Egy kis korszak vége

Vagy kérdőjelek nélkül, nem is kérdés?
E vansz. De ki volt Evans (Evansz)? Micsoda alap-,
micsoda alapfigurája volt kamasz (kamansz) korunknak
„Evansz” (Evans). S még csak nem is Agatha Christie
„Ki volt Evans?”, s más nyaraló gyilok. De elég.
Az egy másik világ volt, ahogy minden világ egy
másik, egy más világ. A világ egy, a világ a másvilág
is, de mindegyik világ egy másik (egy másik világ).

Mindezt több okból mondom.
Ha bármit is mondok.

Na, most mindegy, a tegnapi Tour de France-szakaszt
a világbajnok Cadel Evans (Kedlevensz) nyerte, s más
bajnokságok is voltak. (Pl. Szávay a Rómain.)

Közbevetem: ezt nem írom senkinek, ezt írom, nem
is írom, ez eddig ismert. Életemben
épp elég láttam ilyet. Épp elég láttam.
Következésképp (közbevetésképp) én nem várok
senkitől semmi ilyet (vagy ezt már mondtam?), és
ez az írás, ha megjelenik, nem „itt-meg-ott jelenik
meg”, hol jelenhetne, de meg nem is másutt, tehát
nyugodtan tehetné (modorosság!), hogy nem jelenik
meg sehol, meg sehol nem is kellene, mert nem lenne.

Mert ezen a fényes (borús) reggelen erre a borús
(erre a fényes, erre a kényes, erre az igényes)
gondolatra ébredtem, hogy nem az, hogy

senkinek se mondhatom el (vagy ezt már mondtam? Ism.),
tehát elmondom mindenkinek (Karinthy nyomán),
senkinek sem mondhatom el Karinthy nyomán,
de - - -

de ebbe máris megint belefulladtam.
Nem jó üzlet nekem, ha fényes (borús) gondolatokra
ébredek borús (stb.) reggel, nem jó, ha elhiszem,
hogy bárkinek is akarnék mondani valamit, mikor
(s nem csupán oly-ily reggeleken) nem akarok
még csak úgy se mondani semmit senkinek,
hogy legföljebb mindenkinek mondom el.
Senkinek nem akarok mondani semmit.

„Itt fáj”, nem akarom mondani vizsgáló orvosnak.
„Tessék”, nem akarom mutatni letört hidam fogorvosi
székben. Nem akarok visszaemlékezni a legutóbbi
érzéstelenítésre, mikor túl nagy adagot kértem,
aztán majdnem megfulladtam, pár órán át
éltem, mint III. Richárd anyja kínban és halálfélelemben.
Csak ennek színpadán nem statiszta voltam, hanem fősz. (Főszereplő.)

Fájdalmamat, hogy mondás látszatába keveredtem,
nem enyhíti ennek semmi gyógyszerreklámja.
Ha fulladásos halál félelmében, vagy hogy egyáltalán
tudjak levegőt venni, derékszögű testtartást
veszek fel, hirtelen oly derékfájás kap el
kétfelől, körvest, hogy nem tudok
kiszabadulni a derék testtartásból, és végképp
nincs kedvem
így viccelődmi.

Nem az, hogy nincs kedvem senkinek (bárkinek, min-
denkinek) ilyeneket mondani, semmit nem akarnék
mondani többé senkinek, de ez lehetetlen,
valakivel mindig kell szót váltani, vagy nem
maradhatok néma, és akkor miért is ne írjak, ha
a csend sem ér egy kalap szart se,
miért ne kalapozzak akkor körvest.

Körvest, de nem rögvest.
És rögökről szó sem lesz, hamvasztást kérek,
abba is rossz belegondolnom.
Sovány leszek, remélem, nem fog az a sok zsír
sercegni rajtam. Sercegi pompával búcsúzik
tőlem a világ.

De ha költészettel valameddig (bármeddig is) el lehet
érni, hát én itt e versen belül.
Ezt az ember – aki csinálja – megérzi. Általában
(meg)érzi az ember, ha csinálja. Ha csinálja, kicsinálja.
Ha szkafanderben becsinál, még azt is talán. Kicsin áll.

Érzem, innen nem kell szerkeszteni ezt a művet,
begyömöszölhetem keretei közé (köz-zé tehetem, táj:
töhötöm), hogy pl.

minden érintkezés érintkezés, a nem
érintkezés is érintkezés (nemi érintkezéssel
itt senki ne jöjjön!), tehát a nem érintkezés is
érintkezés. (jól átgondoltam a közleményt.)

Vagy: „Most akkor jó, hogy jó volt?”
Nem mindegy már? Ha így?

Nem szeretem az ujjatlan trikót.
Ujjast húztam. (Ajánlom költő kollégámnak, ő bírja
az ilyet.) Félreolvastam valamit egy napilapban
(napilapokat nem olvasok, csak mikor a konyha-
asztalra kerülnek salátát szárítani rajtuk pl.):
„A bajba a jutottak pályázhatnak…”

Igen ám, olvasom itt a feljegyzéseim között, de már Keats
– ő volt a múltkor, hát nem bejött szakmailag is – azt
mondta, ő már posztumusz életét éli (26 éves volt),
jó, ezt Szép Ernő is mondta, és én azt mondom, szegény
Szép Ernővel (most már, 2009, a kilencedik bp.-i lappal
szűnik meg kapcsolatom, elmondhatom): „szép Ernő voltunk.”
(Ld. Szép Ernő voltam, a drága mester mondása állítólag.)

S miért ne szűnnének a kapcsolatok, szűnögetnének. Másolok
ide még: „Nem azért nem bírok gondolni a világon semmire és
senkire, mert hogy, hanem mert biztos valami más fog-
lalkoztat.” Fogam lalkoztat, foglalkozás nélkülit így
épp, de szorgosan jegyzetelek. Még ilyeneket írtam:

„Nekem magamnak én magam felelek meg a legjobban. Nem kell
vele külön érintkezni.” – „Már nagyon kevés időm van rá,
hogy ne történjen semmi.” (Nekem, velem. Kevés időm van
– értsd – a semmihez, nem is, konkrétabban: a semmi-
történéshez. Más ám a semmi, mint a semmi-történés!)

„Végezetül: semmit sem teszek.
Ráérek így szinte bármit tenni.
De ha már teszek bármit (is),
nem érek rá semmire.”

S főleg, ha „is” teszem. Részeként nagy
változatosságnak. Sokra gondolok, de senkin se gondolkozom el.
De hogy miattuk hagyjak fel STOP akik nem szeretnek ezt
NONSTOP vágjam késsel vagy fa eszközzel STOP
kaparjam le mint a NONSTOP sörhabot?
Meg hát mit ne folytassam Stop mikor szart se
fáj Stop az egész!