Para, Addig is, Belső táj, Lassú robbanás, Sóvárgás

Para

Petri György voltam. Jámbor és szegény.
Olcsó és rossz borokat ittam én.
A gangon álltam, s orrot fújtam ott.
Füstöt, múltat, holtat és papot.
És meggyújtottam ajkamon a szót.
Nem érdekelt, hogy botrányszaga volt.
Most lelkem mennyen! Kúrva haza van.
Tegnap óta tegezem magam.


Addig is

Korom ül. Boromul folynak az évek.
Nem fiatalodom, ülök a parki padon.
Hasznoskodom a fáknak, csak nézek.
Jönnének bánatok, lázak. Majd kihagyom.
Egyre többen magáznak. S ha temérdek
indulattal, kevés mozdulattal nézek,
a fiatalabbak nevetnek. Nagy vagyonom
el-elpazarlom: őszinteségem. On
tom a bontatlan versek rengetegét.
Meg-megszólítanak a városi remeték.
És meg-megölelnek a nők s lányok.
Nincs tervem, de verselek. A hiány: ok.


Belső táj

Immár minden bércet csend ül.
Gazdátlan kendőt markolnak az ágak.
Egek pihennek az erdőn.
Csípős tormaillata van a tájnak.
Lassan lépeget egy-két árny.
A jó idők üres fészkekbe szállnak.
A fájdalmad, hogy ne tréfálj,
túl nagyra nő. Az emlékek szedálnak.
Szandál skandál lépést, héján
a kábult öntudatnak, kóbor vadállat-
csapatok vonulnak némán.
Érett férfiak sírnak az anyáknak.
Senki nem haragszik énrám.
Éles bicskát nyit a holnap.
Becsapott kutyák csaholnak.
A vén fiatal, s fiatal a vénám.
Imákat akar bérelni
a jó ninivei hitetlen. És már
sehol nem bír letérdelni.


Lassú robbanás

Ebben a hajnalban már van egy robbanószerkezet.
Nem dühös, nem visít. Lassú, mint a hó hullása.
Illedelmesen pusztít: időt ad, hogyha elrohannál.
Ráér, mivel te nem érsz rá. És már úgysem menekülsz.
Óvatosan nyit a testeden sebeket, repeszei bekúsznak bőröd alá.
Ez a kifinomult robbanószerkezet nem tudja, hogy ki vagy.
Melegedet érzi, mozdulataid, el-elcsuklásaidat.
Tárgy. Tévedés lenne azt hinni, hogy szeret.
Nem csupán előkészíti pusztulásodat, ő a pusztulás.
Ha valaki látná, mire készül, és miket tesz veled,
hagyná, hogy bárhogyan, bármikor megmentsen.
Nincsenek céljai. Semlegesíthetné bárki.
Talán egyetlen kimódoltsága, hogy most robban,
ezekben a társtalan, kiszolgáltatott percekben.


Sóvárgás

Üres kulacs. Kulcstalan zár. Talán már vége van.
Ez nem az a vég, ami még kezdet. Reszketek.
Reteszeket nyitok. Titok sehol. Sár ég. E lan
gyos, gyors zuhanás. Többé több ég nem lesz beteg.
Ölelek, állok, izgatok. Iszogatok. A menny a bár.
Abárolt szalonna a lélek. Lépek vele a föld fele.
Valóság nincs, de megtalálom. Roskatag tálon,
mint gyümölcsök, az emlékek felhúzott, lejárt ideje.
Lehetne halandó, aki ki tudja csendem hallani.
Lehetne bárki, aki rám ront, szereti Byront, szájon
csókol át a lelki tájon, de végül is, legyen, minden hegyen
is át. Akinek kitapogathatom lassú és gondos pulzusát.
Sóvárban sóvárgok, ízes estebéd. Lesz-e még
szerelem, amiben, mint a vízben, nehezen mozgok,
nemesen, s jöhet hullám, én nem esem el. Derék
magányom, mint a kávé, ahogy cukrot old,
Napot kapcsol, és újra csillagzik a Hold,
lesz-e még engedély. Egy személy, nőszemély.
Ki hangszernek látja szívem, és zenél?

Vissza a tetejére