Pygmalion

– Tudod, kihez hasonlítasz? – kérdezte a cigány lány. Nádszál volt, megsimítottam, tenyerembe fogtam derekát. – Kihez hasonlítok, szívem? – Higginshez – mondta a sötétben. Halott apám régi, budai lakásában feküdtünk, a vékony lány barátnője az egyik földig ült legyezőfotel sötét mélyén aludt, hallatszott egyenletes szuszogása. Szóval Higgins vagyok. Büszke lettem. – Honnan ismered Higginst? – Háát a filmből, nézett rám, és szeme fehérje megvillant a sötétben, ahogy felém fordult az ágyon. Szombat délutánonként megy, a Magnum. Büszkeségem semmivé lett. Emlékeztem a pocakos, okoskodó kis alakra a filmből. Öreges volt a figura, kopaszodó, akadékoskodó és gusztustalanul konzervatív. Megállt kezemben a simogatás. Akkor szembesültem először ilyen brutális nyíltsággal a ténnyel, hogy mégsem vagyok oxfordi professzor. Sem Henry Sweet, sem Rex Harrison, a hollywoodi sztár.

Aznap reggel temették el öreg íróbarátomat. Hajnaltól ittam, már reggel nem emlékeztem, merre jártam, és hol, milyen színes folyadékokat öntöttem magamba, dervisként, forgószélként valahogy átjutottam a napon és a városon, idegenekkel kvaterkáztam, végül sötét éjjel hazavittem két gyönyörű lányt.

Úgy éreztem, illenek e naphoz. Óvatosan megcsókoltam őket, átöleltek, vadak voltak, valójában megközelíthetetlenek, de hát nem is akartam jobban közelíteni, már alig éltem, csak le akartam dőlni, és ők majd vigyáznak rám, halott akartam lenni köztük reggelig – az Operaház két szfinxe között békés védettségben tényleg órákat aludtam. Dalszínház egy ilyen álom.

Reggel lett. Kinyitottam a szemem. A sárgára festett hajú, karcsúbbik lány nyakamat átölelve aludt. A környéken már sokan nem éltek. A másik lány még álmodott apám méregzöld fotelének dohányszagában, és álmában meg-megmoccant, mint a kismacska, aki még látja a kígyószellemeket. Életünk utolsó fellobbanása egy-egy ősi félelem. Óvatosan felkeltem, a párnára tettem a vékony lánykart, átléptem a tapétaajtón, és mialatt lehetőleg halkan fogat mostam a csupasz körte homályában, a kopott foncsorú tükörben megnéztem arcomat. Egy háromjelzős író arcvonásai. Hol is olvastam ezt?

Az öreg író halála tarkón ütött az előző napokban. Virágkék selyem könyvjelző lett nyakkendője az égben. Most biztos voltam benne, hogy ő küldte a túlvilágról a lányokat. Bentről mocorgás hallatszott. Megborotválkoztam. Észrevétlenül telhetett az idő, mire a szobába léptem, a lányok már az ajtóban álltak, indultak kifelé. Hidegek voltak. Megvárták, hogy a fürdőszobából kilépjek, vagy csak gyors voltam, már az előszoba ajtajában álltak. Láttam, hogy egyiküknek nagy a hasa, valamit betett a dzsekije alá. Körbenéztem, mi hiányzik. Éreztem, hogy gusztustalan tulajdonossá vedlek hirtelen, de semmit nem vettem észre, ami nincs. Megreszkettem – Lehet, hogy a fényképezőgépem hiányzik, életem egyetlen drága holmija, a munkaeszközöm. – Ó, „munka” – Istenem.  Csak az élet, ahogy lett. Tudnék mesélni. Kiléptek a fehér szárnyas ajtón, gyorsan valami ruhát kaptam magamra, meztelen testemre krombi nagykabátot – a mutogatós –, és utánuk eredtem, kapkodva kulcsolva az ajtót. Kiléptem a hidegbe, és a hajnali lépcsőház gipsz istennői között futottam. A lányok kuncogtak, nevetésük fémes csengő volt, futtában arra gondoltam, ebben a nagy rideg házban kincs a lánynevetés, vigyék el akár a szívemet, oly sokat ért álmodásuk a szobámban, a vállamon..., de mentem utánuk, féltettem a fényképezőgépemet.

Könnyen átjutottunk az utcán. Még nem jártak kocsik. Megkerültük a szemközti palota piszkos, vizeletszagú omladékait, a Duna-partra értünk. Túl hangosan elrobogott egy hajnali villamos az üveg mögött egy elmaszatolt alakkal. A kőkorlátnál értem utol a lányokat, arrafelé szedtem régen a vödrömbe vadgesztenyét. A lányok megtorpantak. A vízmércénél elkaptam a karcsúbbik lány dzsekijének szélét. A rózsaszín milliméterpapír értelmezés és magyarázat nélkül száz éve forgott a vasházikóban, ahogy a nagy folyó szintje süllyedt emelkedett. Képregénypózba dermedt a jelenetünk. Megfogtam a kabátot, de rögtön meg is ijedtem, mert kinyílik a kabát, és kiesik a gépem, a drága gép. A nádszálvékony lány kabátja valóban szétnyílt, a sarka elhasadt, szakadás futott végig a gyerektesten, a kabáton, felvillant a lány gyönyörű hasa, és a Duna-parti gesztenyefák alá, az aszfaltra esett egy fekete kócsag.

Ezt rejtegették. Az afrikai szobromat. Belém hasított a szégyen. Nem láthattam, mit vittek el, csak azt láttam, hogy ügyetlenül rejtegetnek, és hogy iszkolnak a Duna-partra. Hát a fekete famadár tetszett meg nekik..., azt vitték el emlékbe tőlem. Jaj! Ez nem lopás, boldogság kellett volna legyen. Édes istenem, miért vettem észre a mozdulatukat! A madárra néztem a földön, letört a nyaka, és eltört a lába. A lány kabátjának lelógott a sarka. Kiragadta magát fogásomból, hátrább lépett, sikoltott, elsírta magát, káromkodott, véres, ijesztőket mondott, és vad-hajlékony mozdulatokkal elmenekült. Halálszép volt.

Utána maradt a madár, felvettem, és kezemben a törött nyakú kócsaggal néztem életem legszebb lánya után. Nagyon régen történt mindez, sohasem próbáltam meg leírni. Az élet olyan direkt. Nem is akarom számolgatni, mennyi év telt el azóta, a lányt néha látom a városban, forgalmas, nyomorult aluljárókban. Magasabb lett, már nem festi olyan indiai sárgára a haját. Soha többé nem lesz olyan gyönyörű, mint amikor tőlem egy fekete afrikai kócsagot lopott. Higginsszel többet nem találkoztam attól a naptól fogva.

(Napház, 2011. október 6. csütörtök)

Vissza a tetejére