Kérdőív

Szerinted milyen gyakran ébred úgy az ember, hogy az ablakon kinézve első pillantása a holdra esik?

Már világosodik, az éjszakai felhők reggeli lilasága is kezd megszűnni, de a hatalmas sárga folt még ott virít a házak felett, mint egy elkésett fényreklám. Az ébredező hajlana rá, hogy elhiggye, rossz időpontban hagyta abba az alvást, szendereghet még egy órácskát, és már csukná le szemhéjait, ám akkor árnyékos tekintete egy emberre ragad, aki a szemközti ház tetején egy hosszú bottal kezdi piszkálni a holdat. Először csak óvatosan bökögeti, szurkálgatja, majd mikor konstatálja, hogy nem akar eltűnni az a megátalkodott korong, már inkább olyan mozdulatokra ragadtatja magát, mint a dióverők. Egy-két ütése el is találja az égitestet, aki szemlátomást ijedten egy nyárfa mögé próbál visszahúzódni, de a tetőn vitézkedő ember oda is elér botjával, és a lombot sem kímélve vagdalózik tovább. A hold egy ideig tűri, és mint egy béka, felfújja magát, hogy puszta méretével rettentse el támadóját, ám ez most nem segít rajta, így nagy duzzogva ellebeg, és lecsúszik a hegyek mögé. A győztes még egy darabig téblábol a tetőn, majd mikor biztosnak érzi, nem tér vissza ellenfele, lemászik, megtörli cipőjét, odaint az őt figyelőknek, aztán botját kezébe fogva terelni kezdi a fűben békésen legelésző csillagokat.

 

Szerinted mindennapos esemény, hogy a HÉV-re várva, egy eperfa kertből kihajló ágai alatt, három ellenőrformájú ember egy kóbor kutyát etet a magukkal hozott felvágottal?

A kutya mohón kap a húsért, a szájában egy-egy falattal elrohan, majd néhány méter után megtorpan, és a fejét ide-oda kapva lenyeli a finomságot. A három ember közben újabb szeleteket húz elő a csomagolópapírból, a várakozó utasokat is etetni kezdik, akik kenyeret kotornak elő táskájukból, és megkérik a húsosztókat, hogy arra helyezzék a felvágottdarabokat, és mikor ez megtörténik, ki-ki vérmérséklete szerint nekilát a potyán kapott reggelinek. A kutya közben elképedve figyeli, hogy az az étel, amit ő jogos járandóságának gondolt, mind az utolsó falatig, az ott sorakozók állkapcsai között tűnik el. Hamarosan azonban az elképedése haragra vált, és egy hirtelen elhatározástól vezérelve az eperfa néhány lehullott gyümölcsét szájában összegyűjtve a megálló közepére fut, az aszfaltra ejti az epreket, mancsával szétpasszírozva, a kicsorgó lé segítségével felírja a peronra, hogy „JÓ LESZ VIGYÁZNI! EZEK ELLENŐRÖK.”, mire az utazók hirtelen zsebre vágják a maradékot, és úgy tesznek, mintha eddig csak rágógumival edzették volna az arcukat. A lelepleződött ellenőrök megszégyenülten átballagnak a buszmegállóba, miközben a várakozók egy-egy falatot húznak elő, és eszegetni kezdenek.

 

Más is látta már, hogy reggelente a HÉV-en, közvetlenül az ajtónyitás előtt, kis pókok ereszkednek a leszálláshoz készülődő utasok hajába?

És amikor leérkeznek, erősen belekapaszkodnak egy-egy hajszálba, elszakítják a pókfonalat, és az utasra bízva magukat, megindulnak a városba.

 

Milyen gyakran eshet meg az, hogy a vásárcsarnok előtt a buszmegállóban száraztésztát, házi paradicsomlevet, meg egy kevéske zöldséget áruló öreg néni felnéz a homlokzatra, és az ott látható két tátott szájú szoborfejnek köszöngetni kezd?

Az egyiket Halkiáltónak szólítja, mivel a fej alatt halak tekeregnek kőbe formázva, a másikat Gyümölcskiáltónak, a lentebb domborodó zöldségek, gyümölcsök miatt. Külön-külön köszönti őket, kínosan ügyelve rá, hogy egyik se kapjon kevesebb tiszteletet, mint a másik, és a kabátja gombjain számolja, mint egy rózsafüzéren, hogy megvan-e már az aznapra szabott köszönési penzum. És ha végigért a gombokon, akkor visszaáll a portékái mellé, táskájából egy régi zsebrádiót húz elő, megigazítja a hozzágumizott laposelemeket, bekapcsolja a szerkezetet, majd a füléhez emeli, és mosolyogva ringatni kezdi magát a kiszűrődő zenére. Az emberek meg csak nézik, és nem szólnak egy szót sem, pedig mindegyik olyan szívesen súgná oda a másiknak, hogy biztosan meghibbant az öreglány, de csak figyelik a szemük sarkából, és toporognak egy kicsit, hogy siettessék a busz érkezését. Közben egy másik öreg néni lép a rádiózóhoz, felemel egy kis zacskó levestésztát, és mondja, hogy megvásárolná, ha lehet, majd mivel nem kap választ, ő is odahajol, és ketten ringatóznak tovább a zenére. A várakozók pedig egyre jobban feszengnek, mivel úgy tudják, az ilyen dolgokból jobb kimaradni, és mielőbb utazni szeretnének már. És akkor a zebrán átszalad egy széplány, és abban a pillanatban beáll a busz a megállóba, sziszegve kinyílnak az ajtók, emberek hömpölyögnek le a lépcsőkön, a lent állók még egy utolsót szívnak cigarettájukból, majd fellépnek a járműre, és bent fújják ki a füstöt. A lány meg a futás ellenére sem ér oda időben, az orra előtt csukódik be az ajtó. Zavartan úgy tesz, mintha nem is ide rohant volna, néhány lépést továbbsétál, míg el nem tűnik a busz a kanyarban, majd visszalépked a megállóba, és táskáját maga előtt lóbálva várni kezd. A két öreg néni abbahagyja a ringatózást, egymásra mosolyognak, egyikük elővesz egy füzetet, kinyitja az sz betűvel jelölt lapnál, és a „széplány” bejegyzés mellé, kis kuncogás közepette, behúz egy strigulát. Azután emeli, és a szobroknak mutatja az írást. Azok alig észrevehetően bólintanak egy picit, éppen csak akkorát, hogy a rajtuk álló galambok elreppenjenek. És kőszemeikkel egy vevőt irányítanak a tésztászacskók felé.

 

Ki vette már észre, hogy az egyik kereszteződésnél újságot osztogató hajléktalan egy fát tanítgat olvasni?

Amikor a jelzőlámpa sárgára vált, hogy pillanatokkal később szabadjára engedje az autókat, a kopott ruhás férfi a haját turkálva fellép a járdaszigetre, ahol a fa áll, odabotorkál az ágak alá, és egy fekete kartonból kivágott betűt kotor elő a zsebéből. Kiválaszt egy levelet, egy olyat, amelyikre süt a nap, ráilleszti az írásjegyet, és halkan, mintegy magának, kimondja annak nevét, majd kissé megemeli a papírdarabot, de csak annyira, hogy annak árnyéka ne lógjon túl a falevél szélein, és újra elsuttogja a hangzót. Azután kiszemel egy másik levelet, előkeresi a következő betűt a zsebéből, és megismétli az előbbi procedúrát. Addig folytatja, míg végig nem ér az ábécén, minden jelet külön levélnek tanítva. Az autók meg csak zúgnak, az utazók nem is figyelnek oda, mi történik mellettük, csak mereven nézik a lámpát, és azon drukkolnak, lenne mihamarabb zöld a jelzés, és ne kelljen felhúzott ablak mellett nemet inteni annak a szerencsétlennek. Néhányan, az előző kereszteződésnél vásárolt lapot rakják jól láthatóan a szélvédő és a műszerfal közé, így jelezve, hogy őket mostantól illetlenség zaklatni, mára már kiadakozták magukat. De most nem kell tartani a kuncsorgó tekintettől, mert folyik az oktatás, éppen a feleltetés kezdődik, a levelek megmerevednek, a férfi kiválaszt egy betűt, és most a fa törzsére vetíti annak árnyékát. A falevelek közül egy, amelyik ezt a jelet tanulta, megrázkódik, mint mikor a szellő fújja. A hajléktalan pedig már a következő árnyképet vetíti, és figyeli, melyik levél rezdül, és amikor konstatálja, hogy épp az, amelyiknek kellett, akkor kicsit elmosolyodik, és már adja is az újabb feladatot. Mire végigér, könnyezik a boldogságtól, kabátja ujjába törli az orrát, egy félig szívott cigarettát húz elő a belső zsebéből, meggyújtja, és nagyot szippant belőle, felnéz a napba, belefújja a füstöt, és egyedül marad egy picit. Azután karjára fekteti az újságokat, odaballag az éppen ott veszteglő teherautó vezetőfülkéjéhez, és ellenszolgáltatást nem várva, beadja az egész köteget.

Azzal megfordul, és visszasiet a fa alá. Leguggol, egy ággal belefirkál a porba, és elkezdi várni a telet, mert akkor tanulnak a fák írni.

 

Vajon hányan merednek rémülten a buszvezetőre, amikor az, egy megállóból kihajtva, az ölébe veszi a kormánykereket, lehunyja a szemét, és halkan énekelni kezd?

A busz meg mintha tudná, mekkora a felelőssége, kicsit lassít, majd a lámpáit villogtatva szép komótosan hagyja maga mögött a villanypóznákat. A jelzők, ahogy közeledik a jármű, olyan ütemben adnak szabad utat, állítják meg a keresztirányú forgalmat, és a villamosok is mind elengedik a kék buszt, az meg csak gurul egyenletesen, első ülésén az éneklő vezetővel. Az utasok pedig bámulnak ki az ablakon, és már nem is kapaszkodnak, mert olyan simán halad a gép, mintha repülne, alacsonyan az út felett, hogy még a bogarakon se zöttyenjen. Nem állnak ki a megállókban, és nem jelez senki, hogy le akar szállni, csak néznek át az ablakokon, ki-ki amerre éppen áll, és rettegés dülled a szemükben. Nem is tudják, merre járhatnak, annyira félnek. És félelmükben nem gondolnak semmire, csak vacognak, és nem képzelik el, hogyan lehetne menekülni, mit csinálnának, ha túljutnának ezen a megpróbáltatáson, csak meredten bámulnak, és egyre hangosabban nyüszítenek. És amikor ez a vinnyogás már olyan hangossá válik, hogy elnyomja a vezető énekét, akkor a busz rándul egyet. A sofőr erre kinyitja a szemét, szomorúan elmosolyodik, visszahelyezi a kormánykereket a helyére, és lehúzódik a legközelebbi megállóba. Kinyílnak az ajtók, a rettegő emberek egymást taposva tülekednek az ajtók felé, majd a járdára lépve mindennek és mindenkinek nekimenve elmenekülnek. A nagy kék busz erre szisszen egy hosszút, lassan az oldalára dől, mint a haldokló elefánt, és a vezetővel együtt elmerül a lassan hullámzó aszfaltban.

 

Ritkaságszámba menő esemény lehet, amikor az ebédelő emberek nyugalmát az zavarja meg, hogy a szemközti gyár elvitorlázik? Már éppen a lencsefőzelék kerül sorra, némi kolbásszal a tetején, amikor az étkezde ablakain át szokatlan fényesség ömlik be. És a falatozók sorra hagyják az asztalokon a finomságokat, mert a nagy világosság okát akarják tudni, és már mindenki ott tolong az üvegtáblák mögött, sőt a szerencsésebbek egy kis teraszra is kijutnak, remélve a zavartalan kilátást. És mindahányan a fényesség okozóját bámulják, egy irdatlan nagy fehér vitorlát, ami a szemben lévő gyár kéményén dagadozik. Az ott dolgozók egytől-egyig azon mesterkednek, hogy az a hatalmas vászon befogja a környék összes szelét, és megmozduljon végre a kőkerítéssel határolt telep, rajta az épületekkel, gépekkel, kutyákkal, ide-oda röpködő galambokkal. És néhány perc múlva a gyár lassan megindul, először csak mint egy nagy tohonya bálna, majd ahogy lendületbe jön, egyre kecsesebben siklik, apró hullámokat gyűrve a mellette futó útba. És amikor teljes sebességre gyorsul, a munkások a környező hegyek felé fordítják hajójukat, hogy rövidesen eltűnjenek a kőhullámok takarásában. Az ebédet félbeszakító bámészkodók még egy ideig figyelik a völgyekben elő-előbukkanó vitorlát, majd visszaülnek asztalaikhoz, hogy eltüntessék a maradékokat. A szakácsok boldogok, hogy visszatértek vendégeik, hát nemhiába főztek hajnal óta. Nagy örömükben hátravonulnak a konyhába, kiválasztanak egy hatalmas üstöt, belemásznak, ahányan csak vannak, szakácsok, kukták, kézilányok, aztán magukra csukják annak a böhöm nagy edénynek a tetejét, és mint egy tengeralattjáró, elmerülnek az épületben.

 

Szerinted lehetséges az, hogy nem sokkal ebéd után egy madár repüljön át a csukott ablakon?

Annak a kis jószágnak meg sem kottyan a kemény ablaküveg. Mintha az csak valami vékonyka párafátyol lenne, ki-be repdes rajta, majd amikor megelégeli a mutatványt, leszáll az asztalra, közvetlenül a telefon mellé, és az egyik kinyújtott szárnyával leemeli a kagylót. Leemeli, azután óvatosan az asztal lapjára helyezi, felröppen a nyomógombokhoz, és egyik számról a másikra ugorva, hívást kezdeményez. A döbbent ember meg csak néz, és kis idő múlva arra lesz figyelmes, hogy a kagylóból valaki recsegő hangja hallózik. A madár meg többször int a fejével, hogy ugyan válaszoljon már a hívott félnek, mert egy szárnyas állatka azért mégsem szólíthat meg egy gondolkodó lényt. Az ember nagy sokára rászánja magát a beszélgetésre, és beleszól a telefonba, de a vonal végén addigra már csak a szakadását jelző búgás hallatszik. Ekkor a madár felröppen a lámpára, félrefordított fejjel bámulja néhány pillanatig a telefont szorongató delikvenst, aztán az ablak felé fordul, elrugaszkodik, és szárnyait testéhez szorítva, mint egy puskagolyó, átszáguld a helyiségen, át az ablaküvegen, és már csak a legélesebb szemű emberek látják, hogy apró lyukat üt egy alacsonyan sikló felhőben.

 

A portásokon kívül van még, aki tudja, hogy a hazafelé induló emberek, amíg a kijárat alatt elhaladnak, kis pókok mustrájának tárgyai?

Mert azok az állatkák, nagy gonddal szemrevételezik a távozókat, hogy még véletlenül se tévesszék össze az arcokat, és ne adja Isten, mással vitessék el magukat, mint akivel reggel megérkeztek.

 

Szerinted lehetséges az, hogy amikor az ember hazafelé utazik a villamoson, az egyik megállóban azt veszi észre, hogy egy tucat fiatal – akik a helyi gimnázium rajzszakkörének tagjai –, rajztáblával a kézben, felsorakozik a jármű mellé, és amikor az elindul, futásnak ered az egyre gyorsuló kocsik mellett, és sietve lerajzolja a bentről ijedten bámuló utasokat, majd a következő megállónál lévő Művészetek Boltjában árulni kezdi az alkotásokat?

Az emberek egymást taposva versengenek, hogy elsőként tehessenek ajánlatot egy ilyen képre, mert ezeknek a rajzoknak igen nagy az értékük, és ezért befektetésnek sem utolsók. A megszállott gyűjtő minden pénzt képes megadni csak azért, hogy birtokolhasson egy ilyen művet, pláne egy olyat, amelyiken felfedezhető egy már régebben leskiccelt utas, mert ezek a sorozatok legalább annyit érnek, mint egy ritkaságszámba menő bélyegsor, melynek tervezője, teszem azt, a zöld nyolc árnyalatát osztotta ki a lapocskák között.

És amikor minden képen túladnak a még alkotásra kész rajzszakkörösök, a szomszédos vegyesboltban pálinkát vásárolnak a pénzből, mindegyik szigorúan csak egy kis palackkal, és azt is letakarják a kosárban egy kekszes dobozzal, hogy mégse tűnjenek mohó alkoholistáknak, majd fizetés után bevárják egymást a kereskedés előtt, és csupán az ihlet kedvéért nagyokat kortyolnak, miközben zsebükben a vásárlás ellenére egyre csak szaporodó pénzzel visszasétálnak egy megállónyit, hogy újra rajzra készen várják a következő villamost, és életben tartsák a pálinkaipart.

 

Vajon hazafelé utazva a HÉV-en, mikor válnak meg az addig őket hordozó emberektől a kis pókok?

A felszállók mindegyikének ruháján vagy hajában ott lapulnak a parányi kísérők, aztán még jóval azelőtt, hogy megállna a szerelvény a következő megállóban, valami úton-módon eltűnnek a kocsi belsejének rejtekei között.

 

Szerinted lehetséges olyan, hogy amikor este mész haza, és húzod az időt, mert nem akarsz még otthon lenni, inkább kódorogsz az utcákon, ahol esetleg kóbor kutyák kaphatnak utánad, szóval ilyenkor megtörténhet, hogy egy széplányra leszel figyelmes, aki telefonján gyors egymásutánban hívásokat indít?

És amikor közelebb érsz, és egy ideig szemléled, mit művel, akkor látod meg, hogy a lány oda sem figyel, miféle számokat üt a készülékbe, és füléhez sem tartja a telefont, csak a körülötte lévő embereket fürkészi, ugyan kinek csörren meg a zsebébe vagy táskájába rejtett távbeszélő szerkezet. És ha valamerről csengetést hall, akkor, csak akkor emeli fejéhez a készüléket, és olyan izgatottan, mint egy óvodás karácsonykor, várja, hogy beleszóljon valaki. És ha néhány mondat után kiderül, hogy akit hívott, az pont az az ember, akinek az imént, nem is olyan messziről hallotta nyivákolni a telefonját, akkor boldogságában sikolt egy picit, majd füzetet húz elő tarisznyájából, és miközben egy strigulát rajzol az eddigiek mellé, megszakítja a hívást.

 

És lehetséges az, hogy miután az ember elalvás előtt eloltja a lámpát, és még egyszer kitekint az ablakon, a szemközti ház tetején egy árnyat pillant meg?

És az az árny ott guggol az antennák között, egy hosszú bottal néha felnyúl az égre, és óvatosan megpöccent egy-egy csillagot. Aztán maga mellé fekteti azt az égig hatoló fütyköst, megigazítja kalapját, majd lehajtja fejét, és hosszú percekig mozdulatlanul mered maga elé. Csak arra riad fel, hogy a bot mellé sok-sok kicsi pók szalad, és mindegyik egy vékony fonalat erősít annak végére. Mikor mind odahurkolta a maga szálacskáját, a csillagok pásztora felemeli a rudat jó magasra, hogy a vége elérje az eget, majd megpörgeti a póznát. És a bot, rajta a fonál végén kapaszkodó állatkákkal, olyanná válik, mint egy hatalmas körhinta. Az ember a tetőn meg egyre pörgeti, ahogy csak az erejéből telik, és mosolyogva hallgatja, ahogyan a kis pókok a csillagok közt nevetnek.

 

Vissza a tetejére