Eső - irodalmi lap impresszum

Hová tűnt Agnes? (St. Pulcher: Jaddersville)

St. Pulcher: Jaddersville. Novum Pro, 2011.


Anélkül, hogy belekeverednénk abba a nehezen megfogható és örök polémialehetőségként létező fejtegetésbe, miszerint mi az, hogy magas irodalom és mi az a lektűr, pontosabban mi a kettő között a különbség, és egyáltalán, léteznek-e, és van-e értelme konkrét határokat keresnünk, mégiscsak meg kell indokolnunk, hogy miért foglalkozunk ennek a lapnak a hasábjain egy krimivel. Úgy értve: miért pont evvel a krimivel a számtalan közül.

Ehhez barátunk, a Google siet segítségünkre.

A kötetben sehol nem lelni nyomát annak, hogy ki az a St. Pulcher. A rutinos olvasó (és a talán nem annyira rutinos is) azonban gyanakodni kezd, különösen úgy, hogy az idegen név ellenére nem talál az impresszumban fordítóra és jogokra vonatkozó adatokat. A kiadó honlapja szerencsére jóval bőbeszédűbb: „A szerző huszonöt éve színész. A Jászai Mari-díjas művész jelenleg a szolnoki Szigligeti Színház társulatának tagja. Színpadi munkássága és sikerei mellett írónak is tartja magát; rendszeresen részt vesz irodalmi pályázatokon, nyertes művei közül Szarkaláb című színdarabját 2006-ban be is mutatta a Szigligeti Színház. A neves művész az írás mellett szabad idejében méhészkedik, horgászik.” Innentől fogva már nem olyan nagy kunszt fölfedni a kilétét.

Elnézést kérek Mészáros Istvántól, amiért így lelepleztem, de végtére is minden kulcs adott, mi több, nyilvános volt hozzá, már csupán össze kellett illesztenem egy nem különösebben nehéz kirakójáték darabjait. Hasonlóképpen más is megteheti ugyanezt.

Viszonylag sűrűn szokás mostanában a magyar krimi föltámadásáról, netán újabb virágba borulásáról beszélni. E sorok írója egyelőre nem látja ennek különösebb nyomát: az egyetlen Kondor Vilmoson kívül még nem bukkant föl olyan hazai művelője a műfajnak, akiért egyfelől az olvasók is bizton megrohamozzák a boltokat, másfelől az értő kritika is elismeri. (A rend kedvéért említsük meg még Baráth Katalint is, aki ugyanannál a kiadónál van, amelyiknél Kondor.) Illetve amiként fentebb utaltunk rá, nyílt titok, hogy bizonyos hangzatos angolszász nevek mögött magyar szerzők lapulnak. Hogy Kondor Vilmos mögött ki lapul, arról megannyi föltételezés kering, Kondor ugyanakkor egyrészt egy brand, másrészt, mint ilyen, nem véletlenül nem tartozik ebbe a körbe.

Hogy a Jaddersville esetében nem idegen nyelvről átültetett könyvről van szó, azt az olyan bakik is mutatják, mint például ebben a jelenetben:

„– Nem tudod, hogy hol van most? – kérdezte Bob jámboran.

– Mi? – kérdezett vissza a fiú.

– Nem »mi«, hanem ki? Agnes.”

Nos, a regény az Amerikai Egyesült Államokban játszódik (New Yorkot sűrűn emlegetik, és egy idő után nyüzsögnek az FBI-ügynökök), ugyanakkor talán nem kell különösebben bizonygatnom, hogy helyesen használt személyes névmások esetén ez a félreértett kérdés angolul nehezen hangozhatna el. (A harmadik, fölösleges kérdőjeltől most tekintsünk el.)

A krimik egyik fajtájában az olvasó nem tudja, pontosan mi történt, és miközben végigizgulja a megoldáshoz vezető oldalakat, maga is hipotéziseket állít fel. St. Pulcher (maradjon immáron ennél a névnél) ebben a könyvben nem ezt az utat választotta: mindjárt az elejétől fogva tudjuk, hogy az elsődlegesen meggyanúsított személy ártatlan. Körülbelül a regény felénél aztán ez a többi szereplő számára is világossá válik.

A krimik egy másik fajtájában az olvasó a kezdetektől fogva ismeri a tettes kilétét. Ez is egy jól bevált recept, hiszen az izgalmat ez esetben az adja, hogy miként szorul a hurok (már ha szorul egyáltalán), és milyen ellenlépéseket tesz az elkövető. Nos, ez megint csak nem jellemző a Jaddersville-re: azt tudjuk, hogy nem az történt, mint ami elsőre látszik, azzal azonban egészen az utolsó előtti fejezetig nem vagyunk tisztában, hogy ki követte el ama rettenetes dolgokat, amelyeket – nem akarván szűkíteni a jövőbeli olvasók élvezeteit – inkább nem részleteznék. Annyit azonban elárulok, hogy a regény a nekrofília körül forog, a közelebbi színhely pedig egy fikciós keresztény közösség: a beátusok.

Azt kell mondanunk, hogy a műfaj követelményeit tekintve többé-kevésbé jól megírt mű St. Pulcher regénye: van benne rejtély, döbbenet, vannak benne fordulatok és váratlan leleplezések, továbbá sok vér és egy nagyon-nagyon csipetnyi romantika. (Szex viszont semmi. Nem tudom, az ilyesmi kell-e, bevallom, nem vagyok rutinos krimiolvasó.) Az is látszik, hogy tapasztalt, biztos kezű szerző alkotása, aki tudja, mit akar és hová fogja a sztorit kivezetni. Annak ellenére mondom ezt, hogy a mondatok időnként kattognak, sok a pontatlan kifejezés, a megfogalmazás is időnként nyegle, és akad itt-ott némi, terjedelmet növelő üresjárat. Egy alapos szerkesztéssel azonban mindezeket nem is olyan nagy vesződséggel a helyükre lehetett volna igazítani.

Ami ellenben sajnálatos, az a kimaradt ziccer. Nem értem ugyanis, hogy miért éppen Amerika. Igazából semmi nem indokolja sem az idegen környezetet, sem az angolszász szerzői nevet. Ha a Kondor Vilmos mögött rejtőző személy (bárki is legyen az) tudott magyar írói nevet választani, és magyar viszonyok közé tudja helyezni a bűntörténeteit, ugyanezt nyugodtan megtehette volna Mészáros István is. Jócskán megemelte volna minden tekintetben a mű ázsióját. Mondjuk, balesetet szenved egy Suzuki valahol a Bükkben, és az egyik utas, élve vagy holtan, eltűnik. Az ügyet egy szerelmi csalódás miatt idő előtt nyugdíjba ment volt rendőr veszi kézbe (időnként a volt kollégái rosszindulatától kísérve), és alaposan körbeszimatol a világtól jószerivel elzárt hegyi falucska körül. Egykor virágzó, mára elhagyatott bányatelep, sötét erdő, magányos és szexis doktornő… Ilyesmi Magyarországon is akad. Így viszont kaptunk egy olyan krimit, amit az ember egy hosszabb vonatúton végigolvas, azután fölteszi valahová a felső polcra.

Vissza a tetejére