Bogáncs


Névrokonom, Dienes Lili tánc- és illemtanár emlékére

Két árnyékszékünk van, mert itt sokan lakunk. Lilike néni szerint – aki úrinő – így kell mondanunk. Az árnyékos budik megett egy zsákon fekszem, hason. Felettem Kurucz Jóska vihog. Gumisszárú klottgatyám félig-egészen lehúzva, akáctövissel injekciózza a fenekem. Sóhajtson, mondja. Ordítok, persze szordínó, ahogy apám mondja, mikor hazatér részegen, de aztán fortéra sikerül, az akáctövis belém törik. Üvöltök, ugrom, rántom a gatyám, egész a cicim aljáig, de az a vérszomjas kannibál röhörész: Messzi van Budapest, mégis ide látszik... Otthagyom. Persze, nem annyiban. Jóskából lesz tojóska, gatyájában záptojás. Már jön vissza, agitál: Királylány akarsz-e lenni? Koronás, gabaly? A begyújtott nap minden színt befalt. Hevült, nézett fehéren; szikravibrás lesz a hajékem! Akarok királylány lenni, gyöngyöket, bíbort kapni! Az árokpart hosszán lépkedünk; hajlunk jobbra, balra hajlunk, bogáncsot tépkedünk. Fekete hajam vállon bizserget, reptetem: lobogj! Jóska ígér: világraszóló feleségem leszel te nékem. Esztók. Félmeztelen, klottgatyában dinnyebélű édes az élet! Nekem tetszik. Pajtásom hajamba szórja a bogáncsokat. A barcsi örömmel tapad; koronám nő, bogáncson bogáncs. Jóska gyanús: már nagyon csodál: hú, te... pislog, forgat, nézeget. Hogy anyám honnan tévedt elénk? Egy percig, lehet, hogy tévedek, egy percig csendben létezett. Azt hittem, az idő megáll, vagy örökre elragad... Jaj, a házak közti kis terek, zugdos a környék, viharban zöld berek... A Sárkány-tó utca sok-sok édesanyja kezét melle tájt összecsapta: Istenem, anyám! – ez a hang volt az édesanyám. Jaj, anyám, sipogtam. Valaki rányom egy székre. Félre asszonyok, félre! Panni néni győz. Hatvan kiló a fél feneke, hatvan a másik fele. Van még karja, lába meg csöcse. A torkában hangok, hangosak.

Napokkal előbb a zongoraszéken ülve, megdicsőülve Fürj Elizt játszottam, édes mélyületben. Egy Művet! Most itt kuporgok, kertünkből kicsi madár, fészkéből kihullott, tátika. Rossz gyerek talál rám, vagy a macskánk, Kisasszony? Nekem annyi. Sikongok. Hajam cibálják, koronám tépik... Felnézek, egész az égig, nincs ott. Túri Panni néni kiolvadt arcát látom, meg ahogy átdobja a részeg Pali bácsit a deszkapalánkon. Szegény urát, mint a szart. Most engem rángat, tépi a koronás gazt; fele kijön, fele marad. Hajam! Hajam! Szenvedj, parancsolja. Szenvedek. Paprikás Karcsi anyja a halálát érzi. Ha az én lányom volna... Meghalnék...! Hála istenem, nem a tied vagyok, egy hülye FIAD van, haljál meg! Két halántékomon két patak eregeti magát lefelé. Esne szét a nap parazsakra. Hűljön rám a bőr. Mért nem hűlik rám? Jóska anyja könnyesen nézte, hogy Panni néni ollóval metélte fekete hajam. Először jobbról egy kicsit, balról egy picit, amott, emitt, ne annyit, csak a felit... Elfogyott a hajam, csak a roncs fejem maradt. Meg az anyákban az akarat, hogy mindent helyrehozzanak. Pilák, a fodrász megszemlélt: földmíves a tavaszi határt, majd szó szerint lenullázott. Na, ez a SEMMI, asszonyok!  Jóskát megrémült anyja verni kezdte. Anyám hangos bánatban sírt. Eddig se vót olyan szép, nyújtott vigaszt Nemes néni. De megyek is haza, jön az emberem, főzni kén valamit. Szétszéledtek a népek. Vitték a kedvem. Vitték a szépet.

A maradék nyárban Lilike nénivel „szobáztam”. A gyerekek csúfoltak, kinevettek. Én torz dühvel a hajukba téptem. Szegény anyám semmit nem értett, hát vert. Jóska áruló lett, Balogh Juci kezét fogdosta, aki egy koszos rózsaszín bugyiban járt, ledéren. Korán vén ez a gyermek, Lilike néni apolgatta a lelkem. Nekünk olyanra nem futja, mondta gőgösen anyám. Azért néha átsimította a fejem.

Ültem a szobában, a zongora székiben, billegettem a hangokat. Fürj Eliz jött-ment, előjött és visszament... Sohse tanulod meg, sóhajt, morog a néni. Kioltja odakint a petroform lángját, s míg hűl a leveske, Chopint játszik és Mozartot, vagy valaki mást. Hétvége van, szombat, talán vasárnap. Az utcából jönnek az asszonyok. Lilike néni bekapcsolja a világvevő rádiót; zúg, recseg, fütyörészik, de a zöld szeme sohasem ég ki. A néni várja, hogy üzen a fia az élet hullámain, a Szabad Európából. A többi asszony is üzenetet vár... Hosszú copfos barna lány, A kanyargós Tisza mentén, Édesanyám cipót dagaszt, valamint Vándor felhők fönt az égen. Ötödikben vagy hatodikban tudtam meg, hogy Fürj Eliz: Für Elise. Később minden szarabb lett, de ezt akkor még nem sejtettem.

Sokkal később írt utószó:

            Kedves Ludwig           kinőtt hajam már
                        őszbe van          Ludwig Beethoven van
            szelíd leszámolás az élet
            tükörbe nézek
                        mély az alja
            adja át aki csak hallja
                        minden emlék úgy messze visz
            felhörgök egy kis nikotint

Vissza a tetejére