Serfőző Simon pályaképe

Az irodalomra sokan mint tantárgyra gondolnak, sokan mint szórakoztató olvasmányok sorára, hobbitevékenységre vagy akár mint a humán értelmiség szakterületére. Pedig az irodalom sokkal több ezeknél: az emberiség emlékezetének leggazdagabb tárháza, mindannyiunk számára kiapadhatatlan forrás. E hatalmas örökségen belül a magyar irodalom őrzi legteljesebben nemzetünk emlékezetét. A mi kulturális örökségünk leggazdagabb része az utóbbi ezer esztendőből éppen az irodalom. Tudatformáló ereje kiiktathatatlan. Gondoljunk csak bele: milyen kép él bennünk a török hódoltság koráról? Elsősorban az, amelyiket Gárdonyi Géza rajzolt meg. Milyen 1848/49-ről? Az, amilyent Petőfi Sándor, majd Jókai Mór művei közvetítenek. A száz évvel ezelőtti nagybirtokok cselédeinek sorsáról pedig főként azt tudjuk, amit Illyés Gyula írt meg. A nemzet emlékezete természetesen sokrétegű. Az anyanyelv, a történelmi események, a kultúra, a művelődés, a munkaformák, az életmód, a viselkedés, az erkölcs s még annyi minden más tartozik hozzá.

Az irodalom mibenlétét, feladatát az ezredvéghez közeledve nálunk is egyre többféle módon próbálták értelmezni. A nemzeti emlékezet fogalmához egyre inkább csak a nyelv köthető azoknál, akik az irodalmat elsősorban szövegnek tekintik, s esetlegesnek vagy feleslegesnek tartják a mű és a valóság kapcsolatrendszerét. Az új évezred azonban mintha kezdene visszahajolni ehhez a több ezer éves hagyományhoz. Az irodalmi mű természetesen szöveg is volt mindig, de igazán maradandónak azok a nyelvi alkotások bizonyultak, amelyek az emberről és az őt körülvevő világról adtak egyénien és érvényesen képet.

Nem véletlenül említem mindezt, amikor Serfőző Simon pályaképét szeretném felvázolni. Ő ugyanis egyértelműen a tanúságtevők közé tartozik. Műfaji szempontból sokoldalú életműve az ars poetica szempontjából teljesen egyértelmű. Azt tekintette elsődleges feladatának, hogy felmutassa azt a nagy létszámú társadalmi osztályt, a parasztságot s annak rétegeit, amelyből származik, s amelynek sorsa a második világháború óta eltelt évtizedekben különösképpen viharosnak mondható. Majd ezt a feladatot tágította általánosabbá, s az örökké vesztesek, a szegények, az elesettek sorsának vált irodalmi megörökítőjévé.

Tudjuk, hogy a magyar irodalom történetében ennek a szemléletnek a reformkor óta nagy hagyományai vannak. A két világháború közötti korszakban pedig, 1945 utánra is átnyúlóan a népi írók ideológiai-politikai-irodalmi mozgalma vállalta ezt a feladatot, amelyet aztán a fényes szellők nemzedékének alkotói folytattak. Ehhez a magatartáshoz kapcsolódva formálódott a hatvanas években a Hetek költőcsoportja, amelyhez a legfiatalabb Serfőző Simon mellett Ágh István, Bella István, Buda Ferenc, Kalász László, Raffai Sarolta és Ratkó József tartozott. S közvetlenül a nyomukban indultak el a Kilencek csoportjának költői.

Az idős nemzedékek ma is élő tagjai bizony sokat átéltek, így sokat is tudnak az 1945 utáni fél évszázadról. A mai fiatalok viszont nagyon keveset. Akinek nincs kifejezetten történelmi érdeklődése, az eléggé tájékozatlan. Hiába élnek a nagyszülei, más idős rokonai, az ő életidejüket és sorsukat sem ismeri. Rákosi neve semmit nem jelent számukra, amiként a kulák, a begyűjtés, a téesz, a csengőfrász fogalma sem. Nem tudják elképzelni sem az ötvenes vagy a hatvanas évek mindennapi életét. Fogalmuk sincs arról, milyen a bolsevik diktatúra, de arról sem, miként éltünk a mához képest a technikai civilizáció minimumának szintjén. Az időben visszafelé haladva: nem volt internet, mobiltelefon, számítógép, kábeltévé, televízió, hűtőgép, mosógép, sokfelé még villanyáram sem.

Serfőző Simon egy Szolnok melletti falu, Zagyvarékas tanyavilágában töltötte gyermekéveit. 15 évesen onnan indult el, s lett gyári munkás, majd népművelő, költő, író, szerkesztő. Ez önmagában, bármely történelmi korszakban is nagyfokú életformaváltás, s kimondhatjuk: karriertörténet. A szocializmus és a posztmodern előtti társadalmakban ugyanis az volt a tipikus, hogy az emberek többsége szüleinek társadalmi környezetében, foglalkozásában töltötte el életidejét. Ha mód kínálkozott a kiemelkedésre, akkor az rendszerint egyetlen lépcsőfokot jelentett, s ez előbb a valamivel magasabb iskolázottságban, majd ebből következően a színvonalasabb munkakörökben mutatkozott meg. Kiemelkedő tehetség és szerencse kellett ahhoz, hogy valaki több lépcsőt haladhasson felfelé. Serfőző Simon ifjúkorában elvileg már egészen más volt a helyzet: éppen az addig háttérbe szorult társadalmi rétegek számára kínáltak gyors felemelkedést, az ő iskoláztatását azonban egyéni balszerencse kísérte. Mindezt nemcsak néhány vallomásából tudhatjuk, hanem Gyerekidő című regénytrilógiájából is.

Ez a regényhármas csupán egyetlen életút hiteles és vallomásos feltárásával is maradandó alkotás, azonban egyúttal a mikrovilág olyan pontos és szemléletes, az átéltet átélhetővé varázsolt rajzával válik teljessé, hogy abból a falu és a tanyavilág hagyományos, ám az ötvenes években feldúlt világa szociográfiai és esztétikai értelemben is feledhetetlen pontossággal jelenik meg. A regénysorozat három részének kezdőpontjában első elemista, ötödikes, végül első gimnazista a főhős, s 1948-ban, 52-ben, majd 56-ban járunk. Az egyéni sors konfliktusait az iskoláztatás szempontjából az jelenti, hogy kezdetben egy gyenge külvárosi elemibe jár a kisfiú. Mivel jó tanuló, ötödikre átteszik a belvárosi elit, orosz tagozatos iskolába. Innen eltanácsolják, újra külvárosi diák lesz, s ismét olyanok az eredményei, hogy felveszik középiskolába, ahonnan egy év után kibukik. Senki nem segített neki tanulni, felzárkózni. Néhány hónap után indul egy messzi városba, hogy segédmunkás legyen valahol.

A Gyerekidő (egyes részeinek megjelenése: 1986, 1999, a trilógia együtt: 2002) fejlődésregény, amelynek mintegy folytatása a Fészekhagyók (2009). Ez a kisregény a kezdeti pesti éveket tárja elénk. Az albérlőt, a munkásfiút, a társára találó szerelmest. A Gyerekidő világát egészítik ki, árnyalják, olykor szinte epizódját jelentik Serfőző Simon elbeszélései (Varjúleves, 2006, Fészekhagyók, 2009), s tágabban ebbe a körbe sorolódnak drámái (Mindenáron, 2005), riportjai, publicisztikai írásai (korábbi kötetek után válogatásuk: Még nincs vége, 2007).

A fejlődésregény az iskoláztatás szempontjából kudarcosnak mutatkozik, valójában azonban nem az osztályzatok a fontosak, hanem a személyiség alakulása. A kudarcos helyzetekből a fiú, Matyi ki tud menekülni. Segítik ebben szülei is, akik tudomásul veszik a sikertelenséget, megértik, hogy terveiket, akárcsak a gazdaságukkal kapcsolatosakat, nem könnyű megvalósítani. Matyi alapvetően lázadó alkat. Szereti is a tanyai munkát, például a tehenek legeltetését, büszke a hozzáértésére, de szabadulna is a munkától. Gyerek szeretne lenni, játszani, ám a nyolc-kilenc holdas tanyai gazdaságban segítenie kell apjának és anyjának, akik látástól vakulásig dolgoznak. Szeretnének előbbre jutni, vásárolgatnak is kisebb földterületeket, s azt tervezik, hogy egy szem gyermekük többre viszi, talán hivatalnok lehet belőle.

A gyerekidőről szóló regényt jó néhány konfliktustípus hatja át. Ezek: a játék és a munka (tanulás), a gyerek és a szülő (a felnőtt), a tanyai és a falusi, sőt városi, a dolgos és a lógós, a gazdag és a szegény ember, a hagyományos és a konzervatív szemlélet, az igazság és a gazság, az etika és az etikátlanság, az otthonosság és az otthontalanság, a szabadság és a korlátozottság. E konfliktusok gazdag hálója szövi át a regényt, amelyben nemcsak érték és értéktelenség, hanem kétfajta érték is szembekerülhet egymással. Nevelődése során a fiú számos alkalommal kerül konfliktusos helyzetbe, s idővel mind többre képes elfogadható megoldást találni. Ha hibázik, vétkezik, egyre gyakrabban látja ezt be, s próbálja meg helyrehozni azt, amit elrontott. Korántsem tökéletes lény, de méltó a rokonszenvre. Ráébred arra, hogy a munka érték, s már a kisember is része a családi közösségnek. Egyre többet lát meg az őket körülvevő világ gonoszságából, emberellenességéből. Kezdi felismerni a munka, az élet, a szeretet (a szolidaritás) egymásra is utaló értékeit, s ez teremti meg annak a lehetőségét, hogy ne váljon torzzá a felnőtt személyisége.

Ma már történelemmé vált az a társadalmi berendezkedés, az az életforma, s nagyrészt az a kultúra is, amelyik a múlt század közepén jellemezte a magyar falvakat, általában a mezőgazdaságban dolgozókat. Be kell látnunk, hogy akkor is hatalmasak lettek volna a változások az 1945 utáni évtizedekben, ha nincs megszállás, nincs bolsevik diktatúra. Akkor egy viszonylag lassú, de folyamatos Nyugat-Európához való hasonulás következhetett volna be: a polgárosodás teljesebbé válása. Az 1945-ös földosztás ezt ígérte az emberek számára. Moszkva azonban más utat jelölt ki: a magántulajdon szinte teljes körű felszámolását. A mezőgazdaságban ehhez a termelőszövetkezetek erőszakos szervezése vezetett. Az ötvenes évek kezdetén, a Rákosi-korban ez szinte anarchikus csődöt eredményezett, válságba került az ország élelmiszer-ellátása. Sztálin halála tette lehetővé, hogy 1953-tól valamivel racionálisabban működjön a rendszer, s ki is lehetett lépni a téeszekből. 1959-ben azonban a Kádár-rendszer ismét időszerűnek látta a parasztság életformájának radikális és végleges átalakítását. Úgy gondolták, hogy azzal válik véglegessé „a szocializmus alapjainak lerakása”, ha a termőföld többé nem lesz magántulajdon. Városi szervezőbrigádokat küldtek a falvakba, s azok a helyi vezetőkkel együtt, számos erőszakos eszközt alkalmazva kényszerítették a gazdákat arra, hogy földjükkel, állataikkal, termelőeszközeikkel együtt lépjenek be a téeszbe. Munkájuk sikerrel járt, de az akkor élő felnőtt nemzedékek, főként az idősebbek így vagy úgy, belerokkantak abba a hatalmas és drasztikus életformaváltásba, amelyet át kellett élniük, s amely lélektanilag és fizikai erejüket tekintve is túlzottan igénybe vette őket. Az ország lakosságának mintegy a fele volt egyéni gazda, s mindössze egyetlen százaléka maradt az. Nem volt tehát kötelező belépni, csak ajánlatos. Serfőző könyvének apahőse például ellenáll. De mit tehet? Tanyáját körbeszántják, földjét elveszik, s helyette használhatatlan nádas-vizes területet kap jó messze. S akkor már hiába lépne be a szövetkezetbe. Nagy nehezen tudja csak elérni, hogy kaphasson munkakönyvet, mehessen az iparba dolgozni.

Az ötvenes évek szörnyű időszaka, a téeszesítés diktatúrája s annak következményei adják Serfőző Simon drámáinak témáját. A Rémhírvivők bemutatójára 1975-ben Miskolcon került sor, a mű cselekménye 1959 novemberében zajlik. A rémhírterjesztés a bolsevik diktatúrában gyakorlatilag bűncselekménynek számított, azt viszont a hatóság mondta meg, hogy mi számít rémhírnek. S bizony folyamatosan történtek rémes dolgok. A Rákosi-kor szörnyűségei után a parasztság részben azt hitte, hogy a korábbi gazemberségeket már nem merik megismételni, mások viszont úgy gondolták, hogy ugyanarra lehet számítani. Az agitátorok ezt pontosan tudhatták, s számos esetben elegendő volt a ráutalás arra, hogy ők bármit megtehetnek. Járták csapatosan a portákat, rendőrökkel cirkáltak, órák hosszat agitáltak, berendelték az embereket a tanácsházára, éjszakai kocsikázásra vitték, kuláknak, ellenségnek nevezték őket, fenyegetőztek, hogy a városokban tanuló, dolgozó fiatalokat hazaküldik, ha szüleik nem lépnek be. Ezeknek az egyéni gazdáknak nagyon közeli s személyes emléke volt még a néhány évvel korábbi szervezések gyakorlata. S azt is pontosan tudták, hogy a helyi szervezők általában a falu selejtes emberei közül kerültek ki, akik irigykedtek a jó gazdák eredményeire.

A konfliktus nem csupán a hatalom és az állampolgár között éleződött ki, a családokon belül is megoszlott a vélemény. Mindenki szerette volna megtartani a nehezen megszerzett tulajdonát, amiért fél vagy egész életen át dolgozott, de volt, aki belátta, hogy nem szállhat szembe az erőszakkal, s volt, aki a végsőkig próbált ellenállni. Serfőző drámájában a férj az előbbi, a feleség az utóbbi típus képviselője. Közben egy teljesen legyengült idős ember vetődik a tanyájukra, aki napok óta bujkál, hogy ne kelljen aláírnia a belépési nyilatkozatot. A férfi számára bezárul a kör: megtudja, hogy most már talán be se léphet, munkakönyvet se kaphat. Az öregember meghal, s meglátják, hogy közelednek a hivatalos emberek. Ezzel fejeződik be a mű. Lesz-e, lehet-e megoldás?

Amikor ezt a drámát bemutatták, már egyértelműnek látszott, hogy érvényes a cím: a magyar falvakban és tanyákon valóban terjedtek rémhírek is, ám 1975-ben már évek óta magyar csodáról beszéltek mezőgazdasági eredményeink kapcsán. Valóban sikerült eredményeket elérni, részben a gépesítés, részben a sokkal nagyobb hozamú vetőmagvak, részben pedig a háztáji gazdálkodás engedélyezése miatt. A téesztagok napi munkájuk mellett odahaza állatot tartottak, növényt termesztettek, továbbá bérmunkát is vállaltak a téeszben. Mindez nem napi nyolcórai munkát jelentett, hanem olykor bizony a kétszeresét. Önkizsákmányolással tudták elérni, hogy gyarapodjanak, elsősorban nem is ők maguk, hanem a gyermekeik. Akiket főként arra buzdítottak, hogy tanuljanak, menjenek a városokba, más foglalkozást válasszanak. Az ötvenes évek végi téeszesítés után a hatvanas-hetvenes években teljesen átalakult a magyar falu, átalakult az egész ország. Nemcsak gazdaságilag, hanem kultúrában, életformában, életszemléletben is.

Serfőző Simon második drámája ugyancsak beszédes című. Az Otthontalanok (bemutatója Miskolc, 1979) a munkásszállásokra kerülő falusiak, a segéd- és betanított munkások sorsát állítja a középpontba. Ez még a kétlakiak, az ingázók kora a hetvenes években: hétvégeken hazajárnak, besegítenek a mezőgazdasági munkába. A különböző nemzedékek sorsa más és más. Az idős férfi már azt számolja, hogy hamarosan nyugdíjas lehet, s otthon élhet. Iszákossá vált fiatalabb társától el akar válni falun maradt felesége. A férfi megígéri, hogy abbahagyja az ivást, de nincs hozzá már tartósan ereje, felőrölte őt a gyökértelenség. A munkásszállásokon élő fiatal pár önálló életet szeretne végre kezdeni, de nincs rá módjuk, s haza se mehetnek, a fiú anyja hallani sem akar erről, mert akkor sikertelenségükért lenéznék őket. A fiatalasszonynak pedig több terhességmegszakítása volt, s most tudja meg, hogy nem lehet már gyereke. Mennek a legeslegócskább albérletbe.

Itt a nyomor, a Mindenáron színpadán pedig a viszonylagos falusi jólét a hetvenes-nyolcvanas években. A család nős nagyfia a városban él, a lány otthon, s az anya úgy tervezte el, hogy majd egy orvosnak lesz a felesége, s modern, új házukban fognak élni. A kelengyét is megvásárolta rég. Az egész falu irigyelni fogja majd őket. A lány talál is egy jövendőbelit, aki azonban nem orvos. Ebből származnak a konfliktusok, amelyeket az apa sem képes elrendezni. A lány kénytelen a fiút, aki majd az esküvőre érkezik, orvosként emlegetni. A nagy esemény előtt az apa hirtelen meghal, s minden kiderül. A lánnyal pedig bátyja is szembefordul, amikor megtudja, hogy mennyi hozományt kapna. Az anya kétségbeesett jajongásával fejeződik be a dráma: a tragédia teljesnek mutatkozik, megoldás itt sem születik.

Igazi tragédiák Serfőző Simon drámái. Az emberi sorsok kudarcai nem nyernek feloldást, s ráadásul olyan köznapi emberekről van szó, amilyenekből milliók élnek közöttünk. A téeszesítés kapcsán egyértelmű, hogy a társadalom két része kerül szembe egymással: a hatalom embertelen erői és az ellenállás eszközeivel nem rendelkező néptömegek. Az akkori változások eltorzították az évszázados szokásokat, erkölcsöket, emberi magatartásokat. Ez mutatkozik meg a munkásszállások és a falvak világában, s hozzátehetjük, hogy a lakótelepeken s mindenfelé. Az újabb drámákban nem a hatalom látható erőivel kellene szembeszállni, hanem ezzel a megváltozott, személytelenül is korlátozó, tévutakra vezető társadalmi helyzettel, amely kiöli az emberekből a szeretetet, megfosztja őket az otthonosságérzettől. Nem választhatnak szabadon házastársat, nem szülhetnek boldogan gyereket. S eközben, falun legalábbis a gyanakvás, az irigység, a káröröm vesz körül mindenkit.

A hatvanas években a magyar irodalom számos jeles alkotása vetett számot a magyar falu átalakulásával. Ágh István, Csoóri Sándor, Galgóczi Erzsébet, Sánta Ferenc, Szabó István és mások alkottak társadalomkritikai élű szociográfiákat, regényeket, elbeszéléseket, lírai műveket, amelyekben a történtek általában kényszerű történelmi szükségszerűségként mutatkoztak meg, tehát nem lehetett velük szemben érvényesen cselekedni. Ugyanakkor, benne élve a történésekben, azt is megtapasztalták, hogy az ötvenes évekhez képest a hatvanasok jóval emberszabásúbbak. Serfőző Simon regényei és drámái, életkorából következően is, valamivel később keletkeztek, így ő már némi távlatból tekinthet vissza az ötvenes-hatvanas évek fordulójára. Ő kamaszként, s nem íróként élte át ezeket az éveket. S még valami egyéníti az ő helyzetét: a tanyai nézőpont, amelyet ott felnövekvőként szerzett meg. A regénytrilógiát így csak ő írhatta meg, akárcsak a drámákat. S az időtényezőt és a személyes érintettséget figyelembe véve természetes, hogy ő sötétebbnek látja és láttatja a korszakot, s nem az előbbre lépésre, hanem a zsákutcákra, a tragédiákra, az elvesző életekre helyezi a hangsúlyt. A kurzusírók győzelmi indulóival szemben az előbb említett alkotók műveiben többnyire az elégikus és a tragikus hangoltság játszik át egymásba. Serfőző Simon drámáiban a tragikum a meghatározó, nincs semmilyen jelentős ellenpont, regénytrilógiájában pedig a társadalmi szint tragikumát csupán a gyermeklét és a család motívumköre képes enyhíteni.

Talán meglepő, hogy egy 1961-ben költőként induló, számos verseskötettel, három gyűjteményes kiadással is rendelkező, s elsősorban ebben a műfajban számon tartott alkotó pályaképét felvázolva csak most kerül sor verseinek világára. (A legteljesebb kiadás: Közel, távol, 2003.) Ennek egyrészt az a magyarázata, hogy ezzel a szerkezeti megoldással is szeretném felhívni a figyelmet munkásságának másfajta jelentős területeire. Ám talán még meghatározóbb ok, hogy a prózai és drámai alkotások a maguk műfaji természetéből következően sokkal közvetlenebbül tudják megmutatni ennek az írói világnak azt a lényegét, amelyről bevezetésként szót ejtettem. Serfőző Simon olyan korszakot, olyan világot, olyan embereket örökít meg, amellyel éppen ilyen nézőpontból, éppen így csak nála találkozhatunk. Ne feledjük azt sem, hogy az övé, a negyvenes években születetteké a legutolsó nemzedék, amely még testközelből, közvetlen élettapasztalatból szólhat arról, amit megidézett. Művei segítenek abban, hogy a nemzeti emlékezet megőrizhesse e korszak történéseit, emberi sorsait. Hogy ne csak a történelem színét lássuk, azt, hogy a mienk a legvidámabb barakk, hanem a fonákját is.

A szinte még kamaszként versekkel induló Serfőző Simon kezdetben érthetően aligha tudott mást tenni, mint „saját fájdalmát s örömét eldalolni”. Csakhogy ezek a fájdalmak s örömök nem csupán egyetlen személyiség, hanem milliónyi ember sorsát, léthelyzetét fejezték ki. Természetszerűen csatlakozott tehát ahhoz a magyar hagyományhoz, amelyik meghatározónak tartotta, hogy a költészet közösségi beszéd is. Ennek a szemléletnek olyan fajta dúsítása és konkretizálása született meg nála, amelyik az Illyés-féle tárgyilagos szenvedélyességgel vitte tovább az elkötelezettség gondolatát. Ő is lehetetlennek tartotta, hogy elfusson, elmeneküljön a rá mért sors kijelölte feladat elől. S idővel neki is azzal kellett szembesülnie, mint Illyéséknek a harmincas években: a költészet nem képes behatolni a tömegek közé, nem válhat cselekvéssé. A hetvenes-nyolcvanas években különösen keserű volt ez a felismerés, hiszen a megelőző időszakban, s nem csupán 1956 fénykörében éppen az ellenkező tendenciát lehetett tapasztalni: az irodalom átmenetileg ideológiai-politikai erőt jelentett. Természetszerűen válhatott a költő szakmai kérdésévé már kezdettől az is, hogy milyen költészettípussal fejezze ki a személyiség, valamint a szűkebb és tágabb közösség élmény- és gondolatvilágát. Helyesen ismerte fel, hogy bár sokat tanulhat az Illyés-féle tárgyias, a Nagy László-típusú mítoszi-látomásos-szimbolikus lírától, saját utat kell találnia. Feltűnően jó érzéke volt a bukolikussá szelídülő, mégis modernül népies hangvételhez, s ennek révén elemien panteisztikus természetképet tudott megformálni. Emellett a tömör és képszerű dalformában is otthonosan mozgott. Igazán egyénivé, összetéveszthetetlenül sajáttá azzal vált lírája, hogy szikárabb szerkezetű és nyelvű, a képekkel takarékosan bánó, a képes beszédtől a fogalmiság felé haladó verstípust dolgozott ki. Akármennyi is ebben a földművelő élet tárgyias, emlékező-felidéző-szembeállító megjelenítése, a fogalom irányzatos jelentésében Serfőző Simon nem nevezhető népies vagy népi költőnek, legfeljebb e hagyományt magába olvasztó alkotónak. E líra tárgyias-szikár beszédmódja harmonizál a személyiség visszafogott racionalizmusával is, s ez a személyiségjegy, valamint az az ars poetica, amely a közösség korszerű képviseletét is vállalja, egyaránt magyarázza, hogy miért alkothat szerves egységet ebben az életműben a líra, az epika, a dráma, a publicisztika.

Az ötvenes évek magyar lírája robbanásszerűen megújult, sokszínűvé vált. A fiatalok közül Nagy László és Juhász Ferenc, illetve Pilinszky János nyitott új utakat, megkerülhetetlenné vált Weöres Sándor munkássága, s átformálódott Illyés Gyula, Vas István költői hangvétele. Az akkori pályakezdők ezzel a gazdagsággal szembesülhettek. Egyúttal azzal, hogy az ötvenes évek történései az új törekvésekben a tragikus hangoltságot tették dominánssá. A hatvanas évek szelídülő diktatúrája egyrészt azzal a reménnyel járt, hogy a Rákosi-kor nem térhet vissza, másrészt azzal a felismeréssel, hogy az eszményi társadalom nem valósítható meg. Ez a helyzet az elégikus szemléletet, hangoltságot hívta elő, s bár meg nem szüntette, visszafogottabbá tette a drámaiságot. Így válik kezdettől elégikussá Serfőző Simon költészete. Ez a jelleg azonban nem feltétlenül jelent beletörődést. Idővel Serfőző lírája is mind keményebbé, mondhatni, harciasabbá válik, s ennek mintegy előkészítői a drámák. A hetvenes évek végére nem csupán az eszmény tűnik el a csillagok távolába, hanem a megígért, a racionálisan megvalósíthatónak látszó társadalmi jólét is. Nem tűnnek el a szegények sem a tanyákon, sem a faluszéleken, sem a lakótelepeken. Mind ellentmondásosabbá vált a létező szocializmus világa. S ezeket a tendenciákat az 1990 utáni világ sem volt képes visszafordítani. Másik nagy gond a szocializmus korszakában a múltfelejtés, a feledtetés, a hazugságok, a féligazságok sorozata. A felszámolhatatlan szegénységet sem illett emlegetni, még kevésbé 1956 forradalmát vagy az 1943-as doni katasztrófát, a második világháború magyar katonaáldozatait. Ez utóbbival kapcsolatban meghatározó fontosságú, nagy hatású cselekedet volt a Feledésből az emlékmű című költemény. Veszteségeink gyűlnek – fogalmazta meg egy másik mű, egyre általánosabb helyzetet tárva fel: „Egymástól elidegenedünk, / elhidegülünk, / mint e hazától is, / ahonnan a közösségek melegét, / amihez odakuporoghatnánk, / ajtón-ablakon át / huzattal süvíttette / semmibe az ország.” Igen messzire jutottunk az ifjúkori hazatérés derűsségét megfogalmazó egykori Otthon életképétől. S másmilyenné váltak az egykori életerős földművesek, miként például az Öregek tanúsítja. Az idősek, az elköszönő nemzedékek iránti tisztelet, a szeretet motívuma is lényeges eleme Serfőző lírájának. Sajnos nem csak a halál üresíti ki a tanyák, a falvak házait. Egykék országa lettünk, ahol „Csak az újszülött madarak oáznak, / rugdalóznak gügyögve. / Csak a szél gőgicsél, / anyjának fönt a fán a fészke. / A gödör teli hullámzó gazzal, / csak a kicsi kő fürdik benne.” Ugyancsak az országos gondokat fogalmazták meg a kilencvenes évek prózaversei, versprózái (Jövőt írni című kötet, 1994).

Serfőző Simon legújabb versei (Megfordult égtájak, 2007.) azt mutatják, hogy elérkeztek a lírai életszámvetés esztendei. Kevésbé visszafogott a szemérmesség, közvetlenebb az önkifejezés, a vallomás a legszemélyesebb sorsról. Határozottá válik a többszörös időszembesítés, amely egyrészt az átélt régmúlt és a jelen, másrészt a rétegzetten látott múlt, a jelen és az elképzelt zárlat, a halál idősíkjait ütközteti vagy békíti meg egymással. „Nem jó ma költőnek lenni. Nem jó sosem.” – így kezdődik a József Attila emlékét idéző szöveg, s a létezés drámaisága hatja át az újabb versek világát is, megjelenik azonban az a derű is, amelyet csak az idősödő életkor hozhat el, az „őszikék” korszaka, amikor már Nap se kell: „Innen már, / magasából a szívnek, / szétlátni az időben, / mint láttam régen / otthon a szénakazalról / az eget, a földet. / Szememnek sarkig kitárulnak a világtájak, / s csak nézem, / ahogy a fehér felhőpapírlapokat / a léghuzat sodorja, szórja széjjel”.

Minden élet egyszeri, de az emberiség léte folytatódik, s benne remélhetően a magyarságé is. Ehhez gyerekek kellenek s felnevelő közösségek. Közösséget nevel, tart meg az anyanyelv, annak költészete. A jó közösség emlékezik önnön múltjára, azt őrzi és továbbadja. Nemcsak országos, hanem helyi szinten is. Serfőző Simon szülőfaluja Zagyvarékas. Mai napig nem szakadt el tőlük, sőt népi előadásra alkalmas dramatikus műveket írt számukra, amelyet a helyiek betanultak és elő is adtak (1997). Az Át az időn eseményjáték, amely a község fennállásának 650. évfordulójára készült, s a település régi és közelmúltbeli történéseit idézi fel. A Jövőlátót 2000-ben mutatták be. Ennek fő cselekményszála István király és fia korát idézi meg, egy másik jelenetsor pedig a magyar történelem néhány jellegzetes helyzetét villantja fel. Ezt a művet a szerző „nyári szabadtéri előadásra, alkalmi társulások, valamint amatőr színjátszók” részére készítette. Műfajilag tehát nem vethető egybe a korábbi három drámával. Bár a magyar történelem többnyire tragikus évszázadait villantják fel, elsődleges céljuk olyan számvetés, amely ünneppé válhat. A közösség számot vet múltjával, a felidézéssel mintegy lezárja azt, túllép rajta. Cselekedett, cselekszik, meg fog maradni.

Vissza a tetejére