A pozsonyi hajó

(regényrészlet)


 

Amikor a gróf Budapestre érkezett, éppen csak leszállt a hajóról a Lánchíd tövében, szétnézett, enyhén megingatta fejét, majd sápadt arcán egy enyhe mosollyal azt mondta a szorosan mellette lépdelő és a hajnalhoz képest szokatlanul elegánsan öltözött fiatalembernek:

– Hát itt tényleg nagyon sok minden megváltozott.

Idegen akcentussal ejtette a szavakat, ám nem azzal a nehézkes darabossággal, ahogyan a Bécsben élő magyar arisztokraták beszélnek, akiknek folyamatosan keresgélniük kell a számtalan német szó között azt a néhány magyart. Könnyedén, szinte légiesen csúsztak ki a keskeny, vértelen ajkakon a mondatok, láthatóan nem kellett törnie a fejét azon, hogy mit miként kell megfogalmazni, mégis, a tónusban, a hangsúlyokban, a hangok megformálásában szokatlan színek vibráltak. De nem csupán ebben: egész lényében volt valami idegenszerűség.

Már az is különös volt, hogy hajóval érkezett, holott jöhetett volna vonattal is, az sokkal hamarább megtette az utat Bécs és Budapest között. A gróf azonban sehova nem sietett. Olyan volt – állapította meg az elegánsan, bár kissé csapzottan öltözött fiatalember –, akár egy múlt századi úr, aki utazgat a világban, különösebb cél nélkül, pusztán az utazás öröméért. Szépen, komótosan, kedélyesen. A régimódiságot még egyértelműbbé tették azok a hatalmas, ódon utazóládák, amelyeket a gróf és inasa magával cipelt.

A fiatalember Pozsonyban szállt föl a hajóra. Az előnyt, amit elegáns öltözéke (fodros inge és drapp öltönye) adott a külsejéhez, némiképpen lerontotta sovány termete, göthössége, kócos haja, idegesen vibráló tekintete. Egy percre sem tudott leülni, folyton föl-alá mászkált a hajón, hol emerre, hol amarra figyelt, mintha szüntelenül keresne valamit. Rögtön kiszúrta a grófot. Persze nehéz is lett volna nem észrevenni, amint az alkonyat után is megmaradó nyári langymelegben rezzenéstelen arccal, látszólag sehova nem nézve üldögél a fedélzeten. Úgy nézett ki, akár egy angol felfedező valamelyik afrikai hajójáraton, pár nappal azelőtt, hogy bevetné magát a dzsungelbe azért, hogy ismeretlen állatok és népek után kutasson. A fiatalembernek az is megfordult a fejében, hogy ez a szokatlan küllemű alak talán újságíró, tehát a kollégája, akit valamelyik neves londoni lap küldött ki azért, hogy első kézből tudósítson a magyarországi állapotokról. Esetleg egy otthon furtonfurt unatkozó dzsentlmen, aki a múlt századi utazókhoz hasonlóan járják a világot, hogy később mindenről szépen illusztrált kötetekben számoljanak be a művelt olvasóközönség előtt. Egy rövid ideig arra is gyanakodott, hogy hazatérő emigráns, de aztán gyors fejszámolással elhessegette ezt a gondolatot. Mert igaz, hogy élnek még páran 1848 szereplői közül – elegendő akár a császárra gondolni, vagy mondjuk a komáromi remeteségbe menekült Görgey Artúrra –, ám azok őszbe csavarodott fejükkel és hajlott, reszketeg testükkel nem úgy néznek ki, mint eme férfiú, aki – s a fiatalember itt azon kezdett el gondolkodni, hogy ez az alak vajon mennyi idős lehet. A sötétség valamelyest eltakarta arcának sápadtságát, ám így is kivehető volt annak fakósága és beesettsége, ennek ellenére az ismeretlen férfi nem tűnt nagyon idősnek. Mielőtt kijött volna a kabinjából és beleült volna a karosszékbe – ez nem sokkal Pozsony után történt –, a fiatalember megfigyelte, hogy könnyedén, ruganyosan járt, tekintete élénk volt, sőt, hogy erőnek sem volt híján, azt bizonyította, hogy mielőtt megtalálta volna a számára és a szék számára legmegfelelőbb helyet, olyan játszi könnyedséggel tolt arrébb egy tárolószekrényt, mintha az valami könnyű kis tákolmány lett volna.

Nagybajuszú, tagbaszakadt férfi állt a gróf karosszéke mögött. Igazi óriás, robosztus méreteivel szokatlanul erős kontrasztot képezett a másik véznaságával. A gróf ugyanis magas, de sovány, majdhogynem cingár ember volt. Ennek ellenére semmivel sem gyöngébb az óriásnál. A fiatalember a Lánchíd tövében állva földbe gyökerezett lábakkal nézte végig, ahogy lepakolnak a hajóról: nem engedték, hogy akár ő, akár a matrózok az utazóládákhoz nyúljanak, maguk vitték le mind a négyet a fedélzetről. Pedig súlyos darabok lehettek, a kikötőben várakozó kocsik közül az, amelyiket fölfogadtak, láthatóan lejjebb ereszkedett a négy utazóláda alatt, és a lovak is igen nehezen bírtak el velük. Káromkodott is a kocsis rendesen, mire a melléje letelepedő tagbaszakadt férfiú a vállára tette a kezét. Nem szólt egy szót sem, még csak a tekintete vagy az arca sem mutatott haragot, netán fenyegetést, ám a pazar szókincsű kocsis azonnal elhallgatott, és onnantól csak az ostort pattogtatta.

Úgy esett, hogy a gróf szólította meg a közelében sertepertélő fiatalembert, noha eredetileg ez éppen amannak állt a szándékában. Már derengett az ég alja, erősen közeledtek Budapesthez, de a fiatalembernek még semmilyen épkézláb ötlete nem volt arról, hogy miként is kezdhetné el a remélt beszélgetést. Pedig nem szoktak az effélével nehézségei lenni: készített már színes riportot többszörös gyilkosságért rács mögé került hallgatag hentesinassal éppúgy, mint a titkolózásba burkolózó szabadkőműves-páholyok egyik főmesterével. Ezúttal viszont sehogy sem akartak előtüremkedni azok a frappáns kérdések. Órákon át keringett a rejtélyes ismeretlen körül, s miközben annak arisztokratikus idegensége roppant kíváncsivá tette, egyszersmind bénította is. Na meg persze attól is tartott, hogy mielőtt egyet szólna, a marcona, nagybajuszú figura egyszerűen leüti.

A gróf észrevette, hogy ez a bátortalan ifjú akar tőle valamit, de egyelőre kivárt. A hajó azonban Pesthez közeledett, és félő volt, hogy a célok beteljesületlenek maradnak, ezért amikor a foszladozó sötétségben föltűntek Újpest gyárkéményei, hirtelen odaszólt a néhány méterre tőle a korlátnak támaszkodó fiatalemberhez, és megkérdezte tőle, hogy mit gondol, lesz-e lehetőség a kikötőben kocsit vagy valamiféle szállítóeszközt bérelni.

– Hogyne, kérem – hebegte amaz, majd erőt vett magán, ellépett a korláttól, és néhány szóban elmagyarázta, hogy a hajók érkezésekor mindig ott szokott állni pár bérkocsis, akik kéretlenül is fölkínálják szolgálataikat.

– Ez pompás! – örvendezett a gróf, és a fiatalember ekkor állapította meg, hogy kissé franciásan ejti a szavakat.

„Ezek szerint mégsem angol” – gondolta, de ez egyáltalán nem keserítette el. Sőt. Éppen elég regényt olvasott már Verne Gyulától és Victor Hugótól ahhoz, hogy a franciákért is lelkesedjen.

– Tudja, momentán nem sok holmim van, a nagyobbik része egyelőre Bécsben maradt, de azt a keveset se szeretném ölben elszállítani a szállásomig. Nem mintha nem birkóznánk meg velük, ám mégis, képzelje csak el, milyen nevetséges látványt nyújtanánk, amint imbolygó súlyok alatt görnyedve végigcipekedünk a fél városon…

A férfi nevetett. Volt valami gúny, valami szarkazmus a nevetésében. Különben az a nem sok holmi, mint rövidesen kiderült, egész pontosan négy utazóládát jelentett, és a fiatalember megállapította, hogy az idegen igazat beszél: tényleg meg tudnak birkózni velük, mi több, talán keresztül is tudnák cipelni őket a fél vagy akár az egész városon.

– Hol volna az a szállás, kérem?

A férfi a homlokát ráncolta, aztán a mögötte álló tagbaszakadt alakra bökött:

– Ne haragudjon, milyen jó, hogy mondja, ezt is elfelejtettem az inasomtól megkérdeni… Mihály, merre is van a szállásunk?

Az újságíró kétszeresen is meglepődött. Egyrészt azért, mert nem gondolta volna, hogy ez a nagy termetű figura, aki bő, fehér ingében és enyhén buggyos fekete pantallójában egy az egyben úgy festett, ahogyan a színpadokon a parasztokat szokták ábrázolni, inasként szolgál. Másrészt azon is csodálkozott, hogy túl azon, hogy Mihálynak szólították, a bajszos férfi gazdájához hasonlóan magyarul, ám enyhe francia kiejtéssel válaszolt:

– A Bulyovszky utcában, gróf úr.

Pillanatokon belül ez volt a harmadik meglepetés. „Egy gróf! – futott át a fiatalember agyán – Ezek szerint mégiscsak negyvennyolcas emigráns?” ­– Az egyre jobban foszladozó sötétben lopva megint az idegen vonásait kezdte fürkészni, és azon tanakodott, hogy mennyi idős lehet.

– Ezek szerint Bulyovszky utca! – bólogatott amaz. – Netán ön tudja, hogy merre van?

– Az Andrássy útról nyílik – felelte a fiatalember, mielőtt Mihály szóra nyithatta volna vaskos ajkait.

– Köszönöm! Köszönöm, kedves… ej, de udvariatlan vagyok, hiszen még be se mutatkoztam, bocsásson meg a figyelmetlenségemért… – a gróf kotorászni kezdett a zsebében.

Az újságíró fülig pirult.

– Én kérek elnézést, méltóságos uram, amiért megfeledkeztem az illendőségről, nekem kellett volna előbb…

Közelebb lépett, de nem tudta folytatni, mert az idegen egy névjegyet rántott elő, és átnyújtotta. A fiatalember a hajnal derengésében és a fedélzeti lámpa imbolygó fényében elolvasta a három nyelven (franciául, németül és magyarul), apró betűkkel megírt kártyát: Felsővadászi Rákóczi Lipót, Saint-Germain és Sárospatak grófja.

– Rákóczi! – ismételte félhangosan a bűvös nevet. Pár esztendővel korábban, még egészen kezdőként szerette volna elérni, hogy ő tudósítsa lapját a vezérlő fejedelem, mostohaapja és édesanyja hamvainak temetéséről, de a főszerkesztő ebbe nem ment bele, mondván, túl tapasztalatlan még egy ekkora anyag összeállításához, úgyhogy mást küldött Kassára. Abba azonban beleegyezett, hogy Rákóczi Ferenc, Thököly Imre és Zrínyi Ilona Budapestre érkezéséről és itteni rövid megállójáról ő tájékoztassa az olvasóközönséget. Kicsit elszámította magát, vagy az értesülései voltak felületesek, a koporsók ugyanis egy egész napot töltöttek Budapesten, az ifjú kollégának tehát bőven volt lehetősége írnia a Keleti pályaudvarról induló, majd oda visszatartó, valamint a Bazilikában és a Deák téri evangélikus templomban való fölravatalozásról.

– Igen, az vagyok – bólintott a gróf, és kíváncsian pillantott a fiatalemberre.

Amaz zavartan nyújtotta át saját névjegyét:

– Tényleg bocsásson meg, méltóságos uram… Sza… Szállási Titusz vagyok.

Megint elpirult, mint rendszeresen, amikor bemutatkozott. Ennek az volt az oka, hogy eredetileg Szabó Bélaként anyakönyvezték, de a publikációihoz (amelyekbe a hírlapi tudósításokon, riportokon és olykor tárcákon kívül néhány vers is beletartozott) barátai és kollégai tanácsára egy másik, szebben hangzó nevet választott, amely egy kávéházi hajnalon született meg, midőn az éjjeli abszint hatását némi kávéval igyekeztek elmúlasztani, hogy a redakcióba immáron többé-kevésbé kitisztult fejjel menjenek. Mindazonáltal a fiatalember demokrata meggyőződésétől vezéreltetvén ragaszkodott ahhoz, hogy ha már a derék kollégák egy római császárról keresztelték el, új vezetékneve végén i álljon y helyett.

– Titusz… – mélázott Rákóczi gróf. – Milyen rég hallottam ezt a szép nevet.

A fiatalember nem tudta eldönteni, hogy gúnyolódik-e vagy sem. Mielőtt megbizonyosodhatott volna, gyorsan elterelte a szót:

– Már megbocsásson a kíváncsiskodásért, méltóságos gróf úr, de az ön családneve igen jól cseng errefelé… Az pedig, hogy Sárospatakot is föltünteti a névkártyáján, külön gyanakvásra ad okot…

A gróf kurtán fölnevetett.

– A magyarok szeretnek folyton a múltba hajolni. Akárhányszor magyarokkal találkozom, mind ezt kérdezi. Nem igaz, Mihály?

– De igaz, gróf úr – válaszolta Mihály rezzenéstelen arccal.

– Hát mondd meg ennek a derék ifjúnak, Mihály, hogy leszármazottja vagyok-e annak a Rákóczi fejedelemnek!

– Ön Rákóczi Ferenc fia, gróf úr.

Szállási Titusz ismételten meghökkent. Nem azon, hogy a gróf intése ellenére az inas nem hozzá, hanem a gazdájához intézte a szavait. Sokkal inkább a fejedelem nevének hallatán. Mármint hogy Lipót Rákóczi Ferenc fia lenne, ami már csak az azóta eltelt majdnem kétszáz év okán is képtelenség. Természetesen nem szabad kizárni azt a lehetőséget, hogy ezek itt gúnyolódnak – vagy jó: engedtessék meg, hogy tréfálkoznak vele. A másik eshetőség, hogy a gróf apját ugyanúgy hívták, mint a vezérlő fejedelmet.

Elhatározta, hogy ennek alkalmasabb időben utána fog járni.

– Először jár a méltóságos úr Budapesten?

– Nem először, noha amikor legutóbb itt voltam, akkor még nem így hívták ezt a várost, és nem is volt ekkora. De mostanában csupa jót hallottam róla.

Szállási Titusz a homlokát ráncolta, és újra azon mélázott, hogy vajon mennyi idős lehet a gróf, ha legutóbbi ittjártakor Budapest még külön városok formájában létezett. Elvégre annak is már lassan negyven éve.

– Méltóságos gróf úr, mint láthatja, újságíró vagyok…

– Látom – biccentett Rákóczi Lipót, és a kezében tartott névjegyet tanulmányozta. – Budapesti Napló. Ez az ön lapja? Ennek dolgozik?

– Igen, méltóságos uram, és ne haragudjon a tolakodásért, de olvasóinkat bizonyára nagyon érdekelné, ha megtudnának egyet s mást az ön életéről, különös tekintettel a történelmi családjára…

A gróf legyintett:

– A magyarokat ez érdekli a legjobban. A történelem. A múlt, amit ők valami félreértés kapcsán dicsőnek tartanak.

– Engedelmével, ezen véleményét kiegészíthetné a legújabb, már itt szerzett benyomásaival is… Szóval, ha nem veszi tolakodásnak, néhány nap múlva fölkeresném, hogy beszélgessünk ezekről.

Szállási Titusz, ahogy a matrózoktól látta, szélesre tárt terpeszben állva megvetette lábait a fedélzeten. Nem imbolygott, nem dőlt semerre sem. Most már elemében volt. Megint dolgozott.

– Hogyne, barátom, hogyne – biccentett kedélyesen a gróf. – Az inasom mindjárt fölírja a névjegyemre a pontos címemet. Aztán majd csináltatok olyat is, amelyen már szerepel ez a Bulyovszky utca. Keressen föl néhány nap múlva. De föltétlen este jöjjön.

– Köszönöm, méltóságos uram! Esetleg odatelefonáljak előbb?

– Ne telefonáljon! Nincs a villában telefon. Utálom a modern dolgokat. Ha otthon vagyok, akkor megtalál. Ha nem, akkor jöjjön máskor. Vagy ekkor, vagy akkor, de mindenképpen várni fogom.

A Bécsből indult pozsonyi hajó kürtszóval üdvözölte az ébredező Budapestet. Már látszott a vár és a Lánchíd sziluettje.

Vissza a tetejére