(Z. Gy. emlékére)

December hetedike van. Visongva rohant tegnap ablaktól ablakig
a gyerek, vajon mit hozott a még igaznak hitt kedves idegen?
Egy éjszaka, s már szóba sem kerül, csak szobrai olvadnak
némán a nyelv alatt. Falat bámulok, rajta halálhíredet. Üzenőfal.
A legfrissebb üzenetek legfelülre kerülnek. Így praktikus.
Abban, ami legfölül van, biztosan megakad a tekintet.
Efféle falakról ismertelek. Verseidre kattintok. Nézem a fotód.
Egy tömbház szürke fala előtt állsz, felfelé, valahová a távolba nézel.
Hoppá! Emlékszem, ezt írtad egyik versemre. Örültem, tudtam, tetszik neked.
Egyszer tán sörözést is terveztünk, már nem emlékszem biztosan.
Olyan az emlékezet is, mint ez a fal, ahol már csak harmadik
helyen van az a pár sor, hogy meghaltál. Egyik utolsó versedet olvasom.
Most kitakarja arcát az ismeretlen. Ki tudja, mióta ült már ágyad
szélén; nem verted nagydobra, micsoda nagy hírű látogatód van.
December hetedike. Tegnap zápor hullott a megenyhült egekből.
Nem való, mondom magamban, nem illek ide, decemberben. A verebek
szemérmetlenül fürdenek a langyos pocsolyákban. Este lesz,
mire hazaérek. A gyerek mesét néz, csokit eszik. A még igaznak hitt,
kedves ismeretlen szobrának utolsó darabkáit. Vár a gép. Nézem a falat,
már nem látszol, Gyuri. Le kell gördítenem, hogy megtaláljalak. Már ott
sem vagy. Lejjebb kell mennem. Egészen le.