárra. Én is albérletben laktam, és kiszámíthatatlan honoráriumokból tartottam fenn magam. Később titkári állás adódott a képzőművészeti telepen, amikor pedig az valamiért megszűnt, a lapkiadóhoz kerültem.
            – Erre már családot lehet alapítani…
            – Erre lehetett a legkevésbé, ugyanis utáltam ezt a munkát. Az istennek se tudtam rátukmálni az emberekre a Napjainkat, hogy arra nekik szükségük lehet. Sőt a Szovjetunió című újságra még nagyobb szükségük. Iskolákat, munkahelyeket kellett volna járnom, de egy idő után felhagytam vele, csak benéztem a lapkiadóhoz, aztán mentem haza. Amikor az igazgatóm beszámoltatott, hogy milyen eredményeim vannak, azt mondtam, hogy itt is elő vannak készítve dolgok, meg ott is, s így még egy hónapig kihúztam. Aztán felmondtak. Igazuk volt. De nekem is, mert nem voltam való újságterjesztői előadónak.
            Hatvannyolcban Kabdebó Lóránt a Napjaink kritikai rovatának élére került, én pedig átvehettem a versrovatot. Akkoriban szinte naponta bejártam a szerkesztőségbe, mert próbáltam beerőltetni a folyóiratba azokat a pályatársaimat, akiket igazi költőknek tartottam, Kabdebó viszont akkor még kevésbe lelkesedett értük. Ő a tűztáncosokat futtatta, Garait, Györe Imrét, Ladányi Miskát. Miska egyébként a jobbak közül való volt. Szolnokon előttem újságíróskodott, amikor meg Miskolcra kerültem, ő épp azelőtt állt tovább Kazincbarcikára.
            – Róla verset is írtál.
            – De már csak a halála után. Szóval bekerültem a versrovathoz, s igyekeztem kedves költőimet közölni: Ratkó Jóskát, Utassyt, Ágh Pistát, Bellát. A rovatvezetés is csak tiszteletdíjas állás volt. Egy időben művelődési felügyelőként próbálkoztam, és bedolgoztam a rádióba. De többnyire honoráriumok filléreiből éldegéltem, illetve éldegéltünk, mert közben megnősültem, s született két gyerekünk, akik azóta már saját szárnyaikon röpülnek. A feleségemmel két évet albérletben húztunk le, akkor még vadházasságban, aztán a főszerkesztőm, Gulyás Mihály segítségével beadványt írtam a városi tanács elnökének, hogy szeretnék lakáshoz jutni. Behívatott, s kérdi, nős vagyok-e. Mondom, nem. Mire ő, hogy addig pedig nincs lakás. Erre gyorsan elvettem a lányt, akivel együtt éltem, s egyébként is feleségül akartam. Ő is zagyvarékasi. Besenyszögön született, s a rékasi, besenyszögi tanyavilágban nőtt fel. Hát így jutottunk lakáshoz.
            A Napjainknál, noha olykor mást is csináltam, végig versrovatvezető maradtam. Nem jutottam feljebb a ranglétrán, nem is akartam. Bár egyszer szóba került, hogy én legyek a főszerkesztő-helyettes, csak akkor már szoros kapcsolatot tartottam Lezsák Sándorékkal, s eljártam Lakitelekre. Az Antológia-kiállítás után, ahol ott volt Csoóri, Tornai, Tóth Erzsi, Nagy Gáspár, s ahol elhangzott Illyés verse, az Egy mondat a zsarnokságról, megfigyelt személy lettem.
            – Több besúgódról tudsz?
            – Igen, de szinte csak irodalmárokról. A főszerkesztőknek pedig a hivatalukkal járt, hogy időnként jelentéseket készítsenek. Mondjuk így: hangulatjelentéseket.
            – És versrovatvezetőnek lenni milyen volt? Előfordult, hogy a javaslataidat visszadobta a főszerkesztő?
            – Nyilván nem professzori felkészültséggel szerkesztettem, inkább az ízlésemre, ösztöneimre, valóságismeretemre hagyatkoztam. József Attila és Nagy László művein tanultam a minőséget, ehhez is mértem. Ugyanakkor elég nyitott vagyok a mai napig minden kísérletezés iránt, mert azt gondolom, hogy az igazi tehetség, írjon akármilyen elrugaszkodott versízlés követelménye szerint, úgyis megmutatkozik. A tehetség mindenen átsüt. Mindemellett a közösségi érvényű versek íróit előnyben részesítettem. Ratkót, Buda Ferit, a Hetek és Kilencek tagjait, Szolnok megyéből Körmendi Lajost, Dienes Esztert s másokat. Igyekeztem tartani velük a kapcsolatot, a barátságot, hiszen ők a pályatársaim, akár fiatalabbak, akár öregebbek pár évvel. Azt hiszem, egy időben nagyon karakteres versrovatot sikerült szerkesztenem, egészen addig, amíg Gulyás Mihály rá nem kényszerült, hogy feladja a főszerkesztést. Mondjuk, az ő idejében sem volt minden egyszerű. Akadtak versek, amik nála sem mehettek, de vele legalább meg lehetett beszélni a miértet. Olyan is történt, hogy két-három lapszám után mégis bekerülhettek a lapba azok az írások, amik korábban nem. Előfordult, hogy a riportomat nem közölte a Napjaink, viszont kis változtatással lejött az ÉS-ben. Akkor azt mondta Gulyás, látod, azzal a kis változtatással én is közöltem volna. Pedig nem lényegi volt a módosítás, de hivatkozási alapnak megtette. Az új főszerkesztő, Papp Lajos viszont kemény volt és következetes. Amire egyszer nemet mondott, azt el lehetett felejteni. Sok problémánk adódott egymással, de nem akarok ebbe most túlságosan belemenni. Egyszer talán megírom. Elég az, hogy vonalas ember volt, és az is maradt. Amikor a rendszerváltozás szele fújdogálni kezdett, ő nemhogy nyitott volna, inkább bezárkózott, és még inkább megkeményedett. Azt mondogatta, nem vezet ez jóra.
            Egyszer összehívtak egy szűk szerkesztőbizottsági ülést, ott volt valaki a pártbizottságról, a lapfenntartó megyei tanácstól, valamint Papp Lajos meg én. S nekem szegezték a kérdést, vagy a lapot választom, vagy megyek tovább a, mondjuk így, lakiteleki úton. Végül nem maradtunk semmiben, az elveimet nem adtam föl, a lap viszont feladni kényszerült, mert néhány hónap múlva egyértelművé vált, vagy struktúra- és főszerkesztőváltás történik, vagy megszűnik. Az utolsó években jó szerzők már nemigen küldtek írást a Napjainknak. Végül meg is szűnt. Új lapot indítottunk Holnap néven, annak én lettem a főszerkesztője. Három évig csináltam.
            – Miért hagytad abba?
            – Abbahagyatták. A miskolci rendszerváltozáskor azok az irodalmárok, félirodalmárok gyülekeztek körém, akikből országgyűlési képviselő is lett kettő. S igényt tartottak rá, hogy beleszóljanak a szerkesztésbe. Mile Lajos az egyik, a másik Tóth Imre László, a harmadik, aki a városi testületben kapott szerepet, Gulyás István, s ott volt még Furmann Imre, Horpácsi Sándor. Vagy két évig ment a szekér, aztán viszont, mert benne voltak a lap kuratóriumában, azt akarták, hogy váltsak irányt. Szerintük túlságosan nemzeti lett a lap. A Heteket, a Kilenceket hoztam, meg például Fekete Gyulát, aki arra a vidékrevaló volt. Közöltem persze másokat is, de a hangsúlyt ők adták.
            – Ez azért érdekes, mert Furmann, s nyilván a többiek is, MDF-esek voltak. Vagyis, mondhatni, a tieiddel kerültél szembe. Az megfordult a fejedben, hogy politikus legyél, mint, mondjuk, Lezsák?
            – Pillanatra sem. Kapacitáltak, de nem álltam kötélnek. Ami az enyéimet illeti, az MDF-ben időközben törésvonalak jelentek meg, kialakult egy liberális csoport. Furmannék ahhoz kötődtek. A vége az lett, hogy a Holnap éléről leváltottak, a lapot Jenei László kapta meg, a kiadót pedig, amit még kilencvenegyben hoztunk létre, rám bízták. Emlékszem, az első könyv, amit kiadtunk, Tamás Menyusé volt, utána Kalász Lászlóé következett.
            A Felsőmagyarország Irodalmi Alapítványhoz tartozott a lap- és a könyvkiadás is. A könyvekre pályázni kellett, a folyóiratot támogatta a megye és a város. Az alapítványnál pénzhiány volt, s nekem el kellett vinnem a kiadót, gondolták, úgyis bedöglik. Végül nem a kiadó döglött be, hanem a lap.
            – Egy időben nagyon sok könyvet adtatok ki, mostanában kevesebbet.
            – Jóval kevesebbet. A kilencvenes évek második felében volt a nagy felfutásunk, évente huszonöt-harminc kötetet is kihoztunk, ez mára öt-hatra csökkent. Úgy lett egyre kevesebb, ahogy fogyatkozott a támogatás a Magyar Könyvalapítványnál, illetve a Nemzeti Kulturális Alapnál. Nagyon szépen együttdolgoztunk Kiss Gy. Csabával, aki két sorozatot is vitt a kiadónknál, a Felsőmagyarországi Minervát és a Felföldi Kincsestárat, most pedig Pécsi Györgyivel csinálom a Vízjel sorozatot, amelyben ízlésemhez leginkább közel álló irodalomtörténészek, Sturm László, Ács Margit, Ködöböcz Gábor, N. Pál József, Láng Gusztáv, Pécsi Györgyi, Márkus Béla, Bertha Zoltán, Alföldy Jenő könyvei jelentek meg.
            – Folyóiratoktól visszább lépve, könyvkiadásban kevesebbet vállalva több időd maradhat az írásra.
            – Valószínűleg így van. Felszabadult egy csomó energiám, időm. De a könyvkiadás mellett is folyamatosan írtam.
            – Az irodalmi életben azért továbbra is tevékenyen részt vállalsz. Tagja vagy a Magyar Írószövetség választmányának és a Tokaji Írótábor kuratóriumának.
            – A Tokaji Írótábort Gulyás Mihály kezdte szervezni közel negyven éve a Hazafias Népfronttal közösen.
            – De te is ott sürgölődtél…
            – Mert a Napjaink szerkesztőségében dolgoztam, tudtam az előkészületekről, a meghívandók névsorára javaslatot tehettem, bár sokáig csak a periférián mozogtam. Persze azért az ügy mellett álltam, hiszen Tokajban olyan kitűnőségek vitték a prímet, akiknek a szava számomra szent volt. Fekete Gyula, Elek István, Ratkó Jóska, Csurka István. Akikre fölnéztem, mert pontosan fogalmazó, a valóságról okosan beszélő, vitatkozó gondolkodók voltak olyan időben, amikor a politika éppen a valóságot igyekezett eltakarni, nem tudomásul venni. Olyannyira, hogy például a Napjainkban a tokaji előadások, hozzászólások csak vázlatosan jelenhettek meg. Egyszer politikai nyomásra el is maradt az írótábor. Amely egyébként Lakitelek egyenes folytatása.
            – A Tokaji Írótábor hőskora inkább a politikáról, a közéletről szólt, mint az irodalomról.
            – Olyan írók fejtették ott ki a véleményüket, akiknek a közéleti megnyilvánulásaira igényt tartott az ország. Akkor még egységesebb volt az irodalom, nem hullt táborokra, bár bizonyos véleményekkel nem értettünk egyet, de hallgatólagosan tudomásul vettük, vagy éppen vitatkoztunk. A fő szólamot az egyenes politikai beszéd kapta. Az volt a lényeg, hogy ne csak irodalmi művekben fogalmazódjanak meg azok a kérdések, amelyek a társadalom jobbá tételéről szóltak. A magyar valóság szinte minden árnyalata, gondolata megjelent Tokajban: a vidéki vagy éppen a lakótelepi élet, a népesedés problémái, mindaz, amiről a politika hallgatni akart. Csakhogy egy idő után ezeket a gondolatokat nem lehetett kordában tartani, a hatalom belső ellenzékében is megjelentek, s nyilvánosságot követeltek.
            – A rendszerváltozás után az írótábor szerepe nyilván megváltozott. Mostanában viszont mintha azt látnám, hogy fiatalok nem nagyon vannak jelen. Vagy ez régen is így volt?
            – A fiatalok korábban is hasonló arányban jártak Tokajba. Ami a szerepváltozást illeti: már nincs Hazafias Népfront, intézményesíteni kellett az írótábort. Egyesületet alapítani, kuratóriumot. Az átalakulást Zimonyi Zoltán vezényelte le, az új cél pedig, hogy összmagyar irodalomban gondolkodva minden irányzat felé nyitottan működjünk, s minden évben valami fontos irodalmi, irodalom közeli témát vitassunk meg. A kuratórium tagjai a különböző írószervezetekből – Magyar Írószövetség, Szépírók Társasága, JAK, Írókamara stb. – verbuválódnak. Ennek a kuratóriumnak kezdetektől tagja vagyok, két éven keresztül elnököltem is.
            – A nyitottságra, együttmunkálkodásra való törekvés mennyire jellemzi a különböző írócsoportokat? Vagyis tudtok együtt dolgozni?
            – Nehezen. Az írószervezetek képviselői el-elmaradoznak a kuratóriumi ülésekről, aztán újra csak megjelennek. Tehát működünk. Az biztos, lehetne színesebb a tábor. Arra viszont büszke vagyok, hogy elnökségem alatt éppen a fiatal írókkal közösen azt találtuk ki az állóvíz felfrissítésére, hogy a korábbi nagyelőadásokat kiegészítve alakuljanak szekciók, amelyekben ki-ki jobban megtalálhatja mindazt, ami aktuálisan érdekli. Így olyanok is szóhoz juthatnak, akik korábban esetleg úgy érezhették, nincs is igazi szükség rájuk, csak közönségnek kellenek. Összességében vitatkozóbb, életszerűbb lett az írótábor.
            – Korábban szóba került az az immár irodalomtörténeti csoportosulás, amelynek te is tagja vagy. A Hetek.
            – A hatvanegyben indult Új Írás fiatalokat is közölt. Egy idő után Kabdebó Lóránt felfigyelt rá, hogy egészen jó költők jelennek meg ott, nem hiába ajánlgatom őket szüntelen a Napjainkba. Aztán az is kiderült számára, hogy legtöbbünk nem ismeri személyesen a másikat. Mert Raffai Sarolta Kalocsán élt, Ratkó Nagykállóban, Buda Feri Kecskeméten, Kalász László Szalonnán, én Miskolcon. Ketten laktak csak Pesten: Ágh és Bella. És arra gondolt, össze kellene hozni bennünket, hogy ismerkedjünk, barátkozzunk. Miskolcon a megyei könyvtárban szervezte az első, aztán a második és többedik találkozót. Kabdebó hetünket választott ki az Új Írás-os Farkas Lászlóval, s valószínűleg Váci Mihállyal közösen, mint a legtehetségesebbeket. Elkeresztelni is Kabdebó keresztelte el a csoportot, s fölvetette, talán a Kilencek mozgolódásának hatására, hogy állítsunk össze antológiát. Azonban bármennyire egy nyelvet beszéltünk, nem jártunk együtt egyetemre, korábban nem voltak együttes fellépéseink, s végül nem mi magunk, hanem mások próbálták összehozni nekünk a közös könyvet. Farkas László, aztán Bata Imre. Utóbbi például Tandori Dezsőt is be akarta venni, de akkor az már nem az az antológia lett volna, amit elképzeltünk. Így, utólag visszatekintve, Bata abban az időben már elkötelezte magát a Népszabadságnál, és a mi futtatásunk ütközött volna az érdekeivel. Akkorra mindegyikőnknek megjelentek kötetei, de nem tartoztunk a kultúrpolitika kegyeltjei közé. Ratkó és Buda különösen érdesek voltak. A rendszerből pedig eleve allergiás tüneteket váltottak ki a csoportosulások. Az antológiát Zimonyi Zoltán szerkesztette meg végül 1985-ben, Az ének megmarad címmel. A kritikusok viszonylag jól fogadták, de semmi különös nem történt. A válogatás megkésettnek bizonyult. Kinőttünk abból, hogy antológiásat játsszunk, külön-külön valamennyiünket megmért akkorra a kritika. Másrészt ott volt a Kilencek antológiája. Ennek ellenére, vagy éppen azért, mert nem lett átütő siker, Jánosi Zoltán pár év múlva szerkesztett még egyet, de az a teljes visszhangtalanságba merült.
            – Riportok. Szeretted csinálni ezt a műfajt? Kihívás volt inkább vagy megélhetés?
            – Kétségtelen, jó volt a pénz, amit az ÉS fizetett. Mikor megjelent az első riportom, amely az otthontalan munkásokról szólt, kedvező visszhangot váltott ki. Azzal, hogy hazajártam, és részt vettem a paraszti munkában, volt miről írnom. Beszélgettünk, az emberek mondták a magukét, s ezek megragadtak bennem. Kicsit riportnak, kicsit szépirodalomnak szántam ezeket az írásokat, amiket aztán riportnovellaként kezdtek emlegetni. Ahogyan éltek, beszéltek ezek a Rékas környéki parasztok, vasúti emberek, csaknem kész riport volt. Nekem csak le kellett írnom. Közben rájöttem, hogy tudok egy sajátos, képes, metaforikus nyelvet. Az apám nyelvét, meg az anyámét, amit belülről ismerek, amit a gyerekkoromból hozok.
            – Drámák. Nem tudom, mennyire vagy sikeres drámaíró, mert én kötetből ismerem színpadra szánt műveidet, s azt sem tudom, hogy melyikeket mutatták be, ha bemutatták, s mennyire sikeresen.
            – Két drámámat játszották Miskolcon és Egerben. Illetve írtam rádiójátékot is, de annak bemutatására nem lehetek büszke, mert önkényesen és alaposan belenyúltak. A miskolci bemutató előtt viszont együttdolgoztam a rendezőkkel, így ha igény volt rá, magam javítottam a szövegen, sőt engedtem a színészeknek is, hogy módosítsanak, ha tudnak jobbat. Mert ezzel magukon is segítenek, meg rajtam is. Az első darabom, a Rémhírvivők abban az időben íródott, amikor a téeszesítésről nem lehetett azon a nyelven, s azzal az indulattal beszélni, mint mostanság, ezért is adtam neki olyan címet, amellyel átmegy a cenzúrán, ugyanakkor megírhatom a félelem légkörét. Természetesen akadtak rémhírek is, de egyértelművé válik a darabból, hogy bizony nem rémhír ez, emberek, hanem a fájdalmas valóság. Akkoriban Szakonyi Károly volt a miskolci színház dramaturgja, felkeltette érdeklődését a darab, a színház pedig, igaz, kisszínpadon, de bemutatta. Miután lement az előadás, s nem lett botrány, azt mondták, ezt nagyszínpadon is lehetne játszani. Így lett belőle Egerben is egy előadássorozat. Később felkértek, írjak még egyet. Az lett az Otthontalanok, amely a munkásszállók világát mutatta be a maga megoldhatatlan feszültségeivel. Például, hogy férj és feleség külön kényszerül élni. Hogy hogyan akarják kijátszani, s hogyan békélnek meg végül a helyzettel, amivel pedig nem lehet megbékélni. S miként viszonyulnak hozzájuk az otthoniak, a szülők. Írtam egy harmadik darabot, szerintem az a legjobb. Mindenáron a címe, de nem kellett a miskolci színháznak, s gondoltam, többet nem írok. Nem is házaltam vele.
            – Aztán mégiscsak írtál. A zagyvarékasiaknak.
            – Említettem, hogy rendszeresen hazalátogatok, de a falu közéletében nem mutatkoztam. Az itteniekről szóló riportjaimat két-három embernél több Rékason nemigen olvasta, vagyis alig-alig tudhatták a falusiak, hogy miket csinálok. Meglepődtem hát, amikor a művelődési ház akkori igazgatója, Deme Tibor felhívott, hogy írjak darabot a hatszázötven éves faluról. Jézus Isten, miket találsz ki, ember!? Azt hiszed, meg lehet írni drámában, hogy egy falu hatszázötven éves? Ha lettek volna itt jeles hősök, akik egymásnak feszülnek… De azért elgondolkodtam a dolgon. A sok emberhez, ráadásul az enyémekhez szólás lehetősége piszkálta a fantáziámat, a hiúságomat. Azt találtam ki, hogy ásatás folyik a faluban, s előkerülnek a múlt bizonyos dolgai. Erre a szálra fűztem fel a jeleneteket. Hát ha volt valaha sikerem, ez az volt. Hihetetlen érdeklődés kísérte már az előadás előkészületeit is. A templom lépcsőin folytak a próbák, úgyhogy minden a falu előtt zajlott, leskelődtek is rendesen, akár boltba menet, az emberek. Csikos Sándor debreceni színészt, egyébként karcagi fiú, kértük fel rendezőnek, de a szerepek többségét helyiek játszották, mintegy ötvenen.
            A sikeren felbuzdulva a falu vezetősége a millenniumra István királyról rendelt drámát. Ez is feladta a leckét, milyen legyen az a dráma, amelyben falusiak, vagyis amatőrök játsszák Istvánt, Gizellát, Imre herceget. Végül a három főszerepet színészekre bíztuk, István királyt például Csikos Sándor játszotta, és bevontuk az előadásba a nagyszerű szolnoki Tisza Táncegyüttest. De ennek a darabomnak már nem lett olyan átütő sikere, mint az elsőnek, pedig sokkal jobb volt annál.
            – Simon, hogy érzed magad a bőrödben íróként, magánemberként?
            – A rendszerváltozás vagy micsoda környékén reméltem, hogy az irodalom terei kinyílnak, ezzel szemben a lehetőségek szűkülését tapasztalom. Szűkíti a silányság térhódítása, úgy az interneten, mint könyvformában. Azután az igazi irodalom támogatásának megcsappanása, propagálásának hiánya. A jó könyv ma kevesebb emberhez jut el, mint akár pár évtizede is. A könyvesboltoknak nem üzlet, a könyvtáraknak pénzük nincs. Nagyon sok kárt okozott a szekértáborok közötti acsarkodás, pontosabban az egyik tábornak a másik teljes lejáratására való törekvése. Nem szerencsés, ha a politika túl közel férkőzik az irodalomhoz. És fordítva, ha az irodalom igyekszik a politika közelébe kerülni. Jó vért nem szül. A mindenkori kulturális kormányzat feladata lehetőséget biztosítania különböző irányzatok működésére, s elfogultság nélkül támogatni az irodalmat, annak megjelenési formáit. Azzal, hogy húsz éve lovak közé dobta a gyeplőt, éljen meg az irodalom a piacon úgy, ahogyan tud, nagy baj történt. Ebben az országban jelenleg nem adottak a társadalmi feltételek arra, hogy a jó irodalom állami támogatás nélkül, piaci alapon vagy magánmecenatúra segítségével létezzen, illetve jusson el az olvasókhoz. Pénz, idő, s persze igény is kellene, hogy az emberek a könyvek felé forduljanak. S mindegyikből egyre kevesebb van. Az olvasás visszaszorulásának pedig beláthatatlanok a következményei.
            Magánemberként sem vagyok sokkal derűsebb. Mindenféle nyavalyák törtek rám az utóbbi időben. Azzal biztatnak az ilyen ügyben jártasabbak, hogy szokjak hozzájuk, azzal teszem a legjobbat magamnak. S amíg a hozzászokással bíbelődöm, foglalkoztatnak félnivalóim is: mi lesz a rékasi házzal? Még nem törtek be, de már megpróbálták. Ha minden így halad, hamarosan fel is dúlják. Mit vihetnek el? Nem sokat. Az árát egy éjszaka el lehet inni. Ha éppen itthon tartózkodom, elvehetik az életemet is. Azért mit lehet kapni? Tíz évet? Tizenötöt? Hát így állunk.