Ezerkilencszáznegyvennyolcban Szász János egy gépipari végzettséget igazoló papírral a zsebében nekivágott a határnak. Erdőben, mocsárban bujkálva szökött Ausztriába, onnan pedig továbbállt Kanadába. Huszonnégy éves volt ekkor. Az Ontario-tó partján megnősült: egy helyi, kisebb hajókat gyártó üzletember lányát vette el. Idővel tehetős építési vállalkozó lett belőle.

Nem tudom, hogy a nyírségi falu három templomának egymással feleselő harangkondulásai mikor hívták őt először haza, arra viszont emlékszem, már óvodás voltam, amikor a hatvanas évek elején, egy nyári estén, a kanadai feleségével és a két bakfis lányával betoppant hozzánk, szegény magyarországi rokonokhoz.

Anyám nem sokkal előtte fürösztött meg bennünket a húgommal a pléh teknőben, aztán pizsamába bújtatott. Apám a karjára emelt, hogy a vendégek jobban szemügyre vehessenek a petróleumlámpa felsrófolt lángjánál. A két szőke, hosszúkás arcú lány egyszerre gügyögött hozzám furcsa szavakat, és szüntelenül cirógatta a fejemet. Hófehér fogaik vakítóan villantak a lámpafényben. Kedvesek voltak, de én borzasztóan szégyelltem, hogy semmit nem értettem a beszédükből. Tanácstalanul néztem apámra, anyámra, majd özvegy nagyanyámra, segítséget remélve, de mindhiába, a lányok pedig csak mondták, mondták a magukét. Aztán a kezembe nyomtak egy ablakszemnyi csokit, ami olyan nehéz volt, hogy alig bírtam tartani.

Szász János közelebb hajolt hozzám, és arról faggatott, hogy mi a nevem, meg hány éves vagyok, ki a szerelmem az óvodában. Neki minden szavát értettem. Ezen felbuzdulva még azt is elkotyogtam, hogy mennyire félek a pinceajtó mögött szögre akasztott fekete, hosszú szőrű gubától. A borotvált arcú Szász János az övéihez fordult, mondott nekik valamit, utána mindannyian rötyögve simogatták a karomat, a hajamat, Szász János még barackot is nyomott a fejemre. Zokon vettem, hogy kinevetnek. És még csak nem is rettegtek a félelmetes gubától.

Távozásuk után apámtól megkérdeztem, hogy hol van az a Kanoda. Így hallottam ezt a szót mindig otthon a szüleimtől meg a nagyanyámtól. Apám felkapta a piros gumilabdámat, s azt mondta, hogy ez a Föld, itt vagyunk mi, karcolta meg az egyik fehér pöttyöt a körmével, aztán fordított egyet rajta, és a másik felére bökött, itt van Kanoda, nagyon messze. Az odavezető út egyszer csak az óceánba fut.

Azt képzeltem, az óceán egy falánk óriás, amely megeszi még a gyalogutat is. Apám elmagyarázta, hogy az egy hatalmas víz, bár még ő sem látta. Na jó, de mekkora? Annál is nagyobb, mint amikor zápor után a kertünk alján húzódó árok teleszalad, és kiönt?

Az meg sehogyan sem fért a fejembe, miként lehet egy labdán úgy lakni, hogy nem csúsznak le róla az emberek. Kanoda számomra elérhetetlen magasságban lebegett, magasabban, mint a görög katolikus templomunk kékben úszó freskófelhői.

Hatvanhat őszén iskolába készültem. Előtte nem sokkal egyedül jött haza Szász János. A böhöm nagy fekete autót, amellyel hazalátogatott, Bécsben bérelte. Fogalmam sem volt arról, hogy eszik-e vagy isszák Bécset, és mi az a bérlés. Az autónak talán Mercedes lehetett a márkája, de én akkor még nem ismertem a kocsikat, nem nagyon szaladgáltak ilyenek mifelénk. Ha a tehénszekerek keréknyomában elporoszkált egy-egy a házunk előtt, összeszaladt a fél utca.

Szász János az özvegy édesanyjához, Szász Mihályné Párványik Máriához jött, akinek vegyesboltja volt a faluban. A nagybátyám gyakran szalasztott engem abba az olajos padlós boltba cigarettáért meg zsilettpengéért. Szerettem odajárni, mert mint rokon gyereknek, Szászné Mariska néni mindig nyomott a markomba egy Gránit vagy Balaton kockát. Nesze, eriggy, na! Csókoltatom nagyanyádat, s a kezével az ajtó irányába forgatott, majd tolt egyet a hátamon.

Vasárnap délelőtt Szász János és az édesanyja templomba ment a nagy fekete autóval. Egy lépést sem gurultam még igazi kocsival. Majd’ szétvetett a vágy, hogy egyszer beleülhessek egybe. Gyere, na, szánt meg Mariska néni, mert látta rajtam a sóvárgást, szorítunk neked helyet. A hátsó ülés előtt álltam, és forgattam a fejem: vajon látnak-e az óvodai barátaim? Úgy éreztem, az összes ember minket bámul az utcán. Az autó csak úgy suhant a keskeny kövesúton, amelyet mindkét szélén lisztfinomságú por borított. Fel is kavartuk. Hátranéztem, és csak halványan derengett, hogy a templomba bandukoló férfiak a kalapjukkal legyezgették az orrukba, szájukba szálló port.

Talán ha egy kilométert repültünk a templomig, és nem is volt nagyon kanyargós az út, de nekem teljesen felkavarodott a gyomrom. Majdnem hánytam. Elmondhatatlan csalódás volt az autózás. Mise után inkább gyalogoltam Mariska néni házáig, ahol az udvaron terítettek meg. Az összetolt asztalokon több tálban gőzölgött a húsleves. A kerítés lécei között mezítlábas gyerekek leselkedtek befelé, még egy bolondnak tartott koldusasszony is kíváncsian meresztette ránk a szemét. Mert annak gyorsan híre szaladt a faluban, hogy „itthun van Szász Jani Kanodábul”.

Második osztályba jártam, amikor karácsonyra a nagyszüleim, a rokonok annyi pénzzel leptek meg, hogy nem győztem számolgatni. Hol a párnám alá, hol a ruhásszekrényben őrzött, egyetlen vasalt nadrágom zsebébe dugtam a zöld tízeseket meg a kék húszasokat. Száz forint gyűlt össze. Anyám, tartva attól, hogy elbitangolnak a pénzeim, egy piros százast adott helyettük. Az aztán teljesen megbabonázott: forgattam a kezemben, szagolgattam, s próbáltam róla lemásolni egy rajzfüzetbe a viharban rohanó szekeret a három lóval.

Azon a karácsonyon is itthon járt Szász János, és beugrott hozzánk. A parányi szobánkban az asztal körül ült a család, ő egy háttámlás széken. Azt kérdezte tőlem, mennyi pénzt „kerestem” az ünnepen. Dicsekedtem a százasommal, meg is mutattam neki. Erre elővette a pénztárcáját, kicsippentett belőle egy szürkés színű pénzt, s azt mondta, cseréljünk: ez is százas, az is. Teljesen megdöbbentem. Hogy én száz forintot adjak egy olyan pénzért?! Na, azt már nem! Apám zavartan mosolygott, és egyre türelmetlenebbül biztatott, hogy adjam csak oda nyugodtan, jól járok vele. Megmakacsoltam magam. Azt találtam kibökni, hogy amaz nem lehet jó pénz, mert nem is ismerem. Szász Jánosnak ez a mondat felérhetett egy vicces, homlokán csattant karóütéssel. A híres dollárt alighanem először döngölték agyagba a füle hallatára.

Ne legyél mán buta, kisfiam, mondta erőltetett vigyorral apám. Szokatlan módon a lábfejével az asztal alatt kereste a bokámat, hogy megpöckölje. Nem értettem a rugdosását. Még vagy kétszer nógatott Szász János is, de látván a hajthatatlanságomat, elunta a kínálgatást, és elrakta a dollárt. Amikor távozott, apám morogva leültetett egy székre. Vedd elő a kockás füzetedet meg egy ceruzát, oszt szorozz össze százat tizeneggyel! Csak százig tudok számolni, motyogtam megszeppenve. Apám kikapta a ceruzát a kezemből, és indulatosan a füzetbe véste a számokat. Ezeregyszáz! Ennyi forintot kaptunk vóna a dollárírt! A félhavi fizetísem, te tökíletlen!

Nem vetett fel minket a pénz, nagyon nem. Persze hogy fájt neki a konokságom. Még sokáig emlegette a százdolláros históriáját.

Szász János később sem feledkezett meg rólunk. Rendszeresen küldött csomagokat, amelyeket a magyar vámosok mindig kitüntetett figyelemmel dézsmálgattak. Akadtak benne hordható ingek, pulóverek, de olyan színjátszós ruhák is, amelyekben talán már a Hawaii-szigeteki bennszülöttek is restelkedve bujdokoltak el a turisták elől. Nekünk azonban megfeleltek, kiváltképp karácsonyra, hogy legyen valami ajándék a fa alatt.

Az általános iskolai ballagásomra újabb csomag érkezett. Az utolsó volt, amit kaptunk. Apám akkoriban a honvédségnél dolgozott polgári alkalmazottként, és alaposan megszorongatták a nyugati kapcsolatért. A szabályok szerint ugyanis jeleznie kellett volna munkába lépésekor a laktanya politikai tisztjének, hogy disszidens rokona van. Elfelejtette. Az éber hatóság kinyomozta azt is, hogy gyakran kapunk csomagokat Kanadából. Apám nyomban levelet eresztett a tengerentúlra, hogy ne küldjenek több pakkot nekünk, mert csak kellemetlenségünk származik belőle.

Abban a bizonyos utolsóban, a szokásos tarkabarka holmik között, lapult egy frottír fürdőköpeny, amely röhejesen lötyögött apámon, rólam nem is beszélve. Félredobtuk, hogy majd odaadjuk valakinek, vagy esetleg jó lesz felmosórongynak. Pár hét múlva levél érkezett Kanadából. Szász János azt írta, a csomagba mellékelt levélben elővigyázatosságból elhallgatta, hogy a fürdőköpeny övébe egy arany pecsétgyűrűt rejtett a vámosok elől. Nekem szánta ballagási ajándéknak. Anyám kiszaladt a fáskamrába kidobott köpenyért, szaporán végigtapogatta az övet, s a közepénél dudorba botlott az ujja. Ollóval kibontotta a varrást, és a résen egy gyűrű pottyant a tenyerébe. Csillogó fekete kövén gót J betű díszelgett aranyból. Ó, de hisz ez az én nevem kezdőbetűje, lelkendeztem, de apám hamar lehűtött: ez a gyűrű John Szásznak készült, csak nyilván kihízta, ezért kaptam meg én.

Nagyjából egy évtizedig voltam a gyűrű ura, de sosem hordtam. Nyolcvanötben adtam el, amikor G.-vel életünk első színes televízióját szemeltük ki Szolnokon, de az árából hiányzott még háromezer forint. Épp ennyit kaptam érte.

A hetvenes évek elején Szász János rábeszélte az édesanyját, hogy költözzön ki hozzá végleg Kanadába. Mariska néni engedett a csábításnak, felszámolta a boltját, eladta a házát, s abban a tudatban búcsúzott a húgától, nagyanyámtól, hogy többé már nem látják egymást, majd repülőre ült, és meg sem állt Torontóig. Akadtak, akik irigykedtek, mások kételkedtek abban, hogy egy parasztasszonynak, még ha boltos is volt egy ideig, hajlott korára sikerül-e gyökeret eresztenie idegen országban.

Nagyanyám ekkor már Debrecenben élt. A család úgy határozott, hogy középiskolásként költözzek hozzá, mert a súlyosbodó szívbetegsége miatt gondoskodásra szorul.

Mariska néni három évig bírta Kanadában, aztán leteperte a honvágy. Hetvenötben írt, hogy jönne vissza. Nézzenek neki a szülőfalujában egy házikót, a fia majd utalja a pénzt. A repülőtérről vonattal érkezett Debrecenbe. Apám ment el érte a Trabantjával a vasútállomásra, és hozta el a nagyanyám lakásába a kalapot viselő özvegyet. A két testvér évek óta nem beszélgetett egymással, éjszakákba nyúlóan folyt közöttük a szó. Alig tudtam tőlük tanulni. Nagyanyám még A Szabó családot is elfelejtette hallgatni a rádióban, pedig az nála kihagyhatatlan szertartás volt.

Mariska néni a fia pazar kőházában egy alagsori apartmant kapott, saját konyhával, tévével, de nem érezte jól magát. Angolul egy kukkot sem tudott, legfeljebb a fiával válthatott szót. Hiába ment templomba, az angol nyelvű mise, a prédikáció meg sem érintette. A legfájóbb az volt neki, hogy leküldték a saját lakrészébe, ha a fiához üzletfelek érkeztek tárgyalni. Szégyellte a család a kommunista országból jött, idősödő parasztasszonyt, aki képtelen volt az alapvető angol szavakat megtanulni. Ellenben az unokáit szerette volna magyarra okítani. A nyelvlecke azonban kimerült abban, hogy az evőeszközök nevét feljegyezték egy papírra a hajdan engem csokival lekenyerezett lányok, akik időközben felnőttekké cseperedtek.

Mariska néni farmerokat is hozott ajándékba a rokonságnak. Szerencsés helyzetben voltam, mert elsőként választhattam a készletből: egy igazi Levi’s-t. Mintha csak rám öntötték volna. Másnap kacagó szívvel mentem benne iskolába. Az osztálytársaimat ellepte a sárga irigység. Azon a napon én voltam az osztály közepe. Körbeálltak, tapogatták a nadrágomat. Mintha a Holdról szálltam volna közéjük. Az egyikük azt mondta, csak akkor hiszi el, hogy eredeti a cucc, ha egy szövetszálat az öngyújtójával meggyújthat, és az nem kap lángra. Nekem persze eszem ágában sem volt a friss farmeremet alávetni egy áltudományos kísérletnek. Kanadában csak tán nem árulnak hamisítványokat. A tornaórákon az öltözőben, biztos, ami biztos, inkább a táskámba gyömöszöltem a nadrágot, semmint hogy a fogason hagytam volna.

Mariska nénit apám fuvarozta Debrecenből haza, a nyírségi faluba. A Kanadából hozott, szövetrózsával díszített kalapját a kocsiban sem vette le. Útközben maga felé fordította a belső visszapillantó tükröt, s abban nézegette magát hosszan. Apám rászólt: mit csinál, Mariska néni? Megnízem magam a tükörbe’, válaszolta a legnyugodtabb hangon, te is mindig abba’ nízegeted magad. De én a hátunk mögötti forgalmat nízem, az Isten áldja meg, nem magamat, csattant fel apám. Különben meg vegye le azt a kalapot, oszt kössön egy sötít parasztkendőt a fejire, mert itthun maga nem Méri Szász, hanem Párványik Mari! Érti?

Érettségire készültem, amikor megkezdődött az argentínai foci világbajnokság. Szász János újra hazalátogatott. Ekkor már Pesten szállt le a gépe, és egy kocka Ladát bérelt, azzal parkolt le a házunk előtt. Félig-meddig felnőttként fürkésztem az arcát. Gyermekkoromban észre sem vettem, hogy erős szemtengelyferdülése van. Legutóbbi találkozásunk óta elszaladtak fölötte az évek. A haja megritkult, de az eleganciája mit sem változott. Bosszankodott, amiért a kamionok keltette szél majd’ lesöpörte az útról a bérelt „játékautót”. Odaát a nagy batárokhoz volt szokva.

Az időeltolódás miatt éjszakánként ültem a tévé előtt, és lelkesen szurkoltam a magyar válogatottnak. Szász Jánost az esélyekről, Törőcsikékről faggattam, de semmit nem tudott a vébéről, hiszen Amerikában és Kanadában alig ismerték a labdarúgást. Ő a baseballt fényezte, az meg nekem nem mondott semmit. Témát váltottunk hát: elújságoltam neki, hogy az osztályom ballagási tablóképe a Vörös Hadsereg útján van kifüggesztve egy bolt kirakatában. A régi debreceni diák teljesen felháborodott. Hogy hívhatod ilyen csúnyán? Piac utca az! Vita robbant ki közöttünk a szocializmusról és a kapitalizmusról. Mi már rég tudjuk odaát, hogy a kommunizmusnak hamarosan vége, you know? Ti itt elkényelmesedtetek, nincs fegyelem, versenyszellem, nincs tőke, csak akkor, ha mi adunk, understand? Az egyik építkezésen megkértem egy festőt, hogy az ablakon igazítson egy kicsit. Igaz, a munkaidő végén jártunk, de ez fontos volt, you know. Dühösen kicsapta a festéket az ecsetből, és azt mondta, nem csinálja, mert lejárt a munkaideje. Azonnal kirúgtam! Muszáj fegyelemnek lenni.

Milyen kegyetlen ember ez a Szász János, gondoltam, és nagyon megsajnáltam az elbocsátott munkását.

Mariska nénit, hazatérése után hét évvel, a nagyanyám temetésén láttam utoljára a debreceni ravatalozóban. A januári, metsző hidegben, kalap helyett, fekete fejkendőben álldogált a koporsó mellett. Amikor megpillantott, kivált a rokonság gyűrűjéből, a nyakamba borult, és felzokogott, mint egy kisgyerek: Janikám, nincs most mán nagymamád!

Tíz év múlva ő is jobblétre szenderült. A temetésére hazarepült Szász János, egyedül. A halotti toron, a nyírségi falu vendéglőjében azt hajtogatta a húga, Szász Ilona, hogy ezzel vége a látogatásoknak, az ő bátyja már soha többé nem jön haza. Eddig is csak az anyjuk miatt kerekedett fel.

A hosszú asztalnál majdnem szemközt ültem a hetven felé ballagó Szász Jánossal. A helyezkedésem nem volt szándék nélküli. Akkoriban Szolnokon egy hetilapnál dolgoztam, amelynek a kiadója, anyagi gondok miatt, megkongatta a vészharangot. Kanadai, rokoni tőkeinjekciót reméltem a talpra állásunkhoz. Szóba elegyedtünk Szász Jánossal, és úgy érzékeltem, nem zárkózik el az üzlet elől. Megadta a számát, hogy hívjam fel Torontóban. Pár nap múlva éltem a lehetőséggel. A telefonban azonban már visszafogottnak tűnt. Hümmögve helyeselt, érveket csoportosított, hangosan gondolkodott: az újságokra naponta szükségük van az embereknek a reggeli tej mellé, yes, yes, és hát valóban kellenek az ilyesmik. Azzal fejezte be a mondandóját, hogy majd meglátjuk, és letettük a kagylót.

Teltek a hetek, a hónapok, de nem láttunk mi meg az égvilágon semmit. A lap kilencvenkettő tavaszán megszűnt, Szász János pedig tényleg nem jött többé Magyarországra. Legalább húsz esztendeje nem is hallottam róla.