Vendégségben az Égei-tengeren, Nem ő zenél, Őszi reggel Annával, Körülírás, Igézet

Vendégségben az Égei-tengeren

Mint egy hatalmas kert, csak zúg a tenger,
akár a szilva- vagy diófa lombja,
csigát meg kagylót gyárt, és partra dobja,
míg hallgatjuk reménnyel s félelemmel,

hogy hánykolódik éjjel, s végigéli,
mit nappal tervezett és megtapasztalt,
s lesepri, mint egy zsúfolt terepasztalt,
a homokot, de önmagát idézi

megint s megint, ugyanolyan csigát
s kagylót teremt, hiába nézi át
tervrajzait, hiszen hibátlanok,

akárcsak mi, ha már egymásba gyúr,
hányszor vajon még, változatlanul,
egy roppant kéz, s utána partra dob.

 

Nem ő zenél


Áttetsző cirpelésben ázik este
a kert a feldíszített menny alatt,
akár a víz, időnként elragad
egy-egy virágot, s reggel partra vetve

szirmok, gallyak hevernek, törmelék,
mert a sötétben mindig szertehordja
darabjainkat, aztán egybemossa
a fennvaló, míg a tücsökzenét

fel-felduzzasztja s ismét leapasztja,
útjára engedi, majd elakasztja,
a kottát nézi, pontosan vezényel,

s mind tőle várnak ritmust, tőle fél
mind, aki él, de mégsem ő zenél,
csak mesterien bánik a zenével.

 

Őszi reggel Annával


Nehéz tenyérként fekszik rá az árnyék
a nyirkos kertre, mint egy női testre,
akárha titkos G-pontot keresne
hideglelős ujjakkal, meg-megáll még

egy nedves fűcsomón, majd visszaretten
s eloszlik lassan mindenütt a pára,
és szerteömlik vakító hiánya
kívül-belül, éppen úgy, mintha ketten

egymásban ébrednénk, még lélek nélkül,
de súlyos, egybekulcsolt, dermedt testtel,
mint ránk szegzett s rajtunk maradt kereszttel

feltámadáskor, s most, hogy kiegészül
s fellelkesül már minden porcikája,
túlélni ennyi: a másik halála.

 

Körülírás


Nem jött be hozzánk még a köd, de kint
eltorlaszolta mind a réseket,
besűrűsödött fényben ébredek,
s látom, hogy ott hevernek könyveink

egymás mellett a feldúlt asztalon,
ahogy magukra hagytuk, mindenütt
félig használt történetek, s betűk,
szavak külön, de nem olvashatom

már egybe, és te sem olvashatod,
mert mondatom vagy, s mondatod vagyok,
a köd s a fény majd egymásba törik,

és ágyamon barázdát gyűr a szél,
nézem, ahogy forró bőrödhöz ér
a blúz, s hogy minden tárgyam öltözik.

 

Igézet

                           Rembrandt: A három kereszt, 1654,
                           metszet, hidegtű és karcolótű, 38,5x45 cm,
                           Rembrandthuis, Amszterdam


Szabadnak tűnsz, s nyújtózol lelkesen,
hogy szétfeslik tán nyomorító burkod,
mert láthatólag nem kell idomulnod
már senkihez, virágzó kerteden

átjár a szél estétől reggelig,
és áttáncol a fény reggeltől estig,
míg sok-sok rózsaszín körmük növesztik
a rózsabokrok, lassan megtelik

körös-körül nehéz illattal minden,
és ismét elhiszed, hogy végre nincsen
se terv, se forma, mit kimért neked

a lenti ördög vagy a fenti Isten,
s szenvedsz ugyan, de most tiéd lehet,
minek csak héja vagy: az életed.

Vissza a tetejére