(Részlet a készülő Hálóban című családregényből)

Az apa szeretett volna józan maradni, higgadtan tájékozódni a lánya okozta zűrzavarban. Három gyermeke közül eleitől fogva a középső állt lelkéhez a legközelebb. S éppen ő, a legkedvesebb hozza képtelen helyzetbe. Ki kell rúgja a Válaszúttól. Azonnali hatállyal felmond neki.

Ha ez ilyen egyszerű lenne! Tudta, hogy a felesége közbeavatkozik: „Egyforma a bűnük! Miért mindig az idegent pártolja, s nem a családot? Az idegent menessze, ne a saját lányát! Rúgja ki a férfit!” A leányzó úgy jár-kel, mintha Iphigeniát alakítaná a görög tragédiában, s ő, Arnold, az apa, a zsarnok Kreónt. És valóban! Nem kénytelen-e Kreónná válni az adott szereposztásban?

A család nem látja át, még oldalbordája, Olga sem azt az élethalálharcot, melyet bő húsz esztendeje folytat a lap, e katolikus orgánum életben maradásáért az állam és az egyház közötti huzavonában. Alig két esztendeje Rómában, a II. Vatikáni Zsinat utolsó ülésszakán elhatározta, hogy nyugdíjba vonul, mihelyst sikerül kinevelnie egy fiatal újságíró-generációt, melynek átadhatja a stafétát, hogy legalább még egy nemzedéknyi időre biztos alapokra helyezze életművét. Mennyi harc, mennyi veríték! Hitt benne, hisz benne, nem hagyhatja odaveszni! Angster volt az első, akit sikerült megnyernie új vállalkozásának. Frissen végzett az ELTE magyar-lengyel szakán, írástudó, kiváló tollú, ambiciózus fiatalember – akárha önmaga ifjonti képmása lenne! Művelt, tájékozott, gyors tollú. Segíthet összemelegedni a lengyel katolikus sajtóval. Naprakész az új katolikus gondolkodásban.

A lányát ellenben inkább irgalomból vette a laphoz. Nem hibádzik a tehetsége, de jobb szerette két külön serpenyőben tudni a családot és a szerkesztőséget. S igaza volt, igaza lett – beütött a krach! A két fiatal egymásba szeretett. Szerelem! Újra elöntötte agyát a düh. Tán féltékeny vagyok? Legalább ezt a motívumot ki kellene zárni. Főnökként gyakorta hangoztatta munkatársai előtt: „Csak a tények érdekelnek, a magyarázatok nem!” És tény, hogy nagylánya kérőjét elutasította, kislánya négy éve tartó kapcsolatát semmibe vette, s mind ez ideig a szülőbosszantásból megkötött polgári házasságát is. Mert férjhez ment titokban az istenadta, még ha nem is az anyaszentegyház előtt. Tényként viszont a botrányhoz éppen elég! Mert most a férjezett leányzó szerkesztősége legfiatalabb tagjával viszonyba keveredett – bajos lenne azt állítani, hogy „nagy titokban”! Ó, jaj! Ő, aki oly nagyon vigyázott mindig, hogy ne találjanak fogást rajta, mellyel majd megzsarolható! Hát nem tulajdon lányától kell elviselnie a botránykeltést? Mennyivel szívesebben hajítaná ki a saját lányát, mint épp a lapja jövőjét biztosító első alapkövet, Angstert! De miként hessentse félre az anyát, aki nem átall az apa „keresztény szívéhez” apellálni? A legjobbkor érkezik a nagyobbik lánya segítőkészsége. Vele karöltve talán átvágják a gordiuszi csomót.

Egyértelmű, hogy nem teheti utcára a fiatal újságírót. A Válaszútnál töltött idő katolikus stigma, sehol nem fogják alkalmazni, egzisztencia nélkül marad. A zsinat idején összebarátkozott egy krakkói katolikus újsággal. Alapít egy ösztöndíjat, mellyel Angster kimegy Lengyelországba a testvérlaphoz dolgozni, tanulni egy évre – kellően eltávolodva Lucától. „A kislányom olyan mézelő fajta!” Hányszor hencegett vele büszke apai szívvel; most ki tudta volna tekerni azt a mézelő nyakát. Nagylánya, Julika nemrég került vissza a fővárosba Hévízről, s alig várta, hogy ismét rátehesse kezét a család ütőjére. Itt az alkalom, beszélje rá a fiatalembert az ösztöndíj elfogadására!

A fiatal orvosnőnek sikerült elcsípnie egy helyettesítő állást az ORFI-ban. Ide, az orvosi szobájába beszélte meg Angsterrel a találkozót. Kíváncsi volt a hódolóra, szemügyre kívánta venni. A feladat, melyre vállalkozott, nem tűnt nehéznek. Az indulatok, melyek keresztül-kasul száguldoztak a szívén, meggyőzték róla: legyen bármilyen a fiatal férfi, az ő családvédő akciójának célt kell érnie. Nem fogja hagyni, hogy az idegen elorozza a húgát. Mondandóját kigondolta, leírta, apjával alaposan átbeszélte.

A fiatalember a megállapodott időben megjelent a helyszínen, és némán helyet foglalt a fotelben, melyre szerelme nővére rámutatott. Julika, mi tagadás, ellenérzések közepette várta a találkozót, s előítéletét az aszténiás arc megpillantásakor nyomban igazolva látta. Régi, dédelgetett álma épp kútba esni készül! Ebből a felismerésből igyekezett erőt meríteni a beszélgetéshez. Hányszor elképzelte a jövőt! Hogy megpályázza a pócsmegyeri körzeti orvosi állást – Surány határában –, s a szolgálati lakást: a csinos villa ablakai alatt közvetlenül a Kis-Duna, a rév lent sűrűn közlekedik, a húga és Dezsőke vele fognak lakni, innen járnak majd be Pestre, sokan ingáznak így… Dezsőkére gondolt, akit Luca emiatt az alak miatt készül elhagyni, pedig tökéletesen passzol hozzá, s ő testvéreként szereti, nem mint sógornő. Abszolúte beillik a családba – ez itt vele szemben ellenben sosem fog!

Az ifjú reumatológus szépen, szabatosan előadta a betanult szöveget. Saját magát is meglepte, hogy milyen tömör, kerek, frappáns módon nyilatkozott meg. Pozitívumként értékelte, hogy Angster szó nélkül végighallgatta, nem tett semmilyen ellenvetést. Csakhogy a szöveg elhangzása után sem. Ült tovább, kukán. Nem reagált a vádra, hogy a feje tetejére állította a Büser-család életét, elengedte a füle mellett a felkérést, hogy fogadja el az ösztöndíjat, és utazzon el mielőbb Lengyelországba. Közönyösen fogadta a doktornő érvelését, hogy a húgát hipnózisban tartja, s a kérlelést, hogy legalább engedjen neki egy kis gondolkodási időt! „Ha igazán szeretik egymást – szólt csattanóul a végső érv – a szerelem kibírja a várakozást!”

Ha csak a szerelem fűtötte volna Angstert, talán még hagyja is meggyőzni magát. Ami az érzéseit illette: valójában az első pillanattól fogva gyűlölte a doktornő húgát, már azt megelőzően, hogy egy jó esztendeje belépett a szerkesztőség nagy termébe, és elfoglalta vele átellenben a számára kijelölt íróasztalt. Előítéletből gyűlölte: „a főnök lánya”. Fél éven át elnéztek egymás mellett.

A zsinat minden irányba kinyitotta az ablakokat, és elérkezett az idő, hogy a szocialista országok katolikus orgánumai is közeledhessenek egymás felé. Arnold és a krakkói testvérlap főszerkesztője konferenciatalálkozót szerveztek Zakopanéba. A meghívott magyar lap vezetője természetesen magával kívánta vinni kedvenc fiatal újságíróját, már csak lengyeltudása miatt is, huszonhárom éves újságírnok lányát pedig azért sorolta be a küldöttség tagjai közé, hogy a csupa férfi közeg hangulatát kissé bearanyozza általa. A tátrai hét főleg munkával telt. Tárgyalások, előadások. A vendéglátók a búcsúestére a közeli bárban rendezték meg a vacsorát, s éjszakára is kibérelték a helyiséget. Angster tolmácsként nem volt köteles közreműködni már, mindenki úgy kommunikált, ahogy tudott. A vacsora végeztével a lengyel újságírók táncolni szerettek volna, s mivel egyetlen nőnemű lény volt közöttük, Luca, hát vele. A lengyel különlegesen gáláns fajta, s a tánc mellé hódolat is társul. Megjegyzendő: a lengyel arisztokráciát nem irtotta ki az állam oly szisztematikus gyakorlatiassággal, mint a magyart, s a lengyel testvérlap munkatársai zömmel arisztokrata származásúak voltak. Választékos széptevésük tolmácsolásáért rendre Angsterhez fordulnak. A fiatalember eleinte csak a kollegiális udvariasságból tesz eleget a kérésüknek, megtetszik azonban a feladat, neki magának sosem jutott volna eszébe a női nem iránti férfihódolatot ily káprázatos formákba önteni. Az egymást túllicitáló, mind körmönfontabb udvarlások próbára teszik lengyeltudását, igazi kihívásként érinti. Az alkohol fokozza az iramot: a férfirivalizálásnak ezúttal csak a tánc és a minél rajongóbb szóáradat lehet az eszköze. Az éjszaka egyszeri! Angsternek nincs esélye észlelni a pillanatot, amikor megrögzött gyűlölete átfordul a megkívánásba. Észre sem veszi, hogy miközben szinkrontolmácsolja férfitársait, a lányhoz cinkostársként kerül mind közelebb. Luca táncból táncba, s ha kimerülten lehuppan az Angster mellett üresen hagyott székre, a lengyel urak, mint darazsak a lekváros palacsintára, odarajzanak. „Oly gyönyörű” – üzeni az egyikük Angsterrel, „szédítő táncos” – így a másikuk, „a tenger mélysége árad a tekintetéből”, „a szeme izzását sosem felejtem”, „elégek, maga a végzetem!” Luca örül, élvezi, lubickol – de hát ő megszokta, hogy tetszik. Angster ellenben megrendül a benne lezajló fordulattól: orrára új szemüveg kerül. Egyelőre azt hiszi, csak az a tét, hogy akár egy pólójátékos, eltalálja a labdát, és tartsa az iramot. E pillanatban leáll a játék: a lengyel főszerkesztő lép Luca elé egy hatalmas csokorral, csupa vörös rózsa. Gróf. Egy valódi gróf! Már a hét folyamán beszélgettek egymással, a lány és a gróf tudtak németül, nincs akadálya a kommunikációnak, Angster akár arrébb is állhat. A lengyel újságíró urak átengedik a terepet a főnöknek. A pólójátékos ellenben nem. Most már képtelen kiszállni. Ha eddig játékosan bátorította a lengyel kollégák flörtölését – most már egész habitusát beleadja a hódításba. Jelen akar lenni a vallomásnál, részesévé lenni a vörös rózsacsokor aurájának. Miközben közvetít közöttük Angster, szublimálódik, feloldódik a magyarra fordított vallomásban.

És a lány? A lány is megszédül. Határkőhöz érkezett élete, úgy érzi. Egy nagy-nagy változáshoz. Egész jövője attól függ, hogy képes lesz-e a változásra.

A vadászösztönt és az ambíciót a lengyel kollégák keltették életre, a szenvedély azonban mégiscsak Angster szívében támadt. Hogyan is mondhatott volna igent a doktornő javaslatára? A szocializmus kiegyengette a társadalmi különbségeket, de Büser Arnold vejévé lenni – ez azért mégis valóságos emelkedés. Hogyan is engedhette volna futni a zsákmányt? A lány kerek szemeket meresztett, amikor apja kedveltje elmesélte neki: első ízben jár olyan polgári lakásban, ahol kétszárnyú ajtókon lehet egyik szobából a másikba eljutni; Luca sosem figyelte meg eddig az ajtókat. Érdeklődéssel hallgatta a fiatal férfi beszámolóját otthonáról, a földszintes, szerény kispolgári lakásról, melyben egy középiskolai tanár hat gyermeket nevelt. Ők, tudatta Angster, nem engedhetnek meg maguknak olyasféle fényűzést, amit Julika és Luca szobájában látott: a hajó alakú faháncs tálat, dúsan megpakolva naranccsal és banánnal. Szemére hányta a lánynak, hogy nem kínálták meg belőle. „De hisz a banán műanyagból van, ahogyan a narancs is!” – nevetett fel Luca. – „A nővérem kapta még egy hévizi betegétől!” Angster leforrázódott, pedig meg akarta szégyeníteni a lányt. Taktikai hadművelete volt, hogy minél többször megszégyenítse. Ingerelte, hogy milyen önfeledten él a jómódban. „Nem lát túl a saját életén, s nem is érdekli, ami azon túl van.” A valláshoz való hozzáállása is bőszítette. A sokgyermekes, mélyen katolikus családból származó ifjú mély lelki válságban volt. Egyedül az ateizmusban látta az esélyt, mely segíthetne kiszakadnia az öröklött közegből – napi munkájaként viszont sorozatszámra gyártotta a vallásos újságcikkeket. Luca olybá tűnt a számára, mintha egy pogány papnő volna. Mintha saját, külön telefonvonala lenne Istenhez, s fittyet hányt a teológiai ellentmondásoknak. „Még ebben is milyen mázlista! Nem kételkedik Istenben, nincs bűntudata, és semmit nem tud az ajtókról!” A lány a pénzről is csak annyit tudott – bár az nem volt kevés –, hogy a szülei a pénz miatt ölik egymást, mondhatni, a pénzről szóló viszály volt az apa- és anyateje. Magát az egzisztenciális hiányt nem ismerte. Angster eltökélte, hogy fölrepeszti a jótékony védőburkot, melyben választottja vegetál. Eltökélte, hogy Lucát leszaggatja a gyökereiről.

Mivel a csábítót nem lehetett kiiktatni, a szülők úgy döntöttek, hogy a lányukat szállítják el a fővárosból. Elviszik üdülni a Mátrába. A Válaszút mátraszentimrei nyaralója nemrég készült el, üresen áll. Luca szereti a magányt, most épp magányra van szüksége, hogy magába nézhessen, és észhez térjen. Kosztot a közeli egyházi üdülőtől kap. A lány elfogadta a száműzetést.

Angster nem akarta, hogy észhez térjen. December volt, korán sötét. Fölutazott busszal, s a sötétség leple alatt bekopogott a házba, másnap ugyanígy, a sötéttel távozott. Senki nem észlelte a látogatót a közeli Stella üdülőből. A lány nyomban hozzáfogott teát főzni, hogy leküzdje zavarukat. A teázás ritka együttléteinek rítusa volt. A Büser családban kávéztak, a teaivás kultúrája még nem tört be a magyar kulináris szokások közé. Angster lengyelországi tartózkodásai alkalmával beszerezte az orosz eredetű szamováros teafőzés kellékeit, a bagolyirtási házban egy bögrében kellett leforrázni az esszenciának való teafüvet. Luca a bögrét, a csészéket és a forró vizet az asztalra tette. A férfi ellenben nem teázni érkezett. Vetkőztetni kezdte a lányt, aki erre inkább maga vetkezett le.

– Istennő, gyere, könyörgök, légy az istenem! Nincs más istenem! És senki mást nem szeretek!

A férfi addig rimánkodott, míg a lány föl nem mászott az asztalra meztelenül a csészék mellé. Az érzéseit tompaság uralta már jó ideje, így védekezett a saját maga által keltett káosztól. Hipnotikus kábultságban engedelmeskedett. Nem a szenvedély okozta a kábulatot, hanem a lelkiismeret-furdalás a családjával szemben, és penitenciaként élte meg a történéseket. Teste, akár egy biológiai halotté, de az elméje ébren figyelt. Mintegy kívülről nézte, ami végbemegy. Angster fekete melltartót és harisnyatartót húzott elő a zsebéből, és rászerelte az istennőszoborra. Két térdre ereszkedett az asztal előtt, mintha az lenne az oltár, és imára kulcsolta a kezét.

– A gyönyör az én otthonom és hazám, csak a testemben élek, nem hiszek más istenben, nem hiszek a halhatatlan lélekben, semmiféle öröklétben, én elhozom neked a teljes megsemmisülést a szerelemben!

Lucát kirázta a hideg. Hirtelen felfogta a helyzet abszurditását: letépte magáról az Antikrisztus glóriát, és a diszkvalifikált istennő leugrott az asztalról, hogy pendelyt rántson magára. Szétöntötte a kihűlt teavizet, lötybötyölt a megfeketedett eszencia hígításával. Elhelyezkedett kényelmesen a fotelban, és kortyolni kezdte a teát.

– Talán rossz fényt vet rám, de én nem szeretnék megsemmisülni! – Nem nézett a férfira, szeretett volna minél pontosabban fogalmazni. A csészéjébe meredt. – A szerelem nem tántorít el Istentől… Szerelem és halál… igen, van találkozási pontjuk… számomra ez a transzcendenst jelenti… nem a megsemmisülést. Azt mondtad rám, pogány vagyok, és te dobod el a hitedet. A valláserkölcs és kívánalmai nem azonosak Istennel… Ha a szíved irányítana, meghallanád az Isten szavát. Téged a különféle ideológiák vezetnek.

A lány örült volna bármilyen reakciónak, akár egyetértésnek, akár tiltakozásnak. Angster a végsőkig hallgatásba burkolódzott, ez volt a taktikája, s akkor rontott rá az ellenfelére, amikor az már minden aduját kijátszotta. Luca kénytelen volt folytatni.

– Van bennem valami, ami túlságosan vonzza a férfiakat… mint a sárga szín a rovarokat… valami magnetizmus. Ideológiát gyártasz a gyönyörből, s hogy ne lehessen bűntudatod a szex miatt, eltökélted, hogy ateista leszel… Nem engem szeretsz, hanem egy kitalációt.

– Csak bizalmatlanságot kaptam tőled eddig – szólalt meg végre a férfi.

– Csak?

Na, nem csak azt… De nekem jobban esett volna, ha az egészet elmondod apádnak, azt is, amit letagadtál. Ha az ember félig függ valakitől, jó, ha mérlegel, de ha egészen… az az óriási, ha akkor nem retten vissza… Egyébként lehet benne valami, hogy nem is tudok szeretni… Meg akarok róla bizonyosodni, hogy tudok.

 ***

Luca elvált Dezsőkétől és hozzáment Angsterhez az oltár előtt is. Nem sebtében; éppen két esztendő múlva. A szerelem illúziója is motiválta döntését, tagadhatatlanul, a fő hajtóerő mégis a szükség volt. Szövetséges hadviselők lettek – mindegyik a saját harcát vívta. Angstert az istentagadás vonzotta, s a lányt a gyönyör kontra Deus hipotézis bizonyságává avanzsálta, Luca rögeszmésen ki akart szakadni a polgári létből, mert csak így vélte megtalálni önmagát. Angster kész volt betölteni a faltörő kos szerepét a várvívásban. A szerelem és a szeretet, bizony, csak bárányfelhőkként kísérték a küzdőtereket.