Eső

                                    Minden medvekutatónak


De büszke lennék erre az esőre,

hogyha az apám élne még!

Mutatnám neki, nézd, Apu,

tényleg nincs, úgy látszik, semmi új,

itt van például ez az eső,

olyan, amilyennek lennie kell,

ugye, nincs rá egy rossz szavad?

Bármelyik régi esővel fölveszi a versenyt!

 

És hogy a lóláb ki ne lógjon,

úgy tennék, mint aki mérgelődik,

hogy az új eső nem korszerűbb,

mint azok a régi nagy esők,

amiket ő szokott emlegetni,

én pedig hittem is, nem is,

és most látnám be érett fejjel, hogy

neki volt igaza, a francba, megint.

 

Mérgelődnék, ő gyanakodna:

ravaszkodom, hogy hadd örüljön,

de erre bátran a szemébe néznék,

és hagynám, hogy lásson rajtam át,

elemezze vagy szedje is szét

és rakja össze a lelkemet, míg

megértené, hogy őszinte voltam,

és akkor talán megnyugodna.

Ő büszke lenne a régi esőkre,

én büszke lennék az új esőkre,

egymás esőit pedig szeretnénk nagyon.

 

Pedig becsapnám mindkettőnket,

mert bizony mindig is attól féltem,

hogy az új esők vizesebbek,

erősebbek és aljasabbak,

például itt ez a mostani:

nem állt el még, mióta élek,

gyűlik, gyűlik a föld alatt, és

majd előbugyog egy szép napon,

 

de hiába tudom ezt előre,

úgy fogok járni a vízözönnel,

mint az a cinikus, vén király, vagy

egy pszichésen munkaképtelen Noé:

a kisujjamat se mozdítom,

hanem ugyanúgy, mint apám,

felelőtlenül meghalok.

 

Vissza a tetejére