Hentesem

Egy hónapja költöztem új lakásba. Az első saját otthon, a családom által kisajátított kerület kellős közepén. Vagyis még nem otthon, de mindenki szerint annak fogom érezni. Mindent el is követnek ennek érdekében. Mami fölhív, hogy átmegyek-e ebédelni. Ha nem, majd ő áthozza nekem ételhordóban. Feri bácsi elkezdte leszedni a padlásról a rozsdás vasakat, hogy majd rendbe hozza őket, mielőtt azok előtetőként hozzám kerülnének, és boldog, hogy mégiscsak jók lesznek valamire. Anyám elmondja, minek hol lenne sokkal jobb helye, keresztanyám a mosogatómat és a csaptelepemet dicséri.

Egyszer magamra zártam az ajtót, és lapítottam, ne vegyék észre, hogy benn vagyok a lakásban. Akkor már tényleg hasonlított az érzés a szülői ház biztonságára. Mindennap fölhívtak, és megkérdezték, átmentem-e a szomszédoknak bemutatkozni, de jólneveltség ide, udvariasság oda, nem akartam senki mással jóban lenni, épp elegek voltak nekem az enyéim. De mami az egyik vasárnap ipari mennyiségű friss, illatos tepertős pogácsával jelent meg az ajtóban, a kezembe nyomta, s ennyit mondott:

– Átmész.

Így hát elindultam a csíkos, sárga nejlonszatyorral, benne öt csomag pogácsa. Arról még fogalmam sem volt, miért öt, de abban bizonyos voltam, hogy éppen annyi kell. Bekopogtam a mellettem lévő lakás ajtaján. A fürdőszobákon átszűrődő zajokból úgy sejtettem, hogy a szomszéd meglehetősen testes lehet, ám egy filigrán, középkorú hölgy nyitott ajtót.

– Hát, szóval, csak be szeretnék mutatkozni. Én vagyok az új lakó. Az ötös lakásból – s nyújtottam a kezem.

– Eeeeeeeerzsi! A szomszéd fiatal jött!

Hamarosan gőzmozdonyként fújtatva, de meglepően gyorsan csoszogott az ajtóhoz az általam elképzelt hatalmas test, ám a vékonyhoz képest roppant szívélyesen fogadott. Beinvitált, elvette a szatyromat, s rutinosan, kérdés nélkül kivett belőle egy pogácsás csomagot, majd továbbadta. Én pedig legrosszabb álmaimat felülmúlóan megállapítottam, hogy öt nő ül az étkezőasztalnál. A helyi erők a vasárnap délelőtti ÖTYE-klubot tartják éppen. Leültem, s gondoltam, fél órát adok nekik az általános kihallgatásra, mielőtt vendégemre hivatkozva lelépnék. Az első húsz perc átlagosan telt. Honnan jöttem, mivel foglalkoznak a szüleim, hol dolgozom, majd Erzsi, testes és kedves szomszédom, akit a társaság motorjának sejtettem, a fél nyolcas híradósokat megszégyenítő tagoltsággal és hangnemben azt kérdezte:

– És választottál-e már magadnak hentest?

Előtte is meg voltam róla győződve, hogy az itt ülők kivétel nélkül flúgosak, de amikor röpködni kezdtek a kereszt- és becenevek, azt találgatva, vajon melyik mészáros illik legjobban hozzám, inamba szállt a bátorság. Már mosolyogni sem mertem, csak némán és sűrűn pislogtam, hátha megkönyörülnek rajtam.

– Kicsikém! Nagyon fontos, hogy mihamarabb megtaláld magadnak a megfelelő hentest! Anélkül nem lehet teljes értékű életet élni! Kell egy férfi, akiben megbízol, aki neked tartogatja a legszebb combokat, tarjákat, oldalasokat. Aki boldog lesz attól, hogy téged jól tart, aki figyel arra, hogy mi halad át a testeden, és nem enged akármit megfőznöd. Látni fogod a szemén, a kezén, a húsán, hogy Ő az. És ha megtaláltad, soha többé ne engedd el!

Próbáltam volna elfelejteni az esetet, de ha bármelyikük meglátott a közös kertben, rögtön afelől érdeklődött, kinél veszem a húst. Bár eljátszottam a gondolattal, sosem mertem azt mondani, hogy a Sparban. Ha bolondoknak is tartottam szomszédjaimat, amolyan kedves bolondoknak, akiket mégsem szerettem volna vérig sérteni. Így aztán néhány hét elteltével rászántam magam, s nekiálltam hentest keresni. Nem tudtam pontosan, mit kellene éreznem, ha megtaláltam, de ha öt asszony egybehangzóan állítja, hogy történni fog valami, akkor történnie is kell. Bevallom, szórakoztatni kezdett a dolog. Mint az unokaöcsém kertben felállított trambulinja. A családi ünnepségeken néhány pohár bor után valaki mindig eljut odáig, hogy ugráljon rajta. Egy darabig csak nézik a többiek, szeretnék utánozni, mégis nehéz levetkőzni a normálisnak vélt viselkedést. Akiket végül magával ragad a játékszenvedély, azoknak az lesz a furcsa, hogy mások még mindig a műanyag székeken feszengenek, és hogy tíz perccel korábban még ők is azt tették.

A húsos pultok között sétálva régi emlékek bukkantak elő. Apám minden disznóvágás alkalmával levágta a malac orrát, és beküldette anyámnak azzal, hogy mondjam meg:

– Konnektor.

Anyám azt üzente vissza (ha éppen haragban voltak, ha nem):

– Mondd meg apádnak, hogy az apja faszát!

Boldogan hordozva az üzenetet visszaszaladtam, és a férfiak csípőre tett kézzel, ívben enyhén hátrahajolva nevettek. Boldog voltam. Nem értettem teljesen ezt a beszélgetést, de azt pontosan tudtam, hogy ezek után szent a béke. Abban reménykedtem, hogy Fodor Csabi, aki fogócskázás közben meg szokta fogni a puncimat, képes lesz ezt megtanulni. Akkorára nő, hogy egyedül leszúr egy kétmázsás kocát, s az orrt behozza nekem a konyhába a jobb kezében, baljában a kést tartva. S átnyújtja őket, mint lovag a kardját a királynőjének, és én csak annyit mondok:

– Apád faszát!

Olykor megkérdeztem egyik-másik hentesnél, hogy kaphatnék-e a disznó orrából egy vékony szeletet, de szegények nem értettek a romantikához, és mindig a fejét ajánlgatták. Egy egész disznófejet pedig minden szárnyalásom ellenére kicsit morbidnak éreztem.

Aztán megtörtént. A Sanyi. Erős, fiatal, izmos, némi kezdődő, de még korántsem emberes pocakkal. Bármikor rendeltem én vagy mások, figyelmesen meghallgatta a legképtelenebb és legdilettánsabb kívánságokat is. Hogy brassóihoz lesz vagy grillezni, hagymával szeretné elkészíteni vagy pirospaprikával, első randi vagy házassági évforduló alkalmából. Türelmesen kivárja az óhajok sorát értelemre vagy nyitva tartásra való tekintet nélkül, majd ha a vásárló befejezi életének pillanatnyi helyzetjelentését, akkor a kezét ökölbe szorítva a szájához emeli, és elgondolkodva méregeti a pultban található árut. Olykor hátraszalad, kihoz egy darabot a raktárban található hasonlatos portékákból. Odateszi a többi hús közé, s úgy folytatja zavartalanul a külvilág számára érthetetlen szertartást. Aztán végigsimít érzékeny ujjaival a nyers, sokféle lehetőséget magukban rejtő húsokon, a döntősökön tenyérrel, behunyt szemmel halad végig. Le, föl, le, föl. Őrjítően lassan, megszámlálhatatlanul sokszor. Ha olykor egy kicsit zsírosabb hús szükségeltetik a költeményhez, néhány dörzsölős szakasz után rá is csap a véres, rózsaszín darabokra, majd figyeli, ameddig el nem múlik a valaha izgő-mozgó sejtek természetes remegése. Meggyőződésem, hogy valójában új életet lehel az állatokba. Látja a szövet-, ín- és zsírdarabokban a napfényt, a legelőt és a víz utáni vágyat. A párzás sürgető sietségét, a szaporodás fájdalmát, s azt a hálát, amivel szereti, tiszteli, ugyanakkor féli a gazdáját, élete mindenható tulajdonosát az állat. Csodáltam. Szerettem volna adni neki valamit. Valamit belőlem, hogy tudja, a figyelmével kitüntetett húsok végül mégiscsak jó helyre kerülnek. Sokáig gondolkodtam az ajándékon. Céltalanul lődörögtem a városban, jártam francia, olasz és thai élelmiszerboltokban, sajtszaküzletben, antikváriumban. Minden elém kerülő konyhai kiegészítőt a kezembe vettem, majd hunyorogva az ő zsírtól fényes ujjait képzeltem az enyém helyére. Semmit sem találtam tökéletesen hozzáillőnek. Kétségbeesésemben egy hentesboltba kellett betérnem egy pár kolbászért és némi vizuális élményért, hogy ismét feltöltődjek hittel. Zavaromban nem is állok meg a fal melletti talpon evőknek fenntartott asztalnál, hanem kimegyek papírtálcámmal az utcára. Gyorsan felmérem a terepet. Parkokban és gyönyörű kilátással rendelkező padokban felkészült vagyok. Néhány perc séta után már kényelmesen ülök a napsütésben. Végre a kolbászomra koncentrálhatok. Próbálok a hűléstől már gyenge illatra koncentrálni. Addig szagolgatom, amíg már semmilyen örömet nem okoz. A látvány is veszít tökéletességéből, már nem táncol a gőz a tálca fölött, és az érzéki pirosan áttetsző zsír is kezd határozottabb formát ölteni. Először csak a kolbász végét nyalom meg, majd behunyt szemmel próbálom elemezni az érzést. Mivel hovatovább ismerősnek nevezhetjük magunkat, már sokkal bátrabban futtatom végig ajkaimmal a húst. Végül mély levegővétellel beszívom a kolbász minden maradék illatát, behunyom a szemem, és ráharapok. A langyos zsír fröcsöghet az arcomba vagy a ruhámra, de ráérek később aggodalmaskodni. Ilyenkor nem szabad elrontani a pillanatot józan gondolatokkal. Persze ez a kolbász sem lett az igazi. Túlságosan dominál a bors íze, a hozzávalók pedig nincsenek elég alaposan ledarálva. Csalódott vagyok. Ismét egy hús, ami csak első látásra volt tökéletes, amint alaposan fölmértem, csak közepesen rossz, darabos pillanat lett az életemben. Kissé kijózanodva ismét eszembe jutott utam eredeti célja. Tiszta fejjel megforgattam a számban az immár kiábrándulásra ítélt húsdarabot, és rájöttem: egy titok, csak egy titok lehet elég nemes és tisztességes köszönete annak a figyelemnek, ahogyan ő a hűtőpultjához ér, ahogyan a kocsonyahúsra néz. Bár ma nem akartam semmit venni, kimegyek a piacra, és boldogan azt kérdezem:

– Kimérik a paprikát a kolbászhoz, vagy érzésre ízesítenek?

– Elnézést, mit mondott asszonyom?

Szeretnék vele jót tenni. A hatás kedvéért közelebb hajolok az üvegpulton kicsit túl, úgy suttogom:

– A paprika mindig más minőségű. Azt ne mérje! Addig tegye a húshoz, amíg az nem ragad a kezéhez, hanem szinte leválik róla, ahogy összegyúrja!

Csak bámul rám szótlanul. Nekibátorodom, s finoman rámosolygok. Mély levegőt vesz:

– Következő!

Vissza a tetejére