A műtét

Tolnak huzatos folyosókon.
Nem érzek, nem gondolkodom,
nincs min és minek is. Ma át-
éltem én is Majtényt, Világost:
itt, aki a fegyvert letette,
kényre-kegyre adja magát.

Egyedül hagynak egy homályos,
üres teremben, míg a vállam
mögött egy árnyék megjelen:
gyöngéd, megnyugtató a hang,
látni nem látom, aki szól –
s minden véget ér hirtelen.


Ébredés után

Nem tudok megfordulni,
beszakad már a hátam,
„hanyatt esett bogár búja ráz”,
a tehetetlen test
csak vergődik esetten,
„kezem-lábam ríva hadonász”;

Attila szépséges
hasonlatára lelve
szeretném úgy átélni, ahogy ő:
a magunk gyötrelmét
gazdagságával együtt:
„mint viharban ezer rózsatő.”


Az őrzőben

Zsúfolt terem, el kell
viselni másokat.
Társaim ők, megismerem
sebük és jellemük.
Nagy jóság, s kicsinyes
gonoszság egyként van jelen.

Egyesek végigsírják
a hosszú éjszakát,
máskor a jajszó is kevés:
hang nélkül, mozdulatlan
tűrik a tűrhetetlent.
Kataton szenvedés.


A gödör

Vaksötét, meredek falú
a gödör, nincs feljárata.
Tapogatod síkos falát.
Mint fekete lyuk csillagtestet,
összezsugorít, elemészt,
minden időt magába ránt.

Nem érzékelsz semmit se abból,
ahogy a hetek, hónapok
telnek, s hogy hova tűnnek el.
Csak azt az egy, a végtelennel
egyenértékű másodpercet:
azt csak, amit túlélni kell.


Az ünnep

Puha fénnyel telnek meg újra,
fénnyel jeleznek a napok:
az ünnep közeleg, mi más?
Kék selymét lobbantja az ég,
rejtélyes tűz lobog a fákban.
Szentlélek-láng, feltámadás.

Ki a halálból visszajött,
gyógyuló sebét tapogatja,
hogy hitet nyerne, mint Tamás.
Tavaszodik. Mily közhelyes.
S mily szakrális. Születni, élni.
Fél valóság, fél látomás.